Etnocídium

Dr. Béri János (Bázel):

A magyar zsidóság elsorvadása a kommunista pártállam 40 éve alatt

MAGYAR ZSIDÓSÁG számát – statisztitkák híján – nyolcvanezer­re, néha százezerre becsülik. Újságokban, folyóiratokban, könyvekben újból és újból ezekkel a számúikkal találkozunk. De valóságosak-e ezek? A válasz attól függ, kik és hogyan határozzák meg azt, ki a zsidó.

Társadalmi, kulturális közösségek a saját ismérveik alapján maguk vonják meg azok körét, akik a közösséghez tartoznak, akiket a közös­ség tagjaiul ismer el. Matematikus az, akit a matematikusok matemati­kusnak ismernek el. Történész, akit a történészek annak tekintenek. Ugyanezen az alapon: zsidó az, akit a zsidók zsidónak ismernek el.

Magyarországon azonban a nem zsidók akarják eldönteni, ki a zsidó. Ezért bukkan föl újra meg újra az a nyolcvan- vagy százezres adat. És ezért számítanak a közönség szemé­ben zsidónak oly sokan, akik pedig egészen másnak szeretnének számí­tani.

Magyarországon tehát kétféle zsi­dó van: egyrészt azok, akik a zsidók számára zsidók, másrészt azok, akik a nem zsidók szemében zsidók. A zsidók számára azok a zsidók, akik zsidó vallású szülőktől születtek, nem tértek át más vallásra és zsidó­nak minősítik magukat. A nem zsi­dók viszont, akik maguknak vindi­kálják a döntést arról, ki zsidó és ki nem, egyedül antropológiai mér­vek alapján döntenek. A zsidók ál­tal alkalmazott kritériumok közt is ott szerepel a származás, vagyis egy antropológiai ismérv, de korántsem elégséges. Még csak nem is mindig szükséges, hiszen nem zsidó szárma­zásúak is zsidóvá lehetnek áttérés útján. (Abban a bázeli hitközségben, amelyhez tartozom, 16 százalék a nem zsidó származásúak aránya. Át­térés révén váltak zsidókká.)

Ha most már azt alkarjuk tudni, hány olyan zsidó él Magyarországon, aki a zsidók számára is zsidó, akkor két támpont kínálkozik ehhez. Az Új Élet szerint a hitközségek adófi­zető tagjainak száma kb. ötezer. Komoróczy Géza professzor becslése pedig úgy szól, hogy a zsidó templo­mokat kb. nyolcezer hívő látogatja. Mivel az ötezer adófizető egyben hí­vő is, a két szám nem adható össze, összeadni legfeljebb a nyolcezret és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület tagságát képező egy-kétezret lehet (ha az egyszerűség kedvéért föltéte­lezzük, hogy az egyesületi tagok nem templomjárók). Azok számát végül, akik hitközségi adót sem fi­zetnek, a templomba sem járnak el, a zsidó kulturális egyesületnek sem tagjai, mégis zsidónak vallják ma­gukat, nagyon nehéz megbecsülni. Számuk csekély lehet.

Ha tehát némileg önkényesen összeadjuk a templomlátogatók számát az egyesületi tagok számával, és az összeget merészen megkétszerezzük, akkor is legföljebb 18-20 ezer olyan zsidót lehet Magyarországon felté­telezni, aki a zsidók ismérvei alap­ján is zsidó. Ez az emlegetett száz­ezernek csak ötödrészé, a nyolcvanezernek egynegyede.

A magyar zsidóság négyötöde vagy háromnegyede eszerint csak a nem zsidók szemében zsidó, a zsidó­ság ismérvei és önmeghatározása szerint nem az. Ők zsidó származá­súak, de nem zsidók. A marranusokhoz hasonlíthatók annyiban, hogy a zsidók szemében azok sem minősül­itek zsidóknak, a keresztények szá­mára azonban zsidók voltak.

