Érettségizők között az Anna Frank Gimnáziumban

Az Anna Frank Gimnázium IV. B osztályából tizenhat lány és hét fiú búcsúzott a rozoga épülettől, amelynek falai között töltött négy év alatt kialakult jellemük, egyéniségük, s rajtuk múlott, hogy mennyi ismerethez jutottak. Az érettségi előtti hetek egyikén azért ültem a tanári székbe, hogy olvasóink számára vallomásra késztessem őket milyennek látják világunkat, a saját helyzetüket, mit gondolnak jövőjükről? Először kérdéseim alapján beszélgettünk, majd írásban mondtak igent és nemet.

Tíz kéz emelkedett a magasba, amikor azt tudakoltam, hogy kik jelentkeztek továbbtanulásra? Hárman a jogi karra felvételiznek, ugyanannyian a Színművészeti Főiskola televíziós újságíró tagozatára, egy a Vendéglátóipari Főiskolára; egy-egy pedig mérnök, énekesnő, pedagógus szeretne lenni. Többen érettségül alapuló szakma megszerzésére készülnek, köztük az a kislány, aki szülei hivatását folytatva, optikus lesz. Hozzá hasonlóan néhányan ugyancsak a szülők üzletében, vállalkozásában dolgoznak majd.

A IV. B hangulatát talán a közeledő érettségi felhőzte be ködös őszivé, mert a lányok csak sóhajtoztak, a fiúk meg félszavakat brummogtak, de nem válaszoltak arra, hogy elégedettek-e sorsukkal, boldogok-e? Ellenben arra a kérdésre, hogy megítélésük szerint nehezebb körülmények között kezdik-e felnőtt életüket, mint 20-30 esztendeje szüleik? mindannyiuknak az volt a véleménye, nekik most több akadályon kell átvergődni! Az első nehézség már az elhelyezkedésnél jelentkezik, de vitathatatlan az a panaszuk is, hogy ma kilátástalan saját munkából lakáshoz jutni, otthont teremteni. A századvég, a rendszerváltás eredményének csupán azt tartják, hogy gazdagok az üzletek, szabad az utazás, hogy a jómódú szülők többet adhattak, adhatnak számukra, mint amennyit annak idején ők maguk kaphattak.

Azután arról beszélgettünk, hogy jól választottak-e, amikor 1989-ben, az akkor még társ nélküli zsidó gimnáziumba iratkoztak. A felemás válaszokban a meghatározó mégis az elégedettség volt. Dicsérték az iskola szabad szellemét, a tanárok szeretetét, a „zsidó légkört”. Többen elmondták, hogy szüleik asszimilánsok, a zsidósághoz ismeretekben, érzelmileg itt jutottak el. Azt is az Anna Frank javára tudták be, hogy még a matek óra előtt sem rándult görcsbe a gyomruk, mint történt velük tanulmányaik kezdetén az állami iskolákban. „Bevallották” azonban azt is, hogy sokan, sokszor ellazsálták ellazsálhatták a tanulást bukás nélkül, s hogy több fővárosi gimnáziumban magasabb a mérce, hogy az ottani jelesek náluk nagyobb eséllyel felvételiznek az egyetemekre, főiskolákra. Az iskola falai között azonban megszűnt a galut tudott tudatalatti árnyéka, amely rájuk is vetődik, bár sohasem élték meg az „állami rangú” antiszemitizmust. Az iskolában nem kellett jobbnak lenniük ahhoz, hogy jónak tartsák őket. Erről egyikük így fejtegette nem pontosan megfogalmazott gondolatait: „Az Annak Frank számunkra olyan, mint otthon, természetünk szerint teszünk, véleményünket kimondjuk. Ellenben az utcán vagy ha beülünk egy cukrászdába, lányok mogen-dovidos nyaklánccal, fiúk kipában, mindjárt halkabban, nem is fegyelmezettebben, hanem feszélyezettebben viselkedünk…”

