Én mindig nőnemben gondolkodom és írok

Esztertáska

Dalos Rimma költőt mutatjuk be nőnapi számunkban. Rimma január 31-i Esztertáska-estünk vendége volt: a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyö­nyörűen felújított szalonjában hallgathattuk kétnyelvű felolvasását, és hozzá egy kis régi-új Kurtág-zenét.

Eszter táskájából előkerül egy másik írás is: a téli vakációról hazatért Eszterek és a hozzájuk közelálló férfiemberek dzserbai élményeiket osztják meg olvasóikkal.

Ne feledkezzenek el honlapunk böngészéséről se: régi és új cikkeink mellett friss információkat is találnak ott programjainkról.

Pécsi Katalin

[email protected]

www.nextwave.hu/esztertaska

„Én mindig nőnemben gondolkodom és írok”

Pécsi Katalin beszélget Dalos Rimma költővel a kétnyelvűségről, a nőiségről és a rövid versek varázsáról

• Honnan származik a gyönyörű ne­ved? Engem rögtön megbűvölt, ahogy a kötetedet a kezembe vettem…

• Oroszországból jöttem, az Uralban születtem. Ezt a gyönyörű nevet anyám adta. Eredetileg nem ezt a nevet akarta nekem adni. A teljes leánykori nevem: Rimma Vlagyirimovna Truszova volt.

• Truszova? Hiszen az egy Kurtág-mű címe!

• Bizony. Ez egy jó történet. A Kurtág-kedvelők töprengtek rajta, hogy vajon ez az egyszerre idegenül szlávos és va­rázslatos hangzású cím honnan szár­mazhat. A kutatók próbáltak ilyen-olyan szemantikai összefüggéseket belema­gyarázni. Én meg csak mosolygok, ha er­re kerül szó, mert a válasz igen egysze­rű: az én verseim ihlették meg Kurtágot, és a rejtélyes Truszova cím az én le­ánykori nevem… Amikor először láttam meg a lemezborítón a nevemet, furcsa érzés volt, sőt egészen megijedtem. De aztán rájöttem, hogy Kurtágnak igaza volt; ez voltam valaha én. Ugyanakkor ma már sokkal inkább Dalos Rimmának érzem magam: minden, ami azóta tör­tént velem, hogy Magyarországra költöz­tem, már ehhez a névhez kötődik.

• Hol éltél, mielőtt Budapestre köl­töztél?

– Egy uráli kisvároskában születtem, így hívják: Verhatúrija. Arról híres, hogy onnan származott Raszputyin is. Aztán a gyerekkoromat Szverdlovszkban töl­töttem, majd Voronyezsben laktunk, egyetemre Moszkvába mentem: a Lomonoszovra jártam. Történelmet tanultam, közelebbről: német történelemre szako­sodtam. A férjem is erre a szakra járt, de ő az újabb kori történelemre, én meg a legújabb korira specializálódtam.

• Vagyis ott ismerkedtetek meg a fér­jeddel, Dalos Györggyel?

• Igen. A mienk is szokványos törté­netnek indult: egymásba szerettünk, harmadéves korunkban összeházasod­tunk, és aztán a diplomamunkánkat megírni Magyarországra jöttünk.

• Itt tartottátok az esküvőtöket?

• Igen, 1969-ben, egy rövidebb látoga­tásom során, a Szófia utcában. Még menyasszonyi ruhát se hoztam magam­mal, mert nem voltam benne biztos, Da­los nem gondolja-e meg magát. Utána még vissza kellett mennem a Szovjetuni­óba, a hivatalos engedélyeket beszerezni: ez az ügyintézés több mint egy évig el­tartott. 1970. január végétől kezdődött csak el az én magyarországi életem.

• Akkoriban írtál már?

– Mindig is íróember voltam. De kez­detben még nem tudatosan. Tulajdon­képpen kétszer kezdtem el írni. Amikor ide jöttem, még nem tudtam magyarul. Amikor munkába álltam 1971-ben, ak­kor a magyar szókincsem körülbelül 50 szóból állhatott.

• Milyen munkát vállaltál?

• Titkárnőként kezdtem a KFKI-ban; aztán a Szerzői Jogvédő Hivatalban dol­goztam referensként (ahonnan aztán el kellett mennem – mint tudjuk: „történel­mi okokból”). Később átvett engem a Kossuth Könyvkiadó: ott elég sokáig dol­goztam, de aztán megint jöttek azok a „történelmi okok”…

• Mit követtél el? Aláírtál?

• Én nem, de a férjem igen csak…

• Miatta vesztetted el nagy gyakori­sággal az állásaidat?

• ’75-ben a Szerzői Jogvédőből Hiva­talból tulajdonképpen nem is őmiatta, hanem Haraszti Miklós könyve miatt rúgtak ki. Akkoriban jelent meg a Darab­bér. Ha egyszer nekem ilyen barátaim voltak, akkor muszáj volt kirúgniuk.

• Te magad is aktívan részt vettél az ellenzékben, vagy csak a férjed miatt raktak ki sorra a munkahelyeidről?

• Nem mondhatnám, hogy nagyon aktívan tevékenykedtem. A helyzetem sajátos volt: én mégiscsak a „szovjet elv­társnő” voltam. Ez a szerepkör végered­ményben bizonyos védettséget is bizto­sított számomra. A magyar BM nem tu­dott hozzám nyúlni, elvégre szovjet ál­lampolgárként éltem itt. Ahhoz, hogy en­gem itt letartóztassanak, a szovjet kollé­gáiktól kellett volna engedélyt kérniük, ez meg túl nagy felhajtással járt volna. A botrányra meg kinek van szüksége? Bot­rány persze azért akadt. Amikor például a férjem és Haraszti Miki éhségsztrájkba kezdett, közbe kellett avatkoznia a szov­jet követségnek.

– Hogyhogy?

A magyar elvtársak ugyanis felhívták a szovjet elvtársakat, és bepanaszollak engem, hogy szovjet állampolgár létem­re Lukács Györgynél jártam. Ez elég nagy bűnnek számított 1971-ben. A láto­gatásom hatásáról különböző legendák terjedtek el: például egy olyan is, hogy utána Lukács állítólag elment Kádárhoz, és kérte, hogy bánjanak másképp ezek­kel a fiatