Európa elrablása

Írta: Milan Kundera - 1992-05-01 Rovat: Archívum, Irodalom

(Részlet)

Sigmund Freud szülei Lengyelországban születtek, de az ifjú Sigmund Morvaországban élte le gyermekkorát, a mai Csehszlovákia területén. Ugyanúgy, mint Edmund Husserl és Gustav Mahler. Joseph Roth bécsi író szintén lengyel származású. A nagy cseh költő, Julius Zeyer egy németajkú prágai családban született, és saját választása alapján lett cseh. Ezzel szemben, Hermann Kafka anyanyelve cseh volt, fia, Franz azonban a németet választotta. Déry Tibor író, az 1956-os magyarországi értelmiségi lázadás kulcsfigurája, magyar-német család leszármazottja volt, míg barátom, Danilo Kis, a kiváló író, szerb-magyar családból származott. A nemzeti sorsok micsoda összecsomósodása még ezen országok legreprezentatívabb alkotói körében is!

És az említettek mindegyike zsidó. Nincs a világnak még egy olyan része, mint Közép-Európa, amelyre a zsidó géniusz ennyire rányomta volna bélyegét. A zsidók, mindenütt idegenek és mindenütt otthon, a huszadik században Közép-Európa legfontosabb kozmopolita egységesítő tényezői voltak. Ok voltak a térség intellektuális összetartói, szellemi egységének megteremtői. Ezért szeretem a zsidó örökséget, és vonzódom iránta hódoló nosztalgiával, csakúgy, mintha saját örökségem volna.

A zsidók iránti nagyra becsülésemnek egy másik oka is van: a sorsukban mintha összpontosulna és tükröződne Közép-Európa sorsa, mintha ők lennének a sors jelképei. Mi is Közép-Európa? Változó, instabil övezet Oroszország és Németország között, amelyet kis nemzetek laknak. Hangsúlyozom: kis nemzetek. És mik a zsidók, ha nem egy kis nemzet, a kis nemzetek őspéldánya, mintaképe? Az egyetlen a kis nemzetek közül, amely túlélte a különféle világhatalmakat és a történelem romboló menetét is.

De hát, mi is egy kis nemzet? Előterjesztek egy egyéni megfogalmazást: kis nemzet az, amelynek puszta léte bármely pillanatban megkérdőjelezhető. Egy kis nemzet eltűnhet a porondról, és e ténynek nagyon is tudatában van. A franciák, az oroszok, az angolok nem szokták feltenni maguknak nemzetük fennmaradásának kérdését. Himnuszaik csak nagyságról és örökkévalóságról szólnak. Míg a lengyel himnusz első szavai: „Még nem veszett el Lengyelország…”

Mint a kis nemzetek családjának, Közép-Európának egyedi, sajátos világfelfogása van, amelynek tengelye a történelemmel szembeni bizalmatlanság. A történelem, amely Marx és Hegel istenítő szemléletében maga az igazság megtestesítője, meghatározza sorsukat és dönt róla: a megszállók történelme. Közép-Európa nemzetei nem megszállók. Nem lehet kitaszítani őket Európa történelméből, nem tudnak e történelmen kívül létezni, de ők e történelem negatív oldalát képviselik. Ők a történelem esélytelen áldozatai. És ez a csalódással teli történelem-felfogás a forrása kultúrájuknak, bölcsességüknek, „könnyelmű szellemiségüknek”, amely kigúnyolja a nagyságot és a dicsőséget. „Soha ne felejtsétek el, hogy csak a történelem ellenzékeként tudunk ellenállni a mai történelemnek”. Witold Gombrowicz e szavait szeretném a Közép-Európába vezető kapu fölé vésni.

Itt, a kis nemzetek e térségben, amelyek „még nem vesztek el”, jutott kifejezésre, korábban, mint másutt, egész Európa sebezhetősége. A modern világban, amelyben az erő és a hatalom egy pár nagyhatalom kezében látszik összpontosulni, veszély fenyegeti Európa összes nemzetét, mindegyikük kis nemzetté válik, és osztani fogja a kis nemzetek sorsát. Ebben az értelemben Közép-Európa egész Európa sorsát jövendöli meg, és éppen ezért a közép-európai kultúra jelentősége végtelenül megnövekszik.

Elég, ha elolvassuk a nagy európai regényeket: Hermann Broch Holdkórosaiban a történelem, mint az értékek állandó csökkenésének folyamata jelenik meg. A tulajdonságok nélküli ember című könyvében Robert Musil egy eufóriába süllyedő társadalmat ecsetel, amely nincs tudatában, hogy holnap eltűnik. Jaroslav Hasek Svejkje azt mutatja be, hogy a hülyeség tettetése az emberi szabadság megvédésének egyetlen és utolsó módja: Franz Kafka vízióiban egy emlékezet nélküli, történelem utáni világ képét festi meg. Az összes közép-európai nagy művészeti alkotást, a század elejétől egész napjainkig úgy lehet értelmezni, mint az európai emberiség lehetséges végéről szóló elmélkedéseket.