“És elkerülni lehetőleg a konfliktust”

„És elkerülni lehetőleg a konfliktust”

Novák Attila beszélgetése Rózsa T. Endre újságíróval és Tatár György filozófussal Izraelről és Magyarországról, szefárdokról és askenázikról, a magyar és a világ zsidóságáról az izraeli választások kapcsán

A riport nyár elején készült. Az­óta rendkívül nehezen, de megalakult az Ehud Barak vezette új, izraeli kormány – mely­nek első ülésén elhatározták, hogy kibővítik a testületet, melynek így 18 helyett 24 tagja lesz. A kormány­ban egymás mellett ül a baloldali Egy Izrael koalíció (miniszterelnök plusz 8 poszt) a szefárd-ortodox Sasz (4 poszt), a radikálisan liberális Merec (2 poszt), a Nemzeti Vallásos Párt (1 poszt), a középutas Merkaz (1 poszt) és az orosz bevándorlók egyik pártja, a Jiszrael Ba’alijá (I poszt). Az ország megosztottságát kifejező pártok párbeszédre ítéltetését a koalíciós, a kormányzási-hatal­mi kényszerek és ambíciók s nem a végiggondolt kompromisszumok döntötték el. Tomi Lapid anti-ortodox Sinuj pártja, a jobboldali Likud, a Sasz kivételével az ortodox és a különböző arab pártok ellenzékből fogják ellenőrizni a kormány műkö­dését, ugyanakkor Izraelnek – az or­szág történetében először – arab kormánytagja is lesz, mely fontos gesztus az ország legnagyobb ki­sebbsége felé.

Mindkét beszélgetőpartnerem igen jól ismeri az izraeli társadalmat. Tatár György – különféle ösztöndíjakkal – éveket töltött Izraelben, Rózsa T. End­re szintén most érkezett vissza Jeru­zsálemből. Meglepődtetek-e. amikor megtudtátok a választási eredménye­ket. beigazolták-e ezek a várakozásai­tokat?

T.Gy.: nem lepett meg Ehud Barak győzelme, a Kneszet-beli pártok­nak az eloszlása viszont nagyon. Meglepetésszerű volt a Sasz sikere, hiszen közvetlenül Árje Deri elitélé­se után effektíve megduplázta a mandátumainak a számát. Szintén meghökkentett, hogy Tomi Lapid ennyi helyet szerzett, de Ehud Barak megválasztása nem volt meglepő, mert akkor már minden számítgatás azt igazolta, hogyha megfelelő idő­ben a többiek – például Jichak Mordechaj – visszalépnek, akkor óriási esélye van arra, hogy az első fordu­lóban megnyerje a választást.

Szerintetek mennyiben alkalmas az izraeli politika arra, hogy megvála­szolja azokat a problémákat, melyeket a zsidó állam léte fölvet? Mennyire tudja az izraeli pártpolitika kezelni ezeket a kérdéseket és mennyiben veszélyezteti az izraeli politika jövőjét az olyan fekete-fehér típusú megoldá­si kísérletek előtérbe helyeződése. mint amilyen a Tomi Lapid-féle ultraszekuláris Sinuj párté?

R.T.E.: nem hinném, hogy vesz­élyezteti. Tomi Lapid dörzsölt róka, és mint régi újságíró, jól ismeri a tö­megkommunikáció technikáit. Pon­tosan tudja, hogy a sajtó szereti a vi­lágos, tömör beszédet. Az izraeli tár­sadalom nem kis részét ingerli pél­dául, hogy sok fiatal jesiva-tanulmányokra hivatkozva kivonja magát a katonai szolgálat alól. A Sinuj vilá­gos megoldási javaslattal állt elő. néhány ilyen egyszerű, fekete-fehér ellentétet lovagoltak meg és reme­kül szerepeltek a médiában.

T.Gy.: Az izraeli választási tör­vényt Izraelben többé-kevésbé min­denki rossznak tartja, tehát állandó­an arról beszélnek, hogy meg kéne változtatni, fel kellene emelni a pár­tok törvényhozásba kerüléséhez szükséges százalékküszöböt (ez 1,5 % – a szerkesztő), ami valószínűleg az izraeli politikai életnek jót tenne, ugyanakkor soha semmiféle jelét nem tapasztaltam annak, hogy vala­ki a hatalmon tényleg meg akarná változtatni. Olyan választási törvény­re lenne szükség, mely ki tudná azo­kat a pártokat szűrni, melyeknek nincs politikai programjuk. Ez a val­lásos pártok jelentős részére igaz, bár nekik természetesen van prog­ramjuk, valamit el akarnak érni, de ez többnyire csupán a jesiváknak já­ró pénz.

