…És a Kádár-korszak?

A KÁDÁR-KORSZAK MÉLTÁN dicsekedhet azzal, hogy a Hruscsov-Brezsnyev időszak szovjetblokk országai közül egyedül hazánkban nem volt a hivata­los kormányzat antiszemita. Minden azonban elsősorban a formális politikai élet felszínét jelentette. A felszín alatt nálunk is ott lappangott az a társadalmi probléma, amit a térségben zsidókérdésnek szoktak nevezni.

A kiinduló helyzet ebben a kérdésben is 1956. A for­radalom idején nem volt antiszemitizmus. Néhány esetben szórványosan megnyilvánultak antiszemita jelenségek, azonban az egész helyzetet nem jellemezték. Nem csupán a szeriózus politikai szervezetek állásfoglalásaiban nem jelent meg, de a gyűlések jelszavaiban, a falfeliratokban – tehát a politikai indulatok elementáris megnyilvánulásaiban – sem. Sokan azt feltételezik, hogy ez a politikai óvatosság megnyil­vánulása volt. A felkelést megjelenítő erők győzelmük előtt nem merték megmutatni valódi érzelmeiket és szándékaikat. Valószínűtlen, hogy a nehezen artikulálható indulat meg­fékezhető lett volna tudatos óvatossággal, ha elemi erővel jelen van az érzelmekben. A forradalmat leverő hatalom a felkelést fasiszta zendülésnek próbálta volna beállítani, így antiszemita kilengéseket is keresett. Egyetlen esetet sikerült bizonyítani. A miskolci rendőrkapitányság épületéből a le­adott sortűz megtorlásaként a tüntetők lincseltek. Egy odatévedt kereskedelmi utazó felháborodott a vérengzésen, s amiatt őt is meglincselték. A kádárista Fehér könyvek azt állították, hogy a lincselés oka az áldozat zsidó származása volt.

Szelektált párt- és államapparátus

A berendezkedő Kádár-rendszer az 1956-os utóvédharc fel­számolásakor diszkréten felhasználni próbálta az antiszemita indulatokat. A pártellenzék író- és újságírótáborából a kulcs­figurák közül a zsidó származásúak ellen indítottak látványos politikai pereket. Az első forradalmi lap, az Igazság zsidó származású főszerkesztője, Gáli József volt Obersovszky Gyulával az első, akit az értelmiségi ellenállók közül vád alá helyeztek. Az Igazság a forradalom első szakaszán, még október 28-a előtt – ekkor kötött a Nagy Imre-kormány fegyverszünetet a felkelőkkel – illegális lapként jelent meg, s szolidáris volt a fegyveres forradalommal. A fegyverszünet után mintegy a Nagy Imre-kormány szócsöve lett, benne jelentek meg az állásfoglalások a lincselés ellen. Gáli és Obersovszky 1956. november 4-e után is folytatta az el­lenállást. Ekkor Élünk címen jelentettek meg illegális kiad­ványt és megszervezték 1956. december 4-én a nőtüntetést. A két értelmiségi perével a rendszer kiterjesztette a harcot a fegyveres felkelőkön túl a demokratikus, sőt pártellenzéki kommunista értelmiségre is. Gáli és Obersovszky alig kerülték el az akasztófát. Az első nagyjelentőségű politikai per, amelyet ellenzéki írók ellen rendeztek, Déry Tibor és Háy Gyula pere volt. Ebben az esetben érzékelhető volt, hogy az íróellenzék élvonalbeli tagjai közül elsősorban a zsidó származásúnkat helyezték előtérbe, hogy kihasználják az értelmi-ség köreiben előforduló antiszemita indulatokat. A népi írókat a perek szervezésénél érzékelhetően kímélték. Illyés Gyulát nem vonták felelősségre az ,,Egy mondat a zsarnokságról” című versnek az Irodalmi Újság forradalmi számában történt közléséért, noha ennek a műnek, amely talán a magyar költészet legnagyobb politikai verse, mozgósító hatása sok egyéb ellenzéki megnyilvánulással felért. November 4-e után az írószövetségnek a forradalom mellett hitet tevő „Gond és hitvallás” című kiáltványát Tamási Áron szövegezte. A kiváló népi írót nem állították bíróság elé. Diákokat, akik a kiáltványt röplap formában terjesztették, igen.

