A cipő

Etgar Keret

A cipő

Holocaust napon tanárnőnk, Sá­ra elvitt bennünket az 57-es busszal a Volhinia Zsidóházba, és én rettentő fontosnak éreztem ma­gam. Az osztályban rajtam, unokatestvé­remen és még egy srácon, Druckmanon kívül mindenki iraki, és csak az én nagy­papám halt meg a Holocaustban. Volhi­nia Zsidóház nagyon szép volt és díszes, minden egy milliomos fekete márványá­ból készült. Volt ott egy csomó fekete-fe­hér kép, meg listák emberekről, orszá­gokról, és halottakról. Párban elsétál­tunk a képek előtt, és a tanárnő azt mondta, hogy nem szabad hozzányúlni semmihez. De én hozzányúltam egy kar­tonpapírból készült képhez, amin egy sápadt, sovány ember állt, kezében szendviccsel. A könnyek úgy futottak vé­gig az arcán, mint a fehér csíkok az út­test közepén, és a párom. Orit Salem azt mondta, hogy megmondja a tanárnő­nek, hogy hozzáértem a képhez, és én mondtam neki, hogy mondja meg, aki­nek csak akarja, akár az igazgatónak, nem érdekel. A nagyapám az, és ahhoz nyúlok hozzá, amihez akarok.

A képek után egy nagy terembe vit­tek bennünket, és levetítettek egy fil­met, amiben a kisgyerekeket berakták egy teherautóba, és aztán gázzal meg­fojtották őket. Ezután egy sovány öreg­ember felment az emelvényre, és el­mondta, hogy a nácik milyen gazembe­rek és gyilkosok, és hogy ő bosszút állt rajtuk, sót saját kezűleg meg is fojtott egy katonát, amíg csak meg nem halt. Jerby, aki mellettem ült, azt mondta, hogy az öreg hazudik, mert ahogy ki­néz, biztos, hogy a világon semmilyen katonát sem tudna megverni. De én az öregember szemébe néztem, és hittem neki. Annyi düh látszott tekintetében, hogy a legkeményebb őrült huligán kis­miska volt hozzá képest.

A végén, amikor befejezte annak el­mesélését, hogy mit csinált a Holocaust alatt, azt mondta, hogy amit épp most hallottunk, nemcsak a múlt miatt fon­tos, hanem amiatt is, ami most történik, mert a németek még most is élnek, és még mindig van országuk. Azt mondta, hogy sosem fog nekik megbocsátani, és reméli, mi sem, és hogy sosem me­gyünk el az országukba, mert, amikor ő a szüleivel ötven évvel ezelőtt Németor­szágba ment, minden szépnek tűnt, de pokol lett belőle. Az embereknek gyak­ran rossz a memóriájuk, főleg, ha rossz dolgokról van szó. Az emberek szíve­sebben felejtenek. De ti nem fogtok fe­lejteni. Akárhányszor csak megláttok egy németet, emlékezni fogtok arra, amit mondtam nektek. És akárhányszor csak megláttok valamilyen német árut, lehet az akár televízió is, mert a legtöbb televíziógyár német, vagy bármi más, sose felejtsétek el, hogy az elegáns cso­magolás alatt halott zsidók csontjaiból és bőréből és húsából készített alkatré­szek és csövek vannak. Kifelé menet Jerby megint azt mond­ta, hogy ha az öregember valakit is megfojtott életében, akkor ő hastán­cos, én meg arra gondoltam, hogy mi­lyen jó, hogy a mi tévénk Amcor márká­jú. Ki akar bajt magának?

Két héttel később a szüleim hazajöt­tek külföldről, és hoztak nekem egy pár edzőcipőt. Bátyám megmondta anyu­nak, hogy azt szeretnék, és ő megvette a legjobb fajtát. Mosolygott, amikor át­adta az ajándékot Biztos volt benne, nem tudom, mi van a dobozban. De én rögtön felismertem az Adidas lógót a zacskón. Kivettem dobozt, és megkö­szöntem. A doboz szögletes volt, mint egy koporsó, benne a pár fehér cipő, há­rom kék csíkkal és „Adidas” felirattal. „Próbáljuk fel!” – mondta anyu, és kihúz­ta a csomagoló papírt. „Lássuk, jó-e”. Közben végig mosolygott, fogalma sem volt, hogy mi történik. „Ugye tudod, hogy Németországból való?” – kérdez­tem tőle, miközben erősen megszorítot­tam a kezét „Persze, hogy tudom” – mo­solygott – „Adidas, a legjobb márka a vi­lágon.” „Nagypapa is Németországból származott” – próbáltam célozgatni. „Nagypapa Lengyelországból jött” – javí­tott ki anyu. Egy pillanatra elszomoro­dott, de aztán ez elmúlt. Föladta az egyik cipőt a lábamra, és elkezdte befűz­ni. Én nem szóltam egy szót sem. Belát­tam, hogy nincs mit tenni. Anyunak gő­ze sincs a dolgokról. Sosem volt a Volhi­nia Zsidóházban. Senki sem magyarázta el neki. Neki a cipő csak cipő volt, Né­metország pedig Lengyelország. Hagy­tam, hogy feladja rám a cipőt, és befog­tam a számat. Nem volt értelme elme­sélni neki, és még inkább elszomorítani.

Miután újra megköszöntem az ajándé­kot, és megpusziltam anyut, szóltam, hogy kimegyek játszani. „Vigyázz!” – mondta apu nevetve a fotelben ülve a nappaliból. „Ne koptasd el a talpát egy nap alatt!” Újra a lábamon levő világos bőrcipőre pillantottam. Ránéztem, és minden eszembe jutott, amire az öreg fojtogatós ember azt mondta, hogy nem szabad elfelejtenünk. Megérintettem a kék Adidas csíkokat, és kartonpapír nagyapámra gondoltam. „Kényelmes?” – kérdezte anyu. „Persze, hogy kényelmes” – válaszolt helyettem a bátyám. „Ez nem valami itteni vacak. Ilyet hord Kreuff is.”

Lassan lábujjhegyen járva, hogy a le­hető legkisebb súlyt helyezzek a cipő­re, az ajtóhoz mentem. Ilyen óvatosan elsétáltam a Monkeys Parkig. A brokovi srácok három csapatot alkottak: Hol­landia, Argentína és Brazília. A holland csapatba kellett még egy játékos, így hagyták, hogy beálljak, bár különben sosem engedik, hogy nem brokovi fi­úk is játsszanak.

A játék elején még emlékeztem rá, hogy nem szabad a cipő orrával rúg­nom, nehogy megsértsem nagypapát, de egy idő után elfelejtettem. Épp ahogy a Volhinia Zsidóházbeli öregem­ber mondta, az emberek felejtenek. Rúgtam egy döntő kapás gólt is. Csak a meccs után jutott eszembe, és akkor megnéztem a cipőmet. Hirtelen bor­zasztó kényelmes lett, rugalmasabb, mint ahogy a dobozban kinézett. Jó kis kapáslövés, mi?” – emlékeztettem nagypapát hazafelé menet, „a kapus azt sem tudta, mi találta el”. Nagypapa nem szólt egy szót sem, de a lépésből ítélve, ő is elégedett volt.

Etgar Keret izraeli író, 1967-ben született, Tel-Avivban él