R.T.E.: A 1,5%-os parlamentbe ju­tási küszöb esélyt ad a nagyon kicsi pártoknak is. Izrael politikai filozófi­ája tudatosan törekszik a sokszínű­ség megjelenítésére. Más kérdés, hogy emiatt erős a koalíciós kény­szer a Kneszetben.

– A probléma az, hogy az izraeli vá­lasztási rendszerben részt vesznek olyan pártok, amelyek – valamilyen szempontból – a modern politikai kul­túrát elutasítják. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a fajta kritika nem lehet­ne jogos. Mégis, hogyan lehet ezeket az alapvető kérdéseket megoldani? Létezik egy zsidó állam, létezik a rabbinikus hagyomány és egy modern polgári és egy angolszász jogi rend­szer. Van-e mód ezeknek az összebékítésére Izraelben?

T.Gy.: Azt gondolom, hogy tisz­tán a politika szférájában ennek nincs megoldása. Anélkül, hogy kö­zös nevezőre akarnám hozni az isz­lám kultúrával, de körülbelül olyan ötlet egyház és állam radikális jogi szétválasztása Izraelben, mint egy iszlám országtól azt várni, hogy az állam és az egyház váljon benne külön. Ez már az alapfogalmak szintjén végrehajthatatlan. Az egyetlen megoldás az, ha az állam párhuzamos intézményeket nö­veszt, tehát létrehozza a világi há­zasságot és mondjuk deklarálja, hogy a rabbik előtt kötött házassá­got elfogadja és nem várja el feltét­lenül cserébe, hogy a rabbinátus fogadja el az állami házasságot. De ettől még állami házasság és állami válás lenne. És elkerülni lehetőleg a konfliktust.

R.T.E.: állam és egyház szétválasz­tásának európai modellje Izraelben hi­teltelen. A zsidó vallást más elvek mozgatják, mint a Jézus-hitet és az egyház is másképp épül fel. Több analógiát mutat viszont az iszlám társada­lom. Még a Sasz és a Hamasz között is léteznek hasonló vonások. Nem pusz­tán egy terrorszervezet a Hamasz, hi­szen szociális infrastruktúrát, azaz is­kolákat, kórházakat is működtet. A Sasz szintén állam az államban. A sza­vazatáért, a támogatásért cserébe pél­dául egy minimális szinten ugyan, de eltartják a köreikbe tartozó munkanélkülieket. A politikai párt mögött egy kemény vallási-ideológiai mozgalom áll, amit Ovadja Joszéf rabbi irányit, erős kézzel. A párt pedig úgy táncol, ahogy a rabbi fütyül. Ez a viszony az SZDSZ és a Hit Gyülekezete kapcsola­tára emlékeztet. A két társaság hason­ló típusú embereket vonz, sok a kö­zös tag, és a mozgalom és a párt kö­zött erős a kapcsolat. A filoszemita Hit Gyülekezete sok zsidónak szellemi otthont ad, és mint a Sasz, jelentékeny anyagi erővel rendelkezik.

T.Gy.: A Sasz – vallási mozgalom­ként – rendkívül erős askenázi hatá­soknak volt kitéve, egyszerűen a sasznyikok megjelenésén látszik. Soha a szfárádiak így nem öltöztek: askenázi öltözékben vannak, aske­názi jesivában szerezték a tudásu­kat, szóval ez nagyon furcsa dolog.

– Szerintetek a szefárd tömegek tényleg vannak olyan rossz helyzet­ben, hogy szükségük van a Saszra. vagy a Sasz nagyon jól megcsinálta magát?

