„És készítsenek számomra szentélyt, hogy közöttük lakjam”
Ludwig Förster műve, a Dohány-templom
A németországi reformmozgalom (haszkala), amelynek elindítása Moses Mendelssohn (1729-1786) nevéhez fűződik, a zsidó életet két módon igyekezett a zsidóság változó jogállásából fakadó életmódbeli változások követelményeihez igazítani. A reformok igénye főként a vallási életben és az oktatás modernizálásában jelentkezett. A németországi oktatási reform programját Naphtali Herz Wessely dolgozta ki 1782-ben Berlinben.1 A korabeli felvilágosult magyar zsidóság hasonló igényeit jelzi az a tény, hogy 1783-ban Pozsonyban megnyílt az első világi zsidó iskola Magyarországon.2
A reformok másik sarkalatos kérdése a vallási életet érintette. A vallásreform elindítói a halacha egyszerűsítése, asszimilációt elősegítő változtatása helyett a judaizmus teljes vallási reformját kívánták végrehajtani, ideológiai alapokon. Közéjük tartozott a németországi Saul Ascher filozófus; reformtervének lényegét a judaizmus dogmatikus alapokra való helyezése jelentette.3 Legfontosabb magyarországi követője az aradi rabbi, Chorin Áron volt, aki 1803-ban Prágában jelentette meg Emek ha-Sove című művét, amiben a Talmud és a ráció összeegyeztetését kísérelte meg. Művében megkérdőjelezi többek között Maimonides egyes tételeit, ami kiváltotta az ortodox álláspontot képviselők ellenszenvét, s 1805-ben tételeinek visszavonására kényszerítették.4
Az elméleti síkon megmaradt vallásreform vitáival szemben az igazi változást azok hozták, akik nem ideológiai alapokon álló vallásreformokat akartak, hanem a halacha néhány olyan módosítását, amely megkönnyítette számukra a beilleszkedést új környezetükbe. Magyarországon ez a mozgalom az egyes hitközségek vezetésében szerepet vállaló tekintélyes, a gazdasági életbe is sikerrel beilleszkedő világi vezető rétegtől indult ki.5 A változtatásokat közvetlenül az 1840:XXIX te., azaz a zsidóságnak városokban való megtelepedését engedélyező törvény elfogadása gyorsította fel, amely a modem, ipari-kereskedelmi életbe bekapcsolódó zsidóság számára a zsidóság hagyományos életkereteit nagymértékben módosította. A város társadalmi életébe bekapcsolódó zsidó polgár számára a szigorú vallási előírások már nem voltak követhetőek: kompromisszumokat kellett tennie étkezési szokásai, viselete, ünnepei szigorúan előírásos megtartása, gyermekeinek neveltetése stb. terén.
A változásokban élenjáró szerepet játszott a pesti zsidóság, amely létszámával (1825: 8000 fő, 1852: 12000 fő, 1857: 27 000 fő), gazdasági és társadalmi súlyával döntő módon befolyásolta a hazai zsidó közvéleményt. Reformtörekvéseik eredménye a Cheszed Neurim Egylet, melynek a Király utcai „Fehér Lúd”-házban működő Kultusztemplomában alkalmazták először Magyarországon a megreformált rítusú istentiszteletet.6 Az e templomban alkalmazott rítus közvetlen előképe a bécsi Chorschulban 1824-ben bevezetett szertartási reform volt.7 Ezekben a templomokban az orgona, az énekkar és a nemzeti nyelvű prédikáció8 és imák megjelenése, valamint az eddig centrális elhelyezésű bima keleti falra helyezése jelentette azokat az újításokat, amelyek által a zsidó szertartás rítusa a keresztényhez vált hasonlatossá.
Az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom és szabadságharc, amelyben a magyarországi zsidóság jelentős számban vett részt, remélve polgári jogainak kiszélesítését és biztosítását, rövid időre háttérbe szorította a belső ellentéteket.
