Este a kollégiumban

A tanévben a Bálint Zsidó Közösségi Ház ad otthont a Lauder-Javne, az Anna Frank és a Mszoret Avot iskolák 28 gimnazistájának. Miért laknak ott? Honnan jöttek? Hová tartanak?

A kérdésekre adott nyolc válasz nem csak egyéni sorsokkal ismerteti meg az olvasót. Valamelyest kirajzolódik belőlük a mai zsidó tinédzserek világképe is.

Az épület második és harmadik emeletén – lányok, fiúk lakhelye elkülönítve – található a kollé­gium. A négy-négy ágyas szobák bútora egyszerű, de nem szegényes. Ezek mel­lett tanulószoba és tévével felszerelt társalgó áll rendelkezésükre. A fehér csempéjű zuhanyozók és mellékhelyi­ségek tiszták, mint egy valódi otthon­ban. Kóser étkezést kapnak az elsősor­ban számukra létesített étteremben. Igazgatónő és mindennap ügyeletes pe­dagógus gondoskodik róluk, vagy ha úgy tetszik: vigyáz rájuk. Mindezért ha­vi négyezer forintot, a rezsi kis hánya­dát fizetik, a többit a hitközség állja.

A beszélgetés résztvevői: az Anna Frankból az érettségire készülő Sólyom Péter, a harmadikos Rudas Judit és Vajda Róbert, az elsős Circa Stanca és Kócza Gergő; a Lauder-Javne másodi­kosa Kircsik Krisztina ugyancsak má­sodikos, de a Wesselényi utcában Neu­mann Gergely és Szazanov Artyom. (Mivel az iskolák különböző felépítésű­ek, a gyerekek helyét a négyosztályos gimnáziumnak megfelelően írtam le.)

A beszélgetés elején kiderült a ké­zenfekvő tény, hogy (egy kivétellel) szü­leik vidéken élnek, sőt Krisztina édes­anyja és féltestvérei az USA-ban, Ar­tyom szülei pedig Munkácson, tehát ezért kollégisták. De hogy miért itt, azt további válaszaikból tudjuk meg.

Családi körülményeitek, otthono­tok mennyire zsidó? És az mennyire já­rult hozzá, hogy zsidó közösségbe ke­rüljetek?

Gergely: Elsősorban apám vágya volt, hogy ha már ő nem tehette meg, legalább a gyerekei legyenek jártasak a vallásban. Nővérem is a Mszoret Avotba jár. Otthon nem tartunk kósert.

Judit: Közös akaratunk volt, az anyu­kámé, a húgomé és persze az enyém, hogy zsidó iskolába járjak. A Wesselé­nyi utcában kezdtem, az Anna Frank­ban fejezem be.

Péter: Nevelőapám keresztény.

Anyám, Orbánné Szegő Ágnes, a tisza­füredi városi könyvtár munkatársa csa­ládi érintettségből tíz évvel ezelőtt kezdte kutatni a megye zsidóságának történetét. Erről most jelent meg köny­ve és filmje. Munkája a családi beszél­getések állandó témája lett. Ez keltette fel az én érdeklődésemet is, és amit megtudtam, megtanultam a zsidóság­ról, az büszkévé tett!

Stanca: Úgy tudom, hogy anyám apukája zsidó. Hivatalos papírok azon­ban nincsenek róla. Apám fogtechni­kus, és Aradon, ahol éltünk, mielőtt Magyarországra áttelepültünk, zsidó társasággal voltunk körülvéve. Amikor fővárosi iskolát kerestünk, megtetszett az Anna Frank Gimnázium.

Róbert: Én teljes mértékben „fertő­zött” vagyok. Családom mindig zsidó­nak vallotta magát. Ennek azonban csak kulturális megnyilvánulásai van­nak, mégis anyukám háklis arra, hogy a zsíros és tejes étkészlet ne keveredjen.

Artyom, neked nem csak a neved idegen hangzású, de a kiejtéseden is érződik egy másik anyanyelv…

Artyom: Apám vlagyivosztoki zsidó, anyám ukrán. Munkácson még mindig van zsidó közösség, kiskoromtól oda tar­tozom. Rokonaim közül többen az utób­bi években alijáztak. Zsidó iskolát keres­tünk, a legközelebbi Budapesten volt

Gergő: Vallásosak nem vagyunk, de zsidónak valljuk magunkat.

Krisztina: Csak apukám zsidó. Mivel kicsi koromtól nem vele élek, ezt ma­gamról sem tudtam, míg egy beszélge­tés közben anyukám fel nem tárta. Amerikai barátaim mind zsidók, ottho­naik légköre vonzó, ehhez hasonlót re­mélve kerestünk Pesten kollégiumot.

– Megfelel elképzeléseiteknek az isko­la? Egyáltalán: milyen tanulók vagytok?