A teszt első kérdésére, „Magyarországon az évtized hátralevő éveiben csökken-e a társadalmon belül az acsarkodás és ezzel az antiszemitizmus is?” a következőképpen feleltek: Tizenegyen nem bíznak ebben, csak négyen optimisták, hárman remélik, hogy jobb lesz, ketten a változatlanság mellett voksoltak, egy pedig nem tudott állást foglalni. Van-e fenntartás, előítélet velünk szemben? Négyen ezt tagadták; egy azt magyarázta, hogy környezetünknek nem megfelelő az ismerete rólunk, ezért befolyásolhatók negatívan; egy további vélemény szerint a vallásos keresztények jelentős része „megkülönböztet” bennünket, de ezt nem ellenszenvből teszi. A többség pedig azt írta a kérdés mellé: igen, van előítélet! Ezt a témát taglalta a következő két problémafelvetés: Ellenszenves-e a közvélemény számára a zsidók politikai szerepe, magas beosztása, a médiában feltűnő jelentkezése? Kettő kivételével mind igent mondott, és ez már azért is figyelemre méltó, mert néhányuk szülője is az említettek között van. A kérdés két tagadója közül az egyik sima nemet írt, míg a másik magyarázott: „A hazája érdekét néző polgár nem származása szerint ítéli meg vezetőjét, hanem eszére, becsületességére figyel…” Egyöntetű igent írtak a következő kérdésre: Az antiszemitáknak ad-e érvet a Landeszman-Zoltai-nyilatkozat? Rosszallását egy diák „igen, nagyon”-nal húzta alá, míg hárman a „talán”־nal enyhítették.

Mi alapján tartod magad zsidónak? a) származás, a zsidó néphez való tartozás, b) a vallás, c) mindkettő alapján? Az első kapcsolódást heten vallották, a vallás a meghatározó négy szerint, a többi a kettőt együtt fogadja el. Meg akarjátok őrizni zsidóságotokat? A válasz: egy felemás („részben”), a többi határozott IGEN! A következő állásfoglalásukra különösen a zsidó szervezetek vezetőinek figyelmét lenne tanácsos felhívni, mert gondolkodásra, netán önvizsgálatra sarkall. Részt vesztek-e majd a zsidó egyesületek, szövetségek munkájában? Egy „persze” és egy „bizonyos fokig” mellett a többi nemet (!) mondott. Mi több, egyikük a „nem” után 12 felkiáltójellel hangsúlyozta tiltakozását.

Lehetséges, hogy nem zsidóval házasodsz? Azt hiszem reagálásuk az idősebb olvasóknak meglepő lesz, talán fájdalmas is. Határozottan ugyanis csak egy hárította el ennek lehetőségét, egy másik szerint „lehetséges, de nem valószínű”, míg a többi igent mondott. Ketten kommentálták is: „Nem vallása szerint választom majd meg páromat”, „Szerelemben nem számít a másik vallása…”

Életük távlati céljait az utolsó kérdés tudakolta: Hol akarsz élni: a) Magyarországon, b) Izraelben, c) Egy gazdag országban? Tizenketten szülőföldükön akarnak maradni, ketten Izraelbe vágynak, egyikük számára egyaránt lehetséges a maradás és Izrael. Nem tudom, hogy milyen csalódás, rossz tapasztalat érhette azt a kislányt (a tesztlapra, bár nem kértem, nevét is ráírta), aki így fogalmazott: Nem tudom, hol, de Izraelben nem! A többiek a c) variációra mondtak igent, s egy meg is határozta, hogy Skóciába vágyik, egy pedig az „Egyesült Európába”.

Mit lehet a fentiek alapján összefoglalni, mondani, milyen „bölcs” tanácsot lehet adni? Ifjú hölgyeim és úrfiak! Teljesüljön minden vágyatok, legyetek erősek a kudarcban is, legyetek elégedettek, maradjatok meg zsidónak!

(várai)