Az 1850-es években azonban újra kiújuló harc közvetlen kiváltó oka az abszolutista kormányzat azon igénye volt, hogy a zsidó tanügyet és szervezeti felépítést a központi kormányzat számára könnyedén átláthatóvá tegye.9 Ezért 1851-ben Budára héttagú bizottságot hívtak össze, amelybe csak a modernizációt támogató rabbikat és hitközségi vezetőket hívták meg. Az ezen a tanácskozáson megírt 285 szakaszból álló alkotmánytervezet Lőw Lipót szegedi rabbi nevéhez fűződik. Ebben a tervezetben a későbbi neológja immár kikristályosodott nézeteit fogalmazták meg. Célkitűzéseik, hogy a neológia „szélesre tárja a zsinagóga kapuit a nem zsidó világ szellemi irányzatainak érvényesülése, a polgári szabadság és a korabeli esztétikum eszményei előtt. A kor szellemi követelményei pozitív felfogásának kifejezésre kell jutnia a zsinagóga építményében és belső elrendezésében, a hitszónoklatok, a kántor imája és a kórus stílusában, anélkül azonban, hogy a halacha alaptörvényeit megsértenék”.10
A bizottság által megfogalmazott célkitűzéseknek előzménye volt az a döntés, amelyet még 1845-ben hozott a pesti hitközség templomépítő bizottsága, amikor úgy határozott, hogy a Wiener Minhagnak, azaz a bécsi Chorschulban használt rítusnak megfelelő templom épüljön, kielégítendő a megnövekedett pesti zsidóság igényeit.11
Ez a templom lett a Dohány-templom, amelyet 1859-ben szenteltek fel.12
Mindezen események következtében az 1860-as években az ortodox tábor már a nyílt elhatárolódást követelte a neológiától. Ekkor tűnt fel legradikálisabb képviselőjük, Lichtenstein Hillel szikszói rabbi, aki az 1865 őszén Nagymihályon tartott rabbigyűlés fő szervezője volt. A tanácskozáson 24, a szigorú álláspontot legradikálisabban képviselő rabbi vett részt, akik az egész ország zsidósága vallási törvényhozó testületének nyilvánították magukat, és a következő zsinati határozatot hozták:
Tilos hallgatni olyan templomi beszédet, melyet idegen nyelven tartanak. A hívő köteles ezeket a templomokat elhagyni. A rabbik jiddis nyelven beszéljenek, melyet az ország jámborai használnak.
Tilos olyan templomban imádkozni, melyben a bírna nem középen áll.
Tilos a templomra tornyot építeni.
Tilos a kántornak és az előimádkozóknak ornátusban végezni a szent szolgálatot.
A női karzatot sűrű ráccsal kell lezárni.
Tilos a kórus énekét hallgatni, vele együtt imádkozni és az ilyen imára áment mondani.
Tilos a kórustemplomba belépni, mert az ilyen templomok a hittagadás házai és rosszabbak a pogányok templomainál.
Csak a szabad ég alatt szabad ifjú párt esketni.
Tilos bármilyen zsidó szokást vagy az ősöktől örökölt szabályt megváltoztatni. 13
Milyen is volt az az épület, amelyet a korabeli közvélemény „zsidó főtemplomnak” nevezett, és amely az ortodoxia ilyen heves ellenállását váltotta ki?
A 19. századot megelőzően a zsinagógaépítészet nem ismerte a stílus kérdését, hiszen a gyülekezetnek nem fényes külsőségek közepette megtartott szertartásra, hanem közös imádkozást, Tóra-olvasást, tanulást biztosító helyiségre volt szüksége. Más szavakkal: az épület önmagában semmiféle szimbolikus jelentést nem hordozott, szakrális funkcióját csak a benne található Tóratekercsek adták. Ez a felfogás alapvetően megváltozott a felvilágosodással, amikor a zsinagóga önmagában vált szimbólummá: egyszerre mutatva a keresztény külvilágnak és a zsidóságnak az emancipáció sikerét.14 Ennek a koncepciónak a jegyében ki kellett dolgozni a zsinagóga külső megjelenésének építészeti programját. A program gondolatmenete szerint a zsidók keleti nép, tehát a zsinagógaépítészetben is az orientális elemeknek kell dominálniuk. Förster műleírásában ezeket az elveket két ponton ragadhatjuk meg: az ókori mezopotámiai városok régészeti feltárásaiból, valamint Salamon templomának bibliai leírásából15 merítette ötleteit.