T.Gy.: Én egyszer, résztvettem – sajnos a nevet elfelejtettem – a Sasz egyik legfontosabb ideológus figurá­jának egy előadásán. Világossá vált a számomra, hogy ez szefárd nemzeti mozgalom. Rendkívül nagy súllyal szerepelt az előadásában az, hogy valahol a XVI. század dereka táján a szfárádiak elvesztették azt a hihetet­len kulturális-szellemi súlyt, amivel rendelkeztek és akkor tevődött át az askenázikhoz a főáram. Ezt ők vis­sza akarják szerezni és ez – legalábbis ezen az elit szinten – tudatos cél is. Egyébként elképzelhetőnek tartom, hogy Izrael teljesen orientalizálódik, de ettől még megsemmisít­hetik. Ez nem a külvilág által elfoga­dott módja az orientalizmusnak.

R.T.E.: Egy askenázi számára az „orientális” jelző rosszul hangzik. In­kább azt mondom, hogy egyre medi­terránabb jelleget ölt Izrael és eb­ben éppen a zsidó népiség igazi megjelenését látom. A zsidó nép tör­ténelmileg mediterrán típusú, nem Izrael, hanem az askenázizmus eltű­nésével számolok, és az a vélemé­nyem, hogy Izrael egyre egysége­sebb nemzetté válik. Azok az ellen­tétek, melyek megosztják az izraeli társadalmat és a választásokon is kifejeződtek, valójában Izrael állam egyre komolyabb politikai érettségét bizonyítják.

Nem félsz attól, hogy Izrael egysé­gesedésével – ami persze természetes folyamat – egyre jobban elidegenedik a diaszpórától?

R.T.E.: Biztosra veszem, hogy így lesz. Egyre több a vegyes házasság az askenáziak és a szefárdok között. Az izraeli Fiatalokat pedig egyre ke­vésbé érdeklik az európai zsidók gondjai és problémái.

T.Gy Az izraeli társadalomban a szefárdok átlaga több okból kifolyó­lag is lényegesen alulképzettebb az askenázi átlagnál: mentalitásbeli okok játszanak közre ebben és valószínűleg az sem mindegy, hogy a XVI. század óta mennyi idő telt el és ez alatt az idő alatt a zsidóság két csoportja a vallásba, a vallásos iro­dalomba különböző szellemi energi­ákat fektetett be. A szefárdok két, egymást kizáró követelést támaszta­nak egyszerre. Az egyik követelés úgy hangzik, hogy tessék bennünket szociálisan felemelni ugyanarra a ní­vóra, mint amin az askenázik van­nak. A másik követelés: tessék békén hagyni a mi sajátos kultúránkat. Szerintem ez a két követelés egyide­jűleg nem fenntartható, tehát nem lehet például a rakétaelhárító rend­szerek kezelésére elektronikusan ki­képezni valakit, aki ragaszkodik az ő Marokkóban megszokott kultúrájá­hoz. Egy katonatiszttől kérdeztem meg azt, hogy a hadseregen belül hogyan jelentkezik a szefárd-askenázi probléma. Tréfásan kérdeztem és ő tréfásan válaszolt. Azt válaszol­ta, hogyha életveszélyes küldetésbe kell küldenie egy kommandót, akkor az elsőtől az utolsóig minden tagja szefárd lesz és nagyszerűen fogják végrehajtani a feladatukat, de akik megtervezik, és akik végig irányítják az egész műveletet, azok askenázik.

Milyen hatással lehet a közép-kelet-európai diaszpóra zsidóságára egy markáns izraeli baloldal és jobboldal szembenállása? Megváltoztathat-e bi­zonyos attitűdöket, beidegződéseket?

R.T.E.: Az izraeli politikai élet két nagy gyűjtőpártja a Munkapárt és a Likud. A baloldali Munkapártnak ezerféle kapcsolati pontja van Ma­gyarországon. Nem véletlen, hogy az ifjúsági mozgalmak között nálunk a radikálisan baloldali Sómér a legerő­sebb. A magyar Sómér azonban gyűjtőszervezet, vonzani akarják a kevésbé baloldali fiatalokat is. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a magyarországi zsidóságnak előbb-utóbb önmagán belül föl kell vennie a baloldali és a jobboldali típusú mentalitást.

T.Gy.: Úgy érted, hogy a baloldali az, ami lényegében megvan és a másik az, ami hiányzik?

