Ennyi… Cut… — Filmtörténeti kiállítás a Magyar Zsidó Múzeumban

Színházi legyezők, megsárgult csipkék, megviselt lábbelik, fo­tókról mosolygó színésznők, szí­nészek, elfelejtett vagy talán itthon nem is ismert filmrendezők, filmprodu­cerek tekintenek ránk körös-körül a fa­lakról – és a nyitott bőröndökből. Talán ilyen bőröndökbe csomagolták a kiállí­tás szereplői azt a néhány fontos szín­házi kelléket, kedvenc regényt, forgató- könyvet, filmtekercset, amikor útra kel­tek az olykor ismeretlen célállomás fe­lé. De vajon mi a közös bennük, sokak közül miért éppen ők kerültek a Magyar Zsidó Múzeum csendes kiállítótermeibe az Ennyi… című tárlatra ?

Május 5-én a Magyar Zsidó Múzeum tavaly nyári ötlete valósult meg. A szán­dék az volt, hogy a különböző korsza­kokban, más-más okokból külföldre került magyar és zsidó származású fil­mesek pályájáról és életútjáról átfogó képet kapjunk. Az egyetemes és ma­gyar filmtörténet e sajátos metszetét összefogó tárlatot Gerő András törté­nész nyitotta meg. A vállalkozásnak voltak előzményei. Hasonló indíttatás­ból adott otthont 1997-ben ugyanez a múzeum a Diaszpóra és művészet cí­mű képzőművészeti tárlatnak, amely az elmúlt százötven év során nem Ma­gyarországon élő és alkotó zsidó szár­mazású magyar művészek munkáit tár­ta a nézők elé. Előzménynek tekinthető a Szombat és a Magyar filmintézet szer­vezésében tavaly decemberben meg­rendezett Zsidó sorsok magyar filmen című filmsorozat és konferencia, ame­lyen sok olyan filmesről esett szó, akik­kel most is találkozhatunk. A kiállítás szereplőinek többsége származása, a politikai kényszer vagy saját politikai meggyőződése miatt kényszerült el­hagyni az országot, de vannak olyanok is, akiket kalandvágy, a jobb lehetősé­gek késztettek arra, hogy máshol pró­báljanak szerencsét.

A megidézett művészek a múlt szá­zad végén vagy ebben a században szü­lettek. A kiállítás átöleli a film megjele­nésétől napjainkig terjedő időszakot. Ha végigolvassuk a harmincas évek Színházi Élet-e stílusában Götz Eszter által igényesen szerkesztett kiadványt, óhatatlanul végig tudjuk gondolni e szá­zadi történetünket, mivel a művészek sorsa, életük fordulópontjai elsősorban Európa történelmével fonódnak össze.

Kikkel ismerkedhetünk meg? Kiket idézhetünk emlékezetünkbe? Például Korda Sándort, az angol filmgyártás megalapítóját, Kertész Mihályt, min­den idők legsikeresebb filmjének, a Casablancá-nak rendezőjét, Lugosi Bé­lát, az amerikai Drakula- és Frankenstein-filmek félelmetes sztárját, vagy Bíró Lajos írót, a VIII. Henrik magánélete és A bagdadi tolvaj forgatókönyv-íróját. Valamennyien a Tanácsköztársaság utálni fehérterror elől menekültek el. Közéle­ti szerepüket nem bocsátotta meg ne­kik az akkori rezsim, így Amerikába mentek; és Hollywood jól járt velük. Te­hetségükkel, szívós kitartásukkal hoz­zájárultak a ma már nyomasztóan túl­súlyos hollywoodi filmes monopólium kialakulásához. Mások Bécsbe, Berlin­be menekültek. Balázs Béla Bécsben írta – német nyelven – legjelentősebb, máig érvényes filmelméleti munkáit. Moholy-Nagy László, az avantgárd mű­vészet világhírű alkotója és ideológusa a weimari, majd a dessaui Bahaus taná­ra lett. Különös módon a húszas évek végétől egyfajta pezsgő szellemi, művé­szeti élet alakult ki Bécsben, Berlinben és Budapesten. Ennek egyik fő irányító­ja, szellemi atyja a Berlinben tevékeny­kedő Max Reinhardt színházi rendező volt, aki maga köré gyűjtötte a legtehet­ségesebb berlini, bécsi és budapesti művészeket. A korszakot nagy szellemi mobilitás jellemezte. Sok magyar ren­dező, színész, színésznő szerepelt sike­resen Bécsben, Berlinben. Putty Lia Berlinben készült filmekkel (Hindu sír­emlék, Varieté) indult el a világhírnév felé, Gaál Franciska humorával és tánctehetségével hívta fel magára a bé­csi és berlini közönség figyelmét, és nemrégiben egy kollegám mesélte, hogy a harmincas években Gaál Fran­ciska volt a moszkvai közönség első számú kedvence. Főszereplőként há­rom német filmjét is vetítették ott hatal­mas sikerrel. Moszkvában ő jelentette Greta Garbót vagy Marlene Dietrich et. Nálunk ugyan ki ismeri őt? Eggerth Márta, a magyar hangosfilm első sztárja 1938-ig huszonhat film fő­szerepét játszotta el Németországban. Darvas Lili, aki élete utolsó éveiben Makk Károly Sze­relem című filmjében felejt­hetetlenül játszotta a mama sze­repét, a húszas évek végén a salzburgi és müncheni ünnepi játékokon aratott sikereket Max Reinhardt társulatával. Alpár Gitta pedig a berlini Staatsoper hallgatóságát bűvölte hangjával egészen 1936-ig, amikor ő is el­ment Amerikába.

A legnagyobb hangsúlyt a kiállí­táson a harmincas-negyvenes évek kapják. Hitler 1933-as hata­lomra jutása tömeges kivándorlá­si hullámot váltott ki. A dokumen­tumok szerint kétezer filmes ment el, s ebből ötszázan Hollywoodig meg sem álltak. Ez volt az az időszak, amikor az európai zsidóság a nácizmus célpont­jává vált, amikor az itthon maradás egyenlő volt az állandó életveszéllyel, a deportálással, a halállal. Ezért hagyta el Magyarországot például a Bécsben, Ber­linben és Budapesten egyaránt népsze­rű színész Szőke Szakáll 1933-ban, a kiváló, később világhírű producer Joe Pasternak (Paszternák József) 1936-ban, a Hyppolit, a lakáj rendezője Szé­kely István 1937-ben, a világhírű drá­maíró Molnár Ferenc feleségével, Dar­vas Lilivel 1937-ben, és Kabos Gyula, az örök pesti kispolgár 1939-ben.

Szeretnénk nyitni a közönség felé – jegyezte meg B. Turán Róbert, a múze­um igazgatója a megnyitón és hozzátet­te, az ilyen rendezvények nem a ma­gyar zsidóság asszimilációs folyamatát hivatottak erősíteni, hanem – reményei szerint – az emancipációt kívánják elő­segíteni. Természetesen a kíváncsi lá­togató elsősorban maradandó élmény­re vágyik, amelyben ezen a kiállításon mindenképpen részesül.

Sándor Tibor filmtörténész és Götz Eszter irodalomtörténész, a kiállítás kurátorai, a múzeum felkérésére szívós kutatómunkával gyűjtötték össze a leg­jelentősebb, külföldön, emigrációban alkotó magyar és zsidó filmművészek életével, munkásságával kapcsolatos dokumentumokat, levéltári anyagokat és fotókat. S mindezt azért, hogy ne merüljenek feledésbe, hogy visszake­rüljenek a magyar szellemi-kulturális életbe – az őket megillető helyükre.

Surányi Vera