„Ahhoz, hogy égövünk egy mai izraelita temploma építési stílusának és berendezésének alapjait megállapíthassuk, nem hagyhatjuk ügyeimen kívül a legősibb izraelita templomok berendezését, illetve a keleti építési stílust, valamint tekintettel kell lennünk a helyi klímára és az értékes újabb felfedezéseknek megfelelő építészeti konstrukciókra is. (…) A Bibliából ismert továbbá Salamon temploma Isten házával, amely 60 rőf hosszú és 20 rőf széles, a ház előtt végighúzódó csarnok, és 20 rőf széles, négyzet alakú szentély. Az épület előtt két oszlop állt, tetejükön egy-egy 5 rőf átmérőjű, ívelt abroncsú gömbbel. A szentély belsejében volt a frigyláda helye – a mózesi frigyláda sátrához hasonló színes függönnyel -, valamint a szent kenyerek aranyasztala, víztartók és néhány edény. Salamon érc szószéket épített és a szekrény közepébe helyezte azt. A léviták éneküket kelet felé fordulva cimbalommal, hárfával és trombitával kísérték, az arannyal borított falakat pálmák, üvegesmunka és kerubok díszítették. Az utóbbi években a Chorsabadban, Ninivében és Babilonban végzett ásatások és a legrégibb keleti építészeti stílusok kutatási leletei gazdag tárházát képezik azon architektonikus motívumoknak, amelyek vélhetőleg a legrégebbi izraelita templom építésének is alapjául szolgáltak, még ha egyelőre nem is nyert bizonyítást, hogy az arabok vagy a perzsák Salamon idejében olyan építészeti stílussal bírtak-e, amit ma nekik tulajdonítunk. Ezen népek előttünk is ismeretes építészeti formái azonban megegyeznek Izrael népének és prófétáinak fantasztikus és csodálatos emelkedettségéi rítusaival, és világossá teszik a salamoni templom egyébként nem teljesen egyértelmű leírását, amelynek mint őstípusnak minden zsinagóga alapjául kellene szolgálnia és amely a rómaiak bazilikái, de még inkább a legrégibb keresztény templomok számára mintául szolgált, mint ahogyan maga a kereszténység is a zsidó hagyományokban gyökerezik. Salamon templomában – az egyiptomi templomok elrendezéséhez hasonlóan – a hosszanti hajó 1:3-hoz arányú, a szentély számára kialakított kórus négyzet alakú, a ház elé csarnokot építettek, mint ahogy alapjában véve a keresztény templomnál is. /I két pillér a rajta lévő gömbbel toronyként értelmezhető, és valószínűleg ugyanaz, mint az egyiptomi templomok obeliszkjei a templom bejáratánál (pl. Luxorban), illetve a törököknél a minaretek (jelzők, világítótornyok). Oszlopfőket a legtöbb keleti, illetve keresztény templomban is építettek. A mindenféle kőből épült falak és a zománcozott téglákkal való díszítés – mint ahogyan azt Ninivében felfedezték – már az ókorban is használatosak voltak. Perzsiában égetett földből sokszögeket készítettek, a legkülönbözőbb mintázatokat építve belőlük; a párkányzatot gyakran kis, egymás felett elhelyezkedő fülkékkel díszítették és rovátkolt galériákkal koszorúzták. Az árkádok félkörívei magasra nyúltak, a falakon növények, szalagok és vonalak fonódtak egymásba (pálmák és üvegesmunka), köztük jeles mondások voltak olvashatóak. Az élőlények megmintázásának leáldozott; Salamon templomában mégis az egyik legfőbb díszítő motívum a kerubok képe. Alulírott terve a felépítést és a díszítést illetően ezen típusoknak megfelelően készült, ahol különösen a különböző terrakották és építőkövek használata kapott nagy