Róbert: Kellemes kettesekkel kapálódzom kedves környezetben…

Gergő: Sajátságos a helyzetem. (Ger­gő ugyanis vak.) Mivel még csak ismer­kedési szinten vagyok, nem tudom, hogy milyen a teljesítményem.

Krisztina: Az első évben nagyon sok problémám volt. Hogy mást ne említ­sek: Lexingtonban magyar irodalmat, történelmet, nyelvtant nem tanultam. Kint a pedagógiai módszer is más. A ta­nár előad, magyaráz, azt azonnal megbe­széljük, és az érdeklődést, a megértést, az eredeti megállapításokat értékelik.

Judit: Számomra a legfontosabb, hogy zsidó közösségben vagyok. Lehet az iskoláról jót is, rosszat is mondani, mindkettő igaz. A számonkérés való­ban enyhébb, mint a rangos gimnáziu­mokban, de aki akar, az itt is sokat ta­nulhat. Négyes-ötös vagyok.

Stanca: Az általánosban kitűnő vol­tam, most közepes. Az osztályban min­denki mindig jól érzi magát, kivéve a héberórákat…

Róbert: Azt tudni kell ennek megér­téséhez, hogy az Anna Frank héberta­nára minden óráról a fél osztályt kiza­varja…

Hangzavar tör ki, az Anna Frankosok egyszerre sorolják, hogy aznap ki került óra helyett a folyosóra.

Artyom: Munkácson már elvégeztem a második gimnáziumot négyes-ötös je­gyekkel, pedig ott a matematika kemé­nyebb volt. Itt csak közepes vagyok. Nélkülözhetetlennek tartom a vallásos tárgyakat, az azonban helytelen, hogy úgy osztályozzák, mint a biológiát vagy a történelmet.

Gergő: Az iskolában kipát kell visel­nünk – rendben van. De az nem, hogy ha valaki otthon felejti, mehet érte, rá­adásul igazolatlan órát kap. Már három hittantanárunk volt, pedig nem változ­tattam vallást…

Artyom: Előfordult, hogy valakire rá­szólt a tanár: miért nincs kipa a feje­den? A gyerek sapkában volt!

Gergely: A vallási tárgyak a nehezeb­bek, de azért ezekből is lehet hármast, négyest szerezni. A nehézségekhez hozzájárul, hogy oktatói nem tudnak magyarul…

Róbert: A diákok érzelmeit és világ­nézetét tisztelik az iskolában. Például azzal, hogy a keresztények is járhatnak zsidó hittanra, bár számukra ez termé­szetesen nem kötelező. El kell monda­nom azt is, hogy ha valaki segítséget kér, azt készségesen korrepetálják.

Péter: 4,7 volt a bizonyítványom. Az iskolával mégis elégedetlen vagyok, mert ha nem lennének vallási tárgyak, akkor szellemiségét alig lehetne meg­különböztetni egy állami gimnáziumé­tól. Ráadásul a vallást, a zsidó történel­met oktatók többet hiányoznak, mint mi…

– Lépjünk ki az iskolából. Hogyan érzitek magatokat a világban?

Gergő: Én nagyon jól! Bár a fiatalok állítólag koruknál fogva optimisták, a jelen számunkra ugyanolyan nehéz, mint a felnőtteknek. Ezért sokan fásul­tak, bizalmatlanok a jövő iránt. Én a mának élek, megpróbálok minden pil­lanatot kellemessé tenni.

Artyom: Ukrajnában rosszabb az el­látás, mint Magyarországon, de nem annyira, mint innen látszik. Apám mér­nök, lényegében mindenünk megvan. Ennek ellenére tépelődnek: maradni vagy alijázni?

Judit: Végtelenül optimista vagyok. A kis öröm is napokig vidámmá tesz.

Péter: Nincs semmi bajom, mégis rit­kán van okom nevetésre. Egy megsza­kadt kapcsolat is fáj még…

Róbert: Bizakodó vagyok, mert a jövő hozhat az egész országnak felemelke­dést, egyéni érvényesülést. A fiatalok, főleg a diákok között divat a búbánat. Komor arccal járnak, csupa Hamlet.

– Miként hat zsidóságotok környeze­tetekre? Találkoztatok antiszemitizmus­sal? Hogyan határozzátok meg zsidósá­gotokat? A vallás, a származás vagy az érzelmi azonosulás alapján?

Péter: Nyolc- vagy kilencéves lehet­tem, amikor iskolatársaim zsidóságom miatt hónapokra kiközösítettek. Ami­kor azután a pedagógusok foglalkozni kezdtek az esettel, kiderült, hogy a szi­dalmazók azt sem tudják, mi a zsidó. A legújabb élményem egészen más: ha­zafelé a vonaton szomszédaim Izraelről áradoztak. Zsidó vagyok akkor is, ha nem tartom be a vallás előírásait…

Gergely: Apám egy jelentős állami vállalat vezetője Ózdon, és tisztelik zsi­dóságát is. Magamat elsősorban a nép­hez tartozás jogán tartom zsidónak.