Kivehető volt, hogy a rendszer a népiekkel való ellentétet átmenetinek tekinti, és későbbi partnerként vagy szövet­ségesként kezeli őket. Bíróság elé került a zsidó Zelk Zoltán, akinek sem az értelmiségi pártellenzék működésében, sem a forradalom idején, sem az utóvédharcban nem volt olyan élvonalbeli szerepe, mint az említett népi íróknak. A propaganda hatalmas tüzet zúdított a külföldre menekült írók közül is a zsidó származású Méray Tiborra és Aczél Tamásra. Érzékelhető volt a törekvés, hogy az értelmiségi pártellenzék tipikus alakjának ne a forradalom oldalára állt népi írókat és népi káder munkás szocreál költőket állítsák be, hanem azt sugallják, hogy a pártellenzéket elsősorban a kommunistává lett zsidó intellektuel típus jellemzi. A sugalmazás szerint az ő gyökértelenségük, népidegen voltuk, minden szervezett hatalommal szembeforduló, minden működőképes rendet bomlasztó „örök ellenzéki” destruktivitásuk hozta létre

1956 között a pártellenzéket, amely azután az ellenfor­radalomhoz is csatlakozott.

Pártellenzék

Az értelmiségi pártellenzék elleni harc antiszemita di­menziója rendkívül óvatos áthallásokban volt csak érzékel­hető. Az antiszemitizmus újraéledése még ennél is rejtettebb folyamat volt. Csak a kortárs emlékezik egykori szóbeszédre, amelyből rekonstruálni tudja. Az 1956 utáni berendezkedés fokozottan igyekezett támaszkodni a rendszerhez hű maradt funkcionáriusok munkás és paraszt származású részének népi káder öntudatára. A „nagy káderezés”, ahogy funk­cionárius körökben a forradalmat emlegették, azt látszott mutatni, hogy a népi káderek kevésbé voltak fogékonyak a pártellenzékiségre, mint a zsidó származású kommunisták. Az 1957-ben kulminált, a Tanácsköztársaság kerek évfor­dulójához is kapcsolódó „prolidikis” megtorlási újproletárdiktatúrás leszámolási kurzusnak a népi káder fetisizálásban volt bizonyos antiszemita jellege. A felszínen nem mutatko­zott, de a szóbeszédben igen. Ami a Rákosi-rendszer idején elsorvadásnak indult, az 1957-1960 között újra megjelent. 1956 előtt a rendszer ellenfelei számára mellékes volt, hogy a funkcionárius zsidó-e avagy népi káder, s nem tettek különbséget a népi káder javára, 1956 után ez a szempont megjelent. Penetráns vonalasok megítélésénél a beszél­getésekben megjelent az a szempont, hogy X káder kommunista ugyan, de mégsem zsidó, hanem derék népi káder. A népi káderek között a zsidó származású funkcionáriusokról az a beállítás alakult ki, hogy ez a kispolgári származású elem kihasználta, hogy elszenvedett üldözése folytán megbízható a Rákosi-rendszer számára abban az időszakban, amikor annak fő ellenfele, az antiszemita „keresztény középosztály”, 1948 és 1953 között elfoglalta a vezető pozíciókat. 1953-ban viszont ők csatlakoztak Nagy Imre jobboldali-opportunista vonalához, és aktív szerepet játszottak az 1956-ot előkészítő pártellenzék létrehozásában. A funkcionáriusok népi káder rétege számára az „ellenforradalom” leverését olyan meg­erősödött proletárdiktatúrának kell következnie, amely kiik­tatja ezt a kispolgári elemet; erélyesebb és elvileg szilárdabb diktatúrát állít szembe a demokratikus érzelmű értelmi­séggel.

