Eszter könyve – Az első zsidó regény

Eszter könyve

És Seherezádé a 127. éjszakán is meg­kapta az engedélyt, hogy folytassa a tör­ténetét, s ekkor Így kezdte: Ó boldog ki­rály, úgy beszélik, hogy …

„…Ahasvérus idejében (ez az Ahasvé­rus volt az, aki uralkodott Indiától Etiópi­áig 127 tartományban)…”

Az idézőjelek közé tett rész az általunk Purimkor olvasott Eszter könyvéből való. De a teljes mondat az Ezeregyéjszaka meséiben található. Az Eszter könyvének nyitó mondatát ki kell emelnünk a kör­nyezetéből – azaz a környezete egyik felé­ből, a zsidó, vallásos feléből, amellyel ak­kor találkozunk, amikor a Tanachot olvas­suk a zsinagógában, amikor az Eszter könyve megbújik a többi szent szöveg között. Ha az Ezeregyéjszaka meséit egy kávé- és karamell-illatú presszóban olvas­suk, akkor előbukkan a szövegkörnyezet másik, nem zsidó, világi fele is. Képzeljük el magunkban a nagyvezír leányát, Seherezádét, aki feleségül ment a szeszélyes, kegyetlen királyhoz csak azért, hogy meg­mentse a királyság leányait, amint belekezd Ahasvérus és a gyilkos Hámán törté­netébe. Mind Eszter, mind Seherezádé története nyilvánvalóan Perzsiában ját­szódik, ugyanazokon a hagyományokon alapul, ugyanolyanok a szereplői és ugya­nolyan motívumokkal van teleszőve.

Ekkor jövünk rá, hogy Eszter könyve ta­lán az első regény, amely a zsidó diaszpó­ra gazdag fantáziavilágában született, és talán a világi zsidó irodalom első csírája. Eszter könyvét egy nem zsidó kultúrkör­ben élő zsidó írta egy olyan helyzetről, amelyben a zsidóknak mind a kultúrája, mind a fizikai léte veszélyben forgott. A szerző büszke a saját zsidóságára, de az sem áll távol tőle, hogy ha fizikai léte koc­kán forog, eltitkolja származását. A könyv beleillik a környező nem zsidó kultúra íz­lésvilágába, olyannyira, hogy már-már an­nak a paródiájának hat. Ugyanakkor tel­jességgel zsidó alkotás annak ellenére, hogy második részében a judaizmussal szemben játékos, sőt szatirikus hangot üt meg. Eszter könyve két világot ölel fel: a zsidó világot, amelynek a fő képviselői Eszter és Mordecháj, és a pogány világot, amelyből a két főszereplő neve vétetett (Istár és Marduk). Ha a legújabb kori zsi­dó irodalom gyöngyszemeit jobban meg­nézzük, ezek nem mások, mint Eszter könyvének modern tükörképei Iszak Babel rövid történetei, I. B. Singer A Moszkat család című műve, vagy Saul Bellow nagylélegzetű regénye, a Herzog).

Könyvtáraink polcain nemigen vannak a perzsa királyokról szóló regények, de az Ezeregyéjszaka meséiben számos le­írást találunk életükről – bár erősen iszlamizált változatban. Már 1000 éve előt­ti arab szövegekben találunk utalást a híres mesegyűjteményre, amelynek ere­deti perzsa címe Hazar Afsana („ezer mese”) volt. Az egyik arab szövegben az is szerepel, hogy az eredeti könyv köz­ponti alakja Seherezádé, a vezír lánya. A név egyébként nem arab, hanem perzsa és jelentése a „város szülötte”.

Mindebből világos, hogy az arab me­segyűjtemény elődje az iszlám előtti per­zsa kultúra, és magja a Sahriar királyról szóló perzsa legenda. A legenda szerint amikor a király rájön, hogy a felesége hűtlen lett hozzá, kivégezteti, majd min­den éjjel újabb szüzet vesz feleségül, elveszi a lányságát, reggel pedig őt is kivé­gezteti, így biztosítván, hogy a felesége soha többé nem lehet hűtlen hozzá és megmutatván, hogy ki az igazi úr a csa­ládban, a férfi, vagy a nő. Ekkor jelenik meg a színen a miniszterelnöke bölcs le­ánya, Seherezádé, aki önként vállalja, hogy feleségül megy a királyhoz. Mielőtt a nap felkel, mesébe kezd, de a mese olyan érdekes, hogy a király – jó szoká­sával ellentétben – nem végezteti ki, ha­nem ad még egy nap haladékot, hogy a következő éjjel meghallhassa a mese végét. És így megy tovább Ezeregyéjsza­kán át és közben Seherezádé három fiú­val ajándékozza meg a férjét. Ekkor a ki­rály megenyhül és visszavonja a halálos ítéletet, apósának értékes köpenyt ado­mányoz, majd 30 napos böjtöt hirdettet ki a királyságban és ajándékokat szórat a szegények közé. Tehát mégis a nő győz, nem a férfi, bár az utóbbi is jól jár.