A magyar zsidóság fennmaradása szempontjából vizsgálva a kérdést, akkor kapunk valós helyzetképet, ha nem az egyének, hanem a családok számát vesszük alapul. Márton László szerint a legtöbb zsidó már vegyes házasságban él Magyaror­szágon. Márpedig, ha egy családban az egyik szülő zsidó, a gyerekéket azonban nem zsidónak neveltük, úgy a zsidóság fennmaradása szempont­jából a zsidó családtagot akkor sem vehetjük tekintetbe, ha önmagát zsi­dónak vallja vagy éppen templom­járó. – Feltételezve, hogy egy család átlagban, sematikusan számítva négy tagból áll, a fenti 18-20 ezer magyar zsidó ötezer családot is alig képez.

Ez még élesebben világítja meg azt, ami a magyar zsidósággal az utolsó negyven évben történt. Negyven vagy száz évvel ezelőtt ugyanis Magyarországon – akár csak a mai külföldön bárhol – egy százezres zsidó népességnek huszonötezer, egy nyolcvanezresnek húszezer család felelt, illetve felel meg, ha a fenti sémát követjük. Az állítólag nyolc­van- vagy százezernyi magyar zsidó­ság azonban közelebbről nézve öt­ezernél is kevesebb négytagú csalá­dot jelent.

Demográfiai katasztrófa, vagy…

Az 1949-es népszámlálás még 134 ezer izraelita vallásút talált Ma­gyarországon. Becslések szerint ebből húszezer hagyta el az országot 1956-1957-ben és néhány ezer a ké­sőbbi évek során. Ha az eddig emlí­tett számokban vagy gondolatmenetünkben nincs durva hiba, akkor a fentiekből az következik, hogy az el­múlt negyven évben Magyarorszá­gon a zsidó családok száma a kiván­dorlástól eltekintve is alig egyötödé­re esett. Ilyenre nincs példa a vilá­gon. Ez az egyedülálló demográfiai katasztrófa túltesz azon a pusztítá­son, amit a Holocaust végzett a ma­gyar zsidók között.

A világ zsidósága ezen idő alatt mintegy 15 millióról kb. 13 millióra csökkent. Ha sajnálatos is, ez érthető, „normális” csökkenés egy ki­sebbség esetében. Nincs is fölötte különösebb jajongás a zsidó sajtó­ban. Ma a legtöbb nyugati ország nem zsidó népessége is csökkenő trendet mutat.

Ami azonban a magyar zsidókkal történt, az egészen más, nagyságren­dileg különböző demográfiai jelen­ség. Itt negyvenéves etnocidiummal és etnosuicidiummal állunk szem­ben.

Van rá magyarázat? Van. Tudo­mányosan megbízható választ ter­mészetesen csak empirikus vizsgálatok adhatnak. Ilyenek hiányában jo­gos és elfogadható eljárás plauzibilis feltevéseket javasolni. Az enyéimek a következők:

1. A materialista ideológiáját száz­féle adminisztratív, társadalmi, köz­nevelési, kulturális eszközzel erőlte­tő, s vele való konformitást elváró vagy éppen kikényszerítő sztálinista és neosztálinista totalitarizmus a ke­resztény egyházak hívő seregének számát is a tizedére csökkentette. Ennek azonban a magyar etnikum­ra nem volt következménye. A ke­reszténység iránt közömbössé váló nem zsidó magyarok magyarok ma­radtak, és népi-nemzeti azonosságu­kat a felnövekvő nemzedékre is át­vitték. A zsidó vallású magyaroknál magyar nemzeti voltuk megőrzése és átörökítése gyermekeikre szintén nem ütközött akadályba. Ami azon­ban rendkívül megnehezült és egé­szen különleges erőfeszítéseket és személyi tulajdonságokat kívánt meg, az zsidó etnikai azonosságuk megőrzése és továbbadása volt. A zsidó etnikai azonosság hordozója ugyanis a zsidó vallás, illetve a zsi­dó vallási közösséghez tartozás. Amint a protestáns angol királyság­ban a nyelvüket vesztett írek etnikai azonosságának hordozója a katoli­cizmus, amint az eloroszosodott bur­játok etnikai identitását buddhista vallásuk őrzi, ahogyan a szinte azo­nos nyelvű horvátok és szerbek kö­zötti etnikai különbséget eltérő val­lásuk garantálja, ugyanúgy kezeske­dett a múltban a zsidó etnikum fennmaradásáért a zsidó vallás.