Gergő: Tizenhárom éves lehettem, bátyámmal vicceket meséltünk egy­másnak. A többi között azt, hogy Hitler az auschwitzi magas gázszámla miatt lett öngyilkos. Ezt meghallva, anyánk ránk szólt, hogy ilyet mégse kellene, mert ez a családunkat is érinti. Akkor kezdtünk el a zsidóság iránt érdeklőd­ni. Bátyám először a holocaustról olva­sott könyveket, azoktól jutott el a val­lással való ismerkedésig. Én a vallásos­ságtól az Anna Frankban megcsömörlöttem… Nemrégiben a Keleti pályaud­var kerengőjében tanúja voltam Szabó Alberték randalírozásának, zsidóztak is! A vezér azt ordibálta, hogy a Bálint Zsidó Közösségi Ház egy kórház lerom­bolása nyomán épülhetett fel… Nagykátán nincs probléma, talán azért sem, mert kevesen ismerik származásunkat.

Artyom: Környezetünk tudja rólunk, hogy zsidók vagyunk, de ennek hátrá­nyát még nem éreztem. Munkácson so­hasem találkoztam olyan alakokkal, mint akikről Gergő beszélt.

Judit: Anyukám kórházi belgyó­gyász, kollégáinak semmilyen megkü­lönböztetését vagy megjegyzését nem panaszolta még. Ennek ellenére társas­ági kapcsolatunk Gyöngyösön zsidók­kal zajlik, Pesten pedig rokonainkkal. Bár apám családja vallásos, én megha­tározónak a nemzetiséget tartom!

Krisztina: Engem még nem ért inzul­tus. De néhány iskolatársamat egy ja­nuári estén megverték és lezsidózták a Moszkva téren. Nem tudom a magam zsidóságát meghatározni.

Stanca: Én sem! Annál kevésbé, mert otthonom nem igazi zsidó otthon. Három gyereket fogadtak magukhoz szüleim, anyukám hivatásos nevelő, úgy élünk, mint környezetünk. Nincs konfliktusunk.

Róbert: A valláshoz lassan közele­dem. A vallás nagyon jó a léleknek a nyugalom és a megbékélés elérésére. Én a zsidóság minden terminológiáját elfogadom. Az antiszemitizmusról saját tapasztalatom van. A IX. kerületben, a Hámán Kató Általános Iskolában kővel dobáltak meg, rajzszöggel szurkálták a hátamat. A legjobb barátom mégis keresztény. Volt. Piszkálásomra családfa­kutatásba kezdett, és nagy örömére ab­ban „foltot” talált. Erre utánam jött az Anna Frankba…

– Milyen terveitek vannak, merre ve­zet majd életutatok?

Róbert: Kilenc éve járok Thália út­ján. Kezdetben a Misa Színpadon, majd a Harlekinben játszottam, nemrégiben pedig barátaimmal megalakítottuk a Molnár Ferenc Ifjúsági Színpadot. Pre­mierre készülünk, a III. Richárdot adjuk elő egy kultúrházban. Én Lord Hastingst alakítom. Könnyen kitalálható a vágyam…

Krisztina: Anyukám második házas­sága is válságba került. Lehet, hogy visszajön négy féltestvéremmel. Ettől függ az én jövőm is: kint vagy itt…

Péter: Már beadtam jelentkezésemet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem programozó matematika sza­kára.

Judit: Gyerekkorom óta orvos sze­retnék lenni. Az is leszek!

Gergő: Jó lenne az elektromos sajtó­ban dolgozni.

Stanca: Érettségi után tovább szeret­nék tanulni, kint, Izraelben.

Gergely: Katonai pályára készülök – Izraelben.

Artyom: Én is!

Ott, este, a kollégiumban a beszélge­tést teljesnek éreztem. Amikor azonban szavaikat a magnetofonról papírra vetet­tem, elbizonytalanodtam. Semmi okuk nem volt ugyan a valótlan válaszra, hi­szen kérdéseimre annak, aki nem akart, nem kellett felelnie, mégis kételyem tá­madt: vajon nem csupán az olcsó ellá­tás vonzza ide őket, hiszen kisgyerek­ként többségük nem is tudott zsidóságá­ról, a vallás nyomait még környezetük­ben sem látták, s a megkérdezettek fele vegyes házasságból született… A „pró­bának” egy utólagos kérdést tartottam. Akivel ismét találkoztam, attól megkér­deztem: tudja-e, hogy nagyszülei miként élték túl a vészkorszakot? Mindegyikük ismerte a nagymamák és nagypapák megmenekülésének történetét!