Esetem a „magyar sorskérdésekkel”

RADNÓTI SÁNDOR a Szombat első számában azt állította, s Fóti Péter fűzte tovább a vitát arról, hogy „az intellektuális antiszemitizmust … azok a zsidó emberek provokálják, akik magától értetődő jogosultságuk teljes nyugalmával nyilvánítanak véleményt az úgynevezett magyar sorskérdésekben ”.

A „provokálni” ige kettős értejemben használatos: Esetünkben érthető úgy is, hogy az említett magatartás az intellektuális antiszemitizmus oka, előidézője, de úgy is, hogy csak felszínre hozza, megnyilatkozásra készteti ezt a már különben is létező antiszemitizmust. Azt hiszem, a „legjobb” esetben is az utóbbi a helyzet – ha ugyan egyáltalán létezik „intellektuális antiszemitizmus”. Kétlem, hogy valóban létezik. Amit annak mondanak, az aligha más, mint egész közönséges gyűlölködés, ami különféle előítéletekből táplálkozik, és a maga durva módján mutatkozik meg a zsidókkal szemben az iskolázatlan embereknél. Csakhogy az értelmiségiek tudják a módját, hogyan palástolják el érzelmeik durvaságát és gondolkodásuk elemi hibáit akár önmaguk elől is ideológiai és „tudományos” érvekkel. Ha elismerem, hogy létezik „intellektuális antiszemitizmus”, akkor azt ismerem el, hogy komolyan kell venni ezeket az érveket, mintha ezek visszautasításával, megcáfolásával a zsidógyűlöletet is meg lehetne cáfolni. Amondó vagyok, az ún. intellektuális antiszemitizmussal épp oly kevéssé kell direkt vitába szállni, mint a parlagi vagy „népies” antiszemitizmussal. Az ideológiák hazugságait, a történelemhamisításokat persze hogy fel kell tárni, amikor ezekről egy-egy szaktudomány vagy valamilyen konkrét téma kapcsán esik szó, de meddő és méltatlan vállalkozás lenne antiszemiták meggyőzésére vesztegetni az időt.

De lépjünk tovább. Ha antiszemitizmus eleve létezik, okos dolog-e a színre hívni (például) azzal, hogy zsidó létünkre beleszólunk ún. magyar sorskérdésekbe? Úgy vélem, a kérdésfeltevés hibás. Fölösleges azon törni a fejünket, hogyan reagálnak egyedi vagy társadalmi megnyilat­kozásainkra az antiszemiták. Bármi­képpen reagáljanak is, az nem lehet a mi cselekvésünk normája. Sem gyakorlatilag, sem etikailag. A nor­ma csakis az általánosan elismert etikai értékrend lehet. És a „zsidó értékrend” sokkalta inkább meg­egyezik a „keresztény értékrenddel”, mindkettő pedig a demokratikus polgári társadalmak bevett és kodifikált értékrendjével, mintsem az antiszemitizmus érzelmi és gondo­lati tartalma ezzel az utóbbival.

Annál is kevésbé kell aggodalmaskodnunk, hogy beleszóljunk-e azokba a bizonyos sorskérdésekbe, mivel igencsak kérdéses, miben is állnak ezek. Az pedig egzakt módon teljességgel megfoghatatlan, hogy mennyiben sajátosan „magyar” sorskérdésekről van szó. Nem vagyok barátja annak, hogy a Kárpát-medencén vagy (tágabban) Közép-Európán végigviharzó történelem tragikus fordulatait bármiképpen is – valami fátum nevében, vagy bi­zonyos fajiság alapján – misztifikálják. És nem szándékozom figyelmen kívül hagyni azt az elemi tényt, hogy e térség lakossága etnikailag kevert, és ilyen volt már ezer éve is. „Él nemzet e hazán”, de több nemzet is él. Ezek tömegeit és egyedeit egymásra és egymásba sajtolta, ötvözte, hasonlította a történelem. Ki az a fajmagyar, akinek joga, hogy azokba a „sorskérdésekbe” beleszóljon, amelyek – nyilván – az ő különleges, tiszta fajmagyarságát illető kérdések? A szlávok leszármazottja? Besenyő vagy kun ivadék? Török vagy izmaelita, rác vagy görög, sváb vagy frank volt-e az ük-ükapja?

És ha mindenki magyar lehet kö­zülük, mind beleszólhat, akkor épp csak én, a zsidó nem szólhatok bele? A magyar törzsek számára még az Etelköz is messzi nyugatnak számí­tott, amikor Pannóniában már éltek zsidók.

Ámde nem szükséges a II. évszá­zadig visszatekintenem. Én magyar zsidó vagyok akkor is, ha anyai ágon való őseim Morva- vagy Hor­vátországból, apai ágon való felme­nőim pedig Gácsországból származ­tak ide, és nem előbb, csak a múlt század derekán.

Hivatkozzam arra, hogy anyai nagyapám azért költözött Tolnából Tokajba, mert mint a 48-as Függetlenségi Párt szavazója úgy találta, az ottani atmoszféra inkább meg­felel kuruc érzelmeinek? Említsem azt, hogy apai nagybátyám 1921-re gyalogszerrel jött vissza orosz hadi­fogságból abba a szülői házba, ahol – nem úgy, mint a helybeli tanító házában – ott álltak a könyvespol­con a magyar irodalom klassziku­sai? Nem. Egyre hivatkozom csak: a „magyar sors” csapásai az én csalá­domat is megtépázták, szétszórták, az én egyéni életemet is örvényük­be rántották. Voltunk áldozatok és eszközök, védekeztünk és küzdöt­tünk, reméltünk és csalódtunk, té­vedtünk és megtévesztettünk. Mint bárki más ebben az országban.

Volt azonban sorsunknak egy megkülönböztető jegye. A XX. szá­zad derekán, amikor a németet nem gyilkolták németségéért, amikor a magyart szorongatták ugyan, de éle­tét nem vették el pusztán azért, mert magyar, amikor a szlovák le­hetett szlovák és a román román, bennünket azért akartak meggyilkolni, semmi másért, csak mert zsi­dók vagyunk. Ez a sajátos zsidó sors a közép-európai népek sorsá­nak gomolygó viharfellegéből súj­tott le ránk.

Ne szóljunk bele a „magyar sors- kérdésekbe”? Én beleszólok. Nem fölényesen, nem a csalhatatlanság tévhitében, de céltudatosan és el­szántan. Mint zsidó, mint egy ki­sebbség tagja ebben a legkülönbö­zőbb kisebbségekből álló társada­lomban. Azzal az igénnyel, hogy az e sorskérdések körül folyó küzdel­mekben áldozatot is hozhassak és jutalomban is részem lehessen.

Beleszólok a magyar sorskérdésekbe, mert a magyar történelem beleszól az én sorsomba. És a gyűlölködőktől elfordítom a fejem.

Gadó György

 

Kapcsolódó cikkek:

Radnóti Sándor: Miért nem tartozom kisebbséghez?

Fóti Péter: Miért tartozom kisebbséghez?