Rákosiék is problematikusnak tartották a zsidó szár­mazású funkcionáriusok magas arányát, és az első Nagy Imre-kormányt követő legfelső vezető garnitúra kiválasz­tásánál gondoskodtak arról, hogy népi származású, nem zsidó eredetű legfelső vezetők vegyék át majdan örök­ségüket. 1956 után a népi káder elem a korábbi legfelsőbb szintű szelekcióból is azt gondolhatta, hogy a zsidó szár­mazású funkcionáriusok előtérbe kerülésének átmeneti időszaka után az ő korszakuk következik. A Kádár-vezetés gyakorlata folytatta ezt a Rákosiék által megkezdett átren­dezést. A zsidó származású értelmiségieket igyekeztek kiszelektálni a párt és államapparátus felső szintjéről. Ebben nem csupán a magyar társadalom bizonyos rétegeinek an­tiszemitizmusára voltak tekintettel, hanem figyelembe vették a káderek egységes népi származásukból politikai előnyt húzni akaró részének egyre inkább erősödő antiszemita beállítottságát is. A népi káderek szinte elementáris értelmiségellenessége kezdetektől fogva antiszemita színezettel bírt, hiszen a mozgalom régi értelmiségből származó tagjai jórészt zsidók voltak. Ez az értelmiségellenesség 1956 után egyre antiszemitább jelleget kapott. A népi káder elem átvette a népi írók mozgalmának 1945 előtti programját, amely az úri és a zsidó származású értelmiség helyére, új, népi származású értelmiséget kívánt kialakítani.

„A zsidó értelmiség javíthatatlanul demokratikus”

A népi káderek szemében 1956 azt mutatta meg, hogy a régi értelmiség nem olvad bele a népi demokráciába, annak számára végérvényesen adaptálhatatlan elem. 1956 után számukra nem a volt úri-„keresztény” középosztály mu­tatkozott a szocializmus viszonyai közé beilleszkedni nem tudó tényezőnek, hanem az értelmiség zsidó származású része. Az úri-„keresztény” elem esetében érzékelték, hogy ezek a csoportok igyekeztek kihasználni azt a lehetőséget, hogy a vörös rendszer elszigetelődött a néptömegektől arra, hogy maguk kilépjenek abból a kiszorított helyzetből, ahova 1945 után kerültek, és bebocsátást nyerjenek a szocialista alkotmány sáncaiba. A régi középosztály számos tagja lépett be 1957-ben a pártba, kihasználva azt, hogy a rendszer most reájuk is igényt tartott. Az új öntudatra ébredt népi káderek elsősorban nem az „osztályidegen” régi keresztény értelmi­ségben láttak riválist, hanem a zsidó származású funk­cionárius értelmiségiekben. Azt a következtetést vonták le, hogy a zsidó értelmiség javíthatatlanul demokratikus, és a szocializmusból kiábrándult.

A funkcionárius apparátus népi káder része elégedetlen volt. Nem tartották elegendő mértékűnek a leszámolást, elle­nezték az amnesztiát és még inkább az utána következő megbékélési politikát, amely igyekezett visszaintegrálni az értelmiségi ötvenhatosokat a társadalom konszolidált éle­tébe. Ebben veszélyeztetve látta bizonyos privilégiumokat, amelyekhez az 1956-ot követő megtorlások idején jutottak, amikor a restaurálódó rendszernek szinte egyetlen támaszát jelentették. Elsősorban a reaktivált zsidókra voltak féltéke­nyek. Bennük látták megszemélyesülni az ötvenhatos értelm­iséget. Az amnesztia és a megbékélés után attól tartottak, hogy politikai érdemekért kapott vezető pozícióik veszélybe kerülnek. Helyükre rövidesen visszakerülnek a vissza­fogadott alkalmasabbak. A rendszert nem kérdőjelezhették meg, nem léphettek fel vele szemben sztalinistás ellenzék­ként, egyetlen lehetőségként a riválisok származása ellen emeltek kifogást. Különösen ellenezték, hogy Kádár a régi értelmiség megnyerésére megszüntette az egyetemi felvétel­nél a származási kategóriát. Ez ,,a népiek” privilegizált hely­zetük további gyengítését jelentette. Ezt is hajlamosak voltak a zsidó értelmiségnek tett engedményként elkönyvelni. A rendszer felpuhulása, „gulyáskommunizmussá”, „leg­vidámabb barakká” alakulása számukra a folyamatos privilégiumvesztést jelentette. A népi káder értelmiség volta bázisa a Kádár-rendszer idején azoknak a frakcióvá szerveződés felé tartó vezetésen belüli áramlatoknak, ame­lyek a rendszert keményebb diktatúrává igyekeztek volna átalakítani: a hetvenes években a Komócsin Zoltán körül kialakult csoport, a nyolcvanas években Grósz Károly és Berecz János tábora. A nyolcvanas évek második felében a népi káder rétegre támaszkodó Pozsgay-irányzat, a Kádár-rendszernél puhább diktatúra létrehozására törekedett. A népi káder értelmiség körében az egész korszakban jelen volt az antiszemitizmus. A Kádár-vezetés nem tűrte ennek a nyil­vánosság előtti megjelenését, mint ahogy semmiféle politikai álláspont nyilvános hirdetését sem. Ritka volt a káder-an­tiszemitizmusnak olyasféle nyilvános felbukkanása, mint a hatvanas években Sós Zoltán költőnek, egy belügyi státusban működő poétának, aki a rendőrséget reklámozta olyan rig­mussal, mely szerint „Barna úr sosem volt vörös”. A versezet ravasz is, mivel a szerző, ha felelősségre vonják, azt mond­hatja, hogy nem arra célzott, hogy Barna úr Braunból magyarosított, hanem az SA barna ingére. A népi káderség lazán érintkezett a népi írók népiségével.