hangsúlyt. Egy bevakolt falú épület nem nevezhető monumentálisnak, kifejezéstelen, és szinte évenként reparálásra szorul, amitől az eredeti formák elvesznek vagy teljesen tönkremennek. Ezenkívül semmi sem áll jobban ellen az időjárás viszontagságainak, mint a jól kiégetett agyag, ami Pesten és az egész Duna-vidéken a legjobb minőségben áll rendelkezésünkre. A templom tetejét és a női galériát terveim szerint öntöttvas oszlopok tartanák, hogy a szentély felé minden ülőhelyről szabad maradjon a kilátás. A kőből épített pillérek ezt nem biztosítanák, és az épület szükséges tágasságának biztosítására nagyobb alapterületet, erősebb gyámfalakat és így magasabb költséget tennének szükségessé. Az öntöttvas természetéből adódó könnyed és szabad formák egy építészeti stílussal sem egyeztethetőek olyan jól össze, mint a keletivel, és ha a vasat csillogó és világos részben arannyal dekoráljuk, még biztosabb, hogy harmonizálni fog az épülettel. A zsinagóga egész teteje készülhet úgy, hogy vas tartópillérek közé sima boltíveket falazunk íves téglából. Az ablakokat, kandelábereket és a galériák mellvédéit is öntöttvasból terveztem. (…) A berendezés további részét a tervrajz mutatja. Az Almemor Salamon szószékéhez hasonlóan a szekrényben középen található, a bima pedig úgy helyezkedik el, hogy a felolvasó a galéria minden helyéről jól látható legyen.“16
Jegyzetek
Katz 1995. p. 64.
Szalay 1974. pp. 216-223.
Katz 1995. pp. 140-141.
Gonda 1992. p. 61.
Katz 1996. p. 42.
Komárik 1995. p. 31.
Klein 1994. p. 24.
Magyarországon az első magyar nyelvű prédikáció 1814-ben, Makón hangzott el, de gyakoribbá csak az 1840-es években vált. (Szalay 1974. pp. 216-223.) A Dohány utcában csak 1866-ban prédikáltak először magyarul. (Csorba 1995. p. 52.)
Gonda 1992. p. 103.
Katz 1996. p. 38.
Frojimovics-Komoróczy-Pusztai-Strbik 1995. p. 150.
A pesti hitközség konzervatív szárnya részére 1871-ben átadták a Rumbach utcai zsinagógát.
Groszmann 1917. p. 81.
Klein 1994. p. 29.
1 Kir 6-7; 2Krón 3.
Toronyi Gyöngyi fordítása. Magyar Zsidó Levéltár 79. 236.
Bibliográfia
Csorba 1995 = Csorba László: „Jákob háza, Izrael sátra.” In: Budapesti Negyed III. évf. 2. sz. 1995. nyár pp. 41-56.
Gonda 1992 = Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Bp.: Századvég, 1992
Groszmann 1917 = Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén 1849-1870 Bp. 1917
Frojimovics-Komoróczy-Pusztai-Strbik 1995 = Frojimovics Kinga-Komoróczy Géza-Pusztai Viktória-Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Bp.: Városháza-MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995
Katz 1995 = Jaakov Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870. Bp.: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995 Katz 1996 = Jaakov Katz: „A begyógyítatlan szakítás.” In: Múlt és Jövő ÚF. 1996. 2. sz. pp. 35-44.
Klein 1994 = Klein Rudolf: „Keresztények számára már érthető, zsidók számára még emészthető. A pesti zsinagógák az első imaházaktól a templomig.” In: Budapesti Negyed II. évf. 2. sz. 1994. nyár pp. 23-41.
Komárik 1995 = Komárik Dénes: „A Dohány utcai zsinagóga építése.” In: Budapesti Negyed III. évf. 2. sz. 1995. nyár pp. 31-40. Szalay 1974 = Szalay György: „A zsidóság magyarosodása 1849-ig.” In: Világosság XV. évf. 4. sz. 1974. április pp. 216-223.
Címkék:1996-09