R.T.E.: Pontosan. Ha a nemzeti-li­berális irányultságú zsidóság is arti­kulálni tudja önmagát, könnyebb lesz a magyar zsidóságnak összhan­got találni a nemzeti-liberális típusú polgári pártokkal és a társadalmi-po­litikai felépítmény-rendszerrel. A baloldalnak szintén egyszerűbbé vá­lik a dolga és nem kell többé min­denkit képviselni, mint egy Nép­frontnak. A legértékesebb hozadék pedig az, hogy a tagoltabb magyar zsidóság kevesebb súrlódással, szervesebben illeszkedhet be a vilá­gosan tagolt magyar realitások közé. így a közvélemény szemében a ma­gyar zsidóság integránsabb része lesz a magyar társadalomnak.

– Aki meg akarja ismerni az izraeli belpolitikát és kiutazik Izraelbe, de mondjuk, semmiféle zsidó ’előkép­zettsége’ nincs, a tájékozódását, az orientációját megváltoztathatja-e az a bal- és jobboldali pártpolitikai felosz­tottság, amit ott tapasztal?

T.Gy.: Az én tapasztalatom az, hogy abban az értelmiségi közegben, amelyben Magyarországon élek, nos, ha abból valaki minden előzetes zsi­dó ismeret nélkül kimegy Izraelbe, majdnem biztos, hogy nagyjából ugyanabban az akadémiai közegben fog mozogni, ilyenek lesznek a ven­déglátói, a rokonai, a barátai. Körülvi­szik az országban, a Jerusalem Postba néz bele, bár valószínűleg le fog­ják róla beszélni. Következésképpen gyakorlatilag csak a világi, liberális baloldaltól kap információkat. Ezek tapasztalatom szerint kéthetes kintlét után – és ezt már a magyar sajtó is előkészíti náluk, mert eleve ilyen tu­dással mennek ki -, ha visszajönnek Magyarországra, ugyanazt a zsigeri gyűlöletet fogják érezni mindennemű vallásossággal és jobboldalisággal szemben. Kettő között általában ugyanúgy nem is tudnak különbséget tenni, mint az a bizonyos világi, aka­démiai, baloldali izraeli értelmiség, amely az ő információs közegük. En­nek következtében ráadásul azzal a tévképzettel jönnek haza, azt hiszik, hogy az egész ország ilyen. Nekem is hónapokra, sőt évekre volt szüksé­gem, hogy rájöjjek: amiből tájékozó­dom, az egy vékony héj. A média és az égvilágon minden ennek a szűk ré­tegnek a véleményét közvetíti, és eh­hez képest minden választási ered­mény óriási megdöbbenést jelent en­nek a közegnek.

– Erősen Netanjahu-ellenes volt az izraeli média.

T.Gy.: De olyan zsigeri módon, hogy csak egyetlen hasonlatot tudok mondani: hasonlóképpen történt Reagannel szemben. Nagyon külö­nös módon, ez a mai napig fönnma­radt, annak ellenére, hogy visszate­kintve világpolitikailag sikeres figurá­nak látják Reagant, de az Amerika-el- lenesség összes íze mind valahogy a Reagan nevéhez társul. Ilyen helyzet­ben volt Benjamin Netanjahu is egész idő alatt, amíg kormányon volt. Nem akarom azt állítani, hogy a világ legjobb politikusa, vagy nagyon okos ember lenne, bár egészen kitű­nő szónok és nagyszerű debattőr. Sokszor tapasztaltam azt a zsigeri gyűlöletet, amit egyébként számom­ra nagyon rokonszenves és értelmes értelmiségiekből kiváltott minden megnyilatkozása. Teljesen mindegy volt, hogy mit csinált, bőven elég volt, ha az arca megjelent a tévében. Mindezek miatt a helyzet kezelhetet­lenné vált. Annyira, hogy annak el­lenére, hogy nekem Ehud Barak töb­béves hadjárata Netanjahu és a Likud ellen egyáltalán nem volt rokon­szenves, a végén elkezdtem Baraknak drukkolni. Izraelnek mégiscsak ki kellene szabadulni abból a hely­zetből, hogy a miniszterelnökét az egész glóbusz utálja, mivel így nem lehet kül- és belpolitikát folytatni.

R.T.E.: Netanjahu megítélésével nem értek egyet. Osszuk ketté a problémát. A média a világon min­denütt egyenlőségpárti és miután egyenlőségpárti, romantikus baloldaliság jellemzi. Tehát, aki nem ro­mantikusan baloldali, azt nem sze­reti. Érvényes ez Netanjahura, Reaganre és sok mindenki másra. Azt hiszem, hogy erre több szót nem is érdemes vesztegetni, mert ez nem izraeli különlegesség, hanem az egész világon így van.