A zsidó hitélet visszaszorításával, a hitközségekre támaszkodó zsidó társadalmi és kulturális, valamint ifjúsági szervezetek felszámolásával (minek során még a báli rendezvé­nyek számát is a minimumra redu­kálták) gondosan kiirtották azt a társadalmi-kulturális alapszövetet, amelybe a zsidó etnikum normáli­san beleágyazódik. Ha nem is a cél­jában, de közvetlen és közvetett eredményeiben etnocidium volt ez a javából.

2. Azoknak a zsidóknak a nagy részét, akik a fölülről kiinduló etnocidiumnak talán még ellenálltak volna, etnosuicidiumba hajszolta-rémisztette az állami-politikai szférák alatti régiókból változó intenzitással, de soha meg nem szűnően előgomolygó, sötéten és fenyegetően sis­tergő antiszemitizmus. Nem 1949-ben kezdődött az, hanem már 1919-ben.

Megfélemlítve, két malamkő között

A félelem a húszas évek légköré­nek egyik jellemző összetevője volt. A harmincas évek második felében már dörgött és morajlott, a negyve­nes évek közepén földre szállt a po­kol.

Akik mindezen keresztülmentek, azok soha többé nem érezték magu­kat biztonságban ezen a földön. Lé­péseik irányítója, vágyaik kormá­nyosa, elhatározásaik ösztökéje gyakran a félelem volt, a rejtőzés lebírhatatlan szükséglete. Az a re­mény és kívánság hajtotta őket, hogy gyermekeik majd nem ismernek meg és ne ismerhessenek meg ha­sonlót. Erre pedig csak egyetlen ga­rancia volt: hogy ne legyenek zsi­dók. Igyekeztek hát jelentés nélküli­vé, tartalmatlanná tenni a maguk zsidóságát és megakadályozni a gyermekükét. Megölték magukban a zsidót. Sok egyedi eset összegződé­séből így következett az, amit sza­batosan etnosuicidiumnak lehet ne­vezni.

Hadd említsek ismeretségi köröm­ből egy szélsőséges esetet annak szemléltetésére, hogyan dolgozik eb­ben az irányban a félelem.

Egy zsidó házaspár futott ki 1956-ban, s került el Svájcba. A követ­kező évékben két gyermekük szüle­tett ott. Mindkettőt azonnal megke­reszteltették. A református pap fej­csóválva végezte a szertartást: a szülők ugyanis zsidók maradtak. Amit a lelkész nem tudott: az anya 1944-ben tizenkét éves kislányként valahogyan az Andrássy út 60-ba került… Akkor azon még nem Pé­ter Gábor vörös zászlaja lobogott, hanem a nemzeti színű, rajta egy bizonyos kereszttel. A kislány vala­mi csoda folytán kijutott onnan, és túlélte a gettót is. A csontjaiba, a sejtjeibe ivódott félelem azonban tovább hatott az események után is, és arra ösztönözte, hogy gyermekeit tartsa távol a zsidóságtól. Ez sike­rült is. A fia nemrég megházasodott, keresztény svájci lányt vett el; ké­sőbb a nevét is a felesége vezeték­nevére cserélte föl. Apósa egy Svájc­ba bevándorolt német úriember, aki a második világháborúban német katona volt. Az ő nevét viseli most a fiú, akinek két nagyszülője Auschwitziban pusztult el, s fogják viselni az ő fiai.

A magyar zsidóság Holocaust utá­ni maradékának a Rákosi-Kádár korszakban bekövetkezett demográfiai összeomlása, állagának egyne­gyedére való redukálása és reduká­lódása – feltevésem szerint – te­hát annak a következménye, hogy az itthon maradt zsidóság két ma­lomkő közé szorult: a sztálinista típusú totalitárius pártállam etnikai- kulturális önfeladásra irányuló el­várásai, követelései meg az egyszer paroxisztikusan átélt, de a hamu alatti parázsként az egész korszak­ban tovább ható antiszemitizmustól való félelem között őrlődött szünte­len.