Az ezer mese közül számos szól kirá­lyokról, gonosz és jóságos miniszterek­ről, hercegekről és hercegnőkről, akiket távoli országokba száműznek, majd fan­tasztikus kalandok után visszaemelnek a hatalomba. A történetek egy része bizto­san perzsa eredetű, de az arab mesemondók ugyanazt tették az általunk örö­költ irodalommal, mint amit minden más jó író tesz szerte a világon: félreértelme­zi a szöveget, átszövi a saját elemeivel és szemérmetlenül átdolgozza azt.

Jó példa erre Eszter könyve, amely 2300-2400 éves lehet, azaz legalább ezer évvel régibb, mint az első arab uta­lások Seherezádéra. A történet egy per­zsa uralkodóról szól, aki egy lakomán felszólítja a feleségét, hogy táncoljon a vendégeknek. Az asszony erre nem haj­landó, mire az uralkodó eltaszítja maga mellől, mondván, hogy a birodalom asszonyai soha többé „ne kezeljék férje­iket megvetéssel”.

Majd az uralkodó emberei minden szü­zet összegyűjtenek a birodalomban, akik közül az uralkodó szabadon válogat, és minden éjjel egyet kipróbál. A kiválasz­tott új feleség az árva Eszter, aki egy júdeai száműzött család sarja, unokabáty­ja és gyámja, Mordecháj pedig Kis házá­ból való, ahonnan Saul király is származik. Ebből kiderül, hogy Eszter és Morde­cháj ereiben királyi vér csörgedezik, és száműzték őket egy távoli országba. A gonosz miniszter cselszövése nem annyi­ra a nők, hanem inkább egy olyan törzs ellen irányul, amelyből az asszony szár­mazik. Eszter kockára teszi az életét, nem meséket mond, hanem böjtöket és lakomákat rendez és túljár a cselszövő eszén. Unokabátyja lesz a főminiszter és „kiméne a király elől kék bíbor és fehér királyi ruhában, és nagy arany koronával, és bíborbársony palástban” (Eszter 8:15). A zsidók ünnepelnek, ajándéko­kat szórnak a szegények közé és ígéretet tesznek arra, hogy minden évben lako­mát rendeznek és elmesélik a történetet, hogy a nagy győzelem ne merüljön el a feledés homályában.

Eszter története nem pontosan Seherezádéé, de azért elég nyilvánvaló, hogy szerzőik ugyanabból a kútból merítettek. Eszter könyve kissé közelebb áll a paró­diához, például amikor Hámán besétál a király hálószobájába azzal a kéréssel, hogy ugyan végeztessék már ki Mordechájt, pont akkor, amikor Ahasvérus azon töri a fejét, hogy miként jutalmaz­hatná meg a zsidót. A zsidó szerző talán viccet csinált a perzsa hagyományok ál­tal kínált elemekből, amely elemek tet­szettek ugyan neki, de nem keltették azt a kötelező tiszteletet benne, mint egy perzsában keltettek volna. Hiszen bár perzsa neveltetést kapott, mégis csak egy száműzött zsidó volt egy számára olyan országban, ahol akarata ellenére élnie kellett.

Ugyanakkor a szerző a zsidó szent szövegeket sem kezeli nagy tisztelettel. A midrásban (Breisit Rabba) az áll, hogy Ahasvérus tar­tományainak száma azért 127, mert a Tóra szerint „Vala pedig Sá­rának élete 127 esztendő” (Gen. 23:1). Az utalás azért releváns, mert Sárának is volt férfi védelme­zője, Ábrahám, aki egy nem zsidó királynak ajánlotta fel az asszonyt – és a midrás pajzán módon azt sugalmazza ezzel, hogy Sára a fá­raó palotájában töltött éjszakákat esetleg mással is tölthette, mint amit utólag bevallott. A győzelmes Mordecháj nem egy diadalmas ki­rályi házból, Dávid házából szár­mazik, ahogy illene, hanem a bu­kott Sauléból. Mordecháj legyőzi Hámánt, aki Agag házából szárma­zik – Agag az az amálekita király volt, akit Saul az isteni parancs el­lenére sem volt képes megölni. A király ellöki magától Vástit, „hogy az ő királysá­gát másnak adja, aki jobb nála”. A Tóra egy másik versében (I Sám. 15:28) ha­sonló szavakat olvashatunk, csak most Saul királlyal kapcsolatosan: „Elszakítá tőled az Úr a mai napon Izrael királyságát és adja azt felebarátodnak, aki jobb ná­lad.” Eszter tehát visszakapja azt, amit a nagypapája az engedetlensége miatt el­veszített. Eszter könyvét akár kommen­tárként is olvashatnánk, csakhogy ez a kommentár aláássa Sára és Ábrahám szentségét, megrendíti Dávid király di­nasztiáját és gyengíti a férfiuralom elvét. Abszolút korszerű abban, hogy hagyo­mányt idéz abból a célból, hogy ellentmondjon annak.