T.Gy.: Teljesen egyetértek.

R.T.E.: Netanjahu szerepét egy szempontból radikálisan újnak tar­tom. Bibi Netanjahu az első olyan vezető, aki már nem emberfeletti hérosz, hanem mindennapi ember. Mert az eddigi izraeli vezetők mind emberfeletti héroszoknak tűntek. Például Golda Meir vagy Ben Gurion földöntúli emberek, gigászok, óriá­sok, a szellem nagy hatalmasságai voltak. A Munkapárt úgy ahogy van, tetőtől talpig kicserélődött. A Simon Peresz-típusú értelmiségi átváltozott Ehud Barakká és Barak már nagyon hasonlít Netanjahura. Egy másik po­litikai családból érkezett, de ugyan­az a mentalitás, törekvés és integrá­ló erő jellemzi. Akkora váltásról van szó, mint amekkora váltást jelentett, hogy Tony Blair lett az angol Mun­káspárt vezetője.

T.Gy.: Ha jól értem, abban nem értesz velem egyet, hogy a Netanja­hu jelentőségét másmiben látod.

R.T.E.: Igen, pontosan. Netanjahut nagyon jelentős és modem politikus­nak tartom, akivel nagyon csúnyán elbánt a sajtó, és aki ráadásul elkö­vette azt a hibát, hogy kimutatta, hogy meg van sértődve. Ennél rossz­abbat nem is csinálhatott volna.

T.Gy.: Nem nagyon lehetett nem kimutatni, hiszen rettenetes dolgok történtek…

R.T.E.: Ez a legrosszabb válasz, mert ha vért szagol a média, akkor utána már falkában támad és harap.

– Netanjahuról – akit öt éve én is lát­tam egy gyűlésen szónokolni -, nem az volt a benyomásom, hogy enyhíteni fogja a honfiktusoh.it, hanem inkább az, hogy a személye azoknak a konflik­tusoknak a sorozatába illeszkedik be­le, amelyek Izraelt jellemzik. Szerinte­tek Netanjahunak van-e még valami­lyen politikai jövője? Előkerülhet-e még valamikor vagy pedig a Likud tel­jesen ki fog cserélődni?

T.Gy.: A mostani választásokon a választók motivációiban valószínű­leg hallatlan súllyal szerepelt a kül­politika, amiről egy szót sem beszél­tünk.

R.T.E.: Ami a külpolitikát illeti, nagyón egyszerűnek látom a helyzetet. Azáltal, hogy a Szovjetunió, mint nagyhatalom és mint állam meg­szűnt létezni, közel-keleti szerepe is felszámolódott, és így a Közel-Kelet kikerült a világpolitika főáramlatá­ból. A térség sokkal csendesebb és nyugodtabb hellyé vált.

– Az új, a Barak-vezette kormány enyhítheti-e az izraeli társadalom fe­szültségeit? Gondoljunk csak arra. hogy Ehud Barak bevont az Egy Izrael baloldali pártszövetségbe egy vallá­sos (a Meimadról van szó) és egy sze­fárd pártot is. a David Lévi-féle Geser pártot. Jelenthetik-e ezek a lépések azt, hogy az izraeli baloldal is felis­merte a saját gyengeségét és megpró­bálja az izraeli társadalom hagyomá­nyos problémáit jobban kezelni?