Etnikum, nép és nemzet

Ha mindaz helytálló, amit eddig kifejtettem, akkor – ellentétben a közhiedelemmel – Rákosi és az általa külső megbízásból Magyarorszá­gon bevezetett rendszer százszor kártékonyabb, pusztítóbb volt a zsi­dókra (egy etnikum kollektív lété­nek és állagának fennmaradását te­kintve), mint a nem zsidókra. Az egyes zsidó számára a túlélés, a sze­mélyi biztonság vagy a gazdasági jólét ára a zsidó kollektívum elsor­vadása lett. Ceauçescu sem akart mást a magyarokkal. Csak neki ez nem sikerült: az ottani magyarság megőrizte állagát.

Hogy Rákosinak sok zsidó segí­tett rendszere létrehozásában, az igaz. A romániai, illetve erdélyi kommunista rendszer létrehozásá­ban és működtetésében is sok ma­gyar segített, mert a román nacionalizmussal szemben a kommunis­tákban remélt védelmet találni.

Most, hogy a régi rendszer egy új­nak adja át a helyét Magyarorszá­gon, meg fognak szűnni az etnocidiumra irányuló és meg fognak gyöngülni az etnosuicidium felé haj­tó erők. Azzal számolhatunk, hogy a zsidóság eddigi rohamos megfogyat­kozása lelassul. Nagyobb szerepet fog kapni azonban egy másik ténye­ző, mely korábban inkább csak a zsidó irodalmi, kulturális, tudományos elit irányában éreztette a ha­tását: a nem antiszemita, a liberális kultúrnacionalizmus barátságos meg­hívása a nem hívő zsidókhoz a be­olvadásra. Mert nemzetfogalom és népfogalom tulajdonképpen a libe­rális és demokrata kultúrnacionalizmus számára is egybeesik.

Nyugaton, az államnacionalizmus országaiban ez nincs így. Ott termé­szetes, hogy valaki egyidejűleg a zsidó nép és a francia nemzet tagja lehet, tagja a zsidó népnek és az olasz vagy a svájci nemzetnek. Nyu­gaton a nép származási és kulturális kategória, míg a nemzet politikai és állami kategória. Kelet- és Közép- Európában ez történelmi okokból másképp alakult. Itt a néphez tapa­dó nemzetfogalom honosult meg. Magyarország ugyan a reformkortól egészen 1919-1921-ig kivételt alko­tott ez alól, Trianon óta azonban itt is a kultúrnacionalizmus szorította ki az államnacionalizmust. Azóta tart itt a viszolygás attól, hogy egy etnikailag különböző, de társadalmi­lag, nemzettudatilag, nyelvileg in­tegrált csoportot, mint amilyenek a zsidók, a nemzet integráns részének érezzenek.

A jóindulatú, liberális és barátsá­gos kultúrnacionalisták, akik az asszimilációra való jogot hirdetik, s akiknek nem is lehet ebben ellent­mondani, gyakran bizonyára lelkes környezetvédők, akik nagyon is elis­merik egy-egy kiveszőben levő nö­vény- vagy kihalástól fenyegetett állatfaj értékét, és síkraszállnak a megmentésükért. Nem látszanak azonban annak a tudatában lenni, hogy érték egy történelmileg létre­jött és kifejlődött, évszázadok óta itt honos, évezredes hagyományú és kultúrájú etnikum is, amelynek fennmaradásáért, megőrzéséért nem zsidó részről ás érdemes erőfeszíté­seket tenni.

Az ökológiai gondolkodásmód to­vábbi terjedése és meggyökeresedése talán kedvező változásokat hoz majd a zsidósággal mint etnikai entitás­sal, ennek magyar földön való meg­maradásával kapcsolatos beállított­ságokban.