A zsidó bölcselők kétezer éve próbál­ják magyarázni Eszter könyvét. Nehéz a dolguk, hiszen világi és nem vallásos irat­ról van szó. A midrás is bajban van, mert Eszter könyve egy szóval sem említi Is­tent. A Talmud szerint (Megilla traktátus) Vásti zsidó szolgálókat rendelt maga mel­lé, meztelenre vetkőztette és szombaton is dolgoztatta őket. Muszáj Vástit gonosz­nak ábrázolni, hiszen szegény csak azt tette, amit más rendes nőnek tennie kell: visszautasította, hogy férje utasítására mutogassa magát idegen férfiak előtt. A rabbinikus szövegek szerint Mordecháj azért nem volt hajlandó meghajolni Hámán előtt, mert a főtisztviselő ruhájáról egy pogány istenség képmása lógott alá. Pedig abban az időben a kötelező tiszte­letadás mellőzése főbenjáró vétségnek számított. Eszter a Talmud szerint (Szanhedrin traktátus) a királyi hálószobában qarqa olam volt, azaz olyan rideg, mint a szántás alá vont föld. Így próbálják fel­menteni a nyilvánvaló bűn alól, hogy összefeküdt egy nem zsidóval, ráadásul önként. Az a tény, hogy ehhez Mordecháj is asszisztált, még felháborítóbb és még nehezebben magyarázható ki.

Mordecháj célja egy igazságosabb vi­lág ugyan, de nagyon sok a hibája. Han­goskodik, megszegi a szexuális szabá­lyokat, túl büszke (nem hajol meg Hámán előtt), fél az orgyilkosoktól, s min­dezek tetejébe ártatlan unokahúgát be­nevezi egy szépségversenybe és minden eszközt megragad annak érdekében, hogy az győzzön is. De amikor ez sike­rül, Eszter pozícióját arra használja fel, hogy megmentse a zsidókat.

Mindezek alapján Mordecháj aligha ha­sonlít a bibliai hősökre. Nézzük meg inkább a kortárs kanadai író, Mordecai Richler egyik főszerep­lőjét, Solomon Gurskyt, aki el­őször lepénzeli a hatóságokat, hogy szeszt csempészhessen a határon át, majd később ugyanígy le akarja pénzelni őket, csak most azért, hogy zsidókat menekíthes­sen ki a náci Európából. Az író, akinek realizmusa enyhén miszti­kus jelleget ölt, szinte minden la­pon a zsidó hagyományok mor­zsáit hinti az olvasó elé, mesterien kommentálva ugyanazt az ese­ményt több nézőpontból, miköz­ben a mese szálait kibogozhatatla­nul összegabalyítja. Mintha azt szeretné bebizonyítani, hogy egy orosz bevándorló fia a posztmo­dem angol próza nagyobb mester­évé válhat, mint azok, akiknek már az ük-ükapjuk is angolul be­szélt. De Mordecai posztmodern meséje nem képes felülmúlni Mordecháj ősi történetét. Főleg azért, mert a bibliai mese szerző­je – ugyanúgy, mint az Ezeregyéj­szakáé – feministább, mint Richler.

Mit tegyünk? Vágjuk ki a Tórából Eszter könyvét, a Purimot pedig hagyjuk ki a naptárból? Az ég szerelmére, ne! A juda­izmus lényege nem a világból való kime­nekülés, hanem a világ megszentelése. A vallás elég erős ahhoz, hogy kanonizáljon egy világi történetet és vállalja, hogy az a Tóra részeként jelenjen meg, ugyanúgy, ahogy júdeai akcentussal beszélő szerep­lők öltöznek fel perzsa udvaroncnak. A Purim azt is jelenti, hogy a zsidó világi iro­dalomnak azokban a termekben is meg­van a maguk helye, ahol a judaizmus szent iratait tanulmányozzák. Ha más okot nem találunk, hát ez legyen az ok ar­ra, hogy Purimkor még egy pohár bort töltsünk magunknak. Egészségünkre!

Gershom Gorenberg cikke nyomán