T.Gy.: Az hogy ilyen próbálkozás kezdődik, az holtbiztos. Messze a választások előtt Barak teljesen vá­ratlanul azt a huszárvágást vitte vég­be, hogy kollektív bocsánatot kért az összes izraeli szefárdtól minda­zért, ami a munkapárti kormányok alatt, az integrálásuk során történt. Elég meggyőző volt, világosan lehe­tett érezni, hogy nemcsak választási manőverről van szó. Természetesen arról is, de a Munkapárt vezetői a bocsánatkérést többségükben ko­molyan is gondolják. A szefárd-askenázi ellentét hosszútávon enyhíthe­tő probléma és távolról sem vagyok olyan pesszimista ennek, mint a vallásos-nem-vallásos ellentét jövőjé­nek a megítélésében. Természete­sen a külpolitikai problémák is rend­kívül fontosak, mert nemcsak PR-szakértők tanácsára történt az, hogy Ehud Barak egyetlenegyszer sem állt ki televíziós vitába Benjamin Netanjahuval. Azt hiszem, hogy a TV kép­ernyőjén Netanjahu biztosan legyőz­te volna és ennek nem akarták ki­tenni Barakot. Véleményem szerint a háttérben ott volt az a súlyos prob­léma is, hogy egy négyszemközti vi­tán Metánjaimnak módja lett volna visszakérdezni és világossá vált vol­na az, hogy a külpolitikát tekintve gyakorlatilag nincs köztük különb­ség. Ehud Barak valószínűleg – és ebben nagyon reménykedem – effektívebb lesz Metánjaimnál, egysze­rűen azért, mert a világmédia és az Egyesült államok pozitívabban vi­szonyul a személyéhez. Tehát ugya­nazokat a dolgokat, amelyek Metán­jaimnak nem sikerültek, esetleg na­gyobb eréllyel keresztül tudja vinni.

R.T.E.: A Munkapárt ma már nem az az askenázi, bundista, lengyel­-orosz zsidó párt, mint ami a múlt­ban volt, hanem össz-izraeli párt, mint ahogy a másik oldalon a Likud is össz-izraeli párttá vált. A külpoliti­ka általános irányvonalát pedig nem Izrael, hanem a világ szabja meg. Ezért nem gondolom, hogy Netanja­hu és Barak külpolitikailag egymás alternatíváit képviselhetnék.

T.Gy.: Annyiban nem érzem csak modem és kiegyensúlyozott, demok­ratikus típusú politikának az izraelit, hogy a két nagy tömegpárt, a köréjük csoportosuló többi politikai tömörü­lés, és a választóik egymáshoz való viszonyát roppant jelentős gyűlölet színezi, ami legalábbis a nyugat-euró­pai és az amerikai politikai váltógaz­dálkodásban nem ismert. Ezzel szemben nagyon hasonlít ahhoz, ami Magyarországon zajlik. Ez igazi, ren­des gyűlölet. Abban teljesen egyetér­tek veled, hogy az egész közel-keleti helyzet legfontosabb tényezője a Szovjetunió eltűnése. Ebben ugyan­akkor azt a rettenetes problémát is látom, hogy az Egyesült Államok szá­mára leértékelődik Izrael és ennek következtében állandóan számolok Izrael esetleges epizodikus létével. Abban neked igazad van, mármint szellemi értelemben, hogy Izraelnek egyre kevésbé van szüksége a diasz­pórára, de azt gondolom, hogy az ál­lam puszta fennmaradása érdekében változatlanul és ugyanolyan súllyal van szüksége egy őt egyre kevésbé támogató diaszpórára egy olyan ál­lamban, az Egyesült Államokban, melynek számára Izrael leértékelő­dött. A rabini Oslo-politika mögött en­nek a felismerése állt. Nem véletlen, hogy az egész Oslo-ügy akkor indult, amikor a Szovjetunió megsemmisült, pontosabban eltűnt, és ez a helyzet változatlanul veszélyes. Ha már szóba jött: a hadsereg szefardizálódásától viszont már félek. Ebben a világpolitikai helyzetben a Cahal ne le­gyen se orientális, se mediterrán, te­hát ne forduljon elő, hogy sikerület­len akciók egész sorozata történik, bár ezek mögött – a már említetteken túl – állhatott más is.

R.T.E.: A diaszpóra aggodalomra hajlamos. Az Izrael miatti félelem nagyon súlyos volt, mármint hogy az ország el fog tűnni a térképről, de legalábbis háborús végveszélyben forog, újabb és újabb érvekkel tá­masztották alá az aggodalmat, de az alapgondolat azonos volt: az arab tenger elnyeli Izraelt. Lényegében Herder régi jóslatának új variációja a nemzethalál drámai víziója. Ma ez az aggodalom sokkal enyhébb és az esővízre vonatkozik. Például az idén télen nem esett elég eső, nincs elég víz a Kinneretben és a vízellátással komoly problémák lesznek az or­szágban. Az a fajta félelemérzés, ami a diaszpórában Izraellel kapcsolatosan tapasztalható, és ami alap­vetően a szeretetre és az ország fon­tosságának a megbecsülésére épül, ma már gazdasági és természeti gondok körül forog leginkább.