Antiszemitizmus az anticionizmus leple alatt

A funkcionárius antiszemitizmus mélységét és szélességét nehéz megbecsülnünk. Valószínű, hogy a „történelmi an­tiszemitizmus” nem tudott volna három évtizedet túlélni. Az antiszemitizmusnak 1989 utáni döbbenetes mértékű rene­szánsza valószínűleg inkább a folyamatosan létezett felszín alatti funkcionárius antiszemitizmus eredménye, mint az 1945 előtti antiszemitizmus újraéledése.

A Kádár-rendszerben ahogy nem volt hivatalos nacio­nalizmus, úgy nem volt hivatalos antiszemitizmus sem. A Kádár-vezetésben első vonalban foglaltak helyet zsidó szár­mazású vezetők. Ez a hetvenes évekre szinte egyedülálló jelenség volt a szovjet tömbben, s úgy tudni, hogy a szovjet és a nacionalista országok egyes vezetői kifogásolták is. 1967-ben az izraeli háború következményeként megjelent a szovjet tömb ideológiájában az anticionizmus. A Szovjetunió közel-keleti politikájában egyre nagyobb mértékben támasz­kodott a palesztin mozgalomra, Izrael, az egyetlen egyér­telműen nyugati orientációjú közel-keleti ország ellenségképpé vált. Az „anticionizmus” egyben leplezte és mint­egy igazolta azt a korábban is meglevő belpolitikai indíttatású antiszemitizmust, ami a szovjet és lengyel hivatalos politikát jellemezte. Ezeknek az országoknak vezetései rendszerstabi­lizáló tényezőként igyekeztek felhasználni a társadalom bi­zonyos csoportjainak antiszemitizmusát. A káder-poli­tikában a szelekció lényegében hideg numerus claususnak tekinthető. 1967-ben Magyarország is megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, de cionizmus- ellenes kam­pány nem indult. A hetvenes években rebesgették, hogy egy Ivanov nevű (gyanúsan tucatnév!) budapesti szovjet kultúrattasé kapcsolatot épített ki nemzeti érzelmű magyar írókkal és anticionista kampányba akarta őket beugratni. A Kádár-vezetés – a fáma szerint – persona non gratának nyilvánította és visszahívatta az attasét. Ekkor tájt megjelent a Népszava vasárnapi mellékletében egy furcsa írás, amely a cinizmust ostorozta, s amelyről azt állították, hogy eredetileg a cionizmus ellen íródott, és a cenzorok egyszerűen az „O” kihúzásával alakították át a szövet. A Kádár-rendszer a funk­cionárius antiszemitizmust sem engedte ki a magánbeszél­getések szférájából. Az antiszemitizmus áthallásos formában sem nyilvánulhatott meg. Tilos volt a zsidózás, de nem eshetett szó arról sem, hogy van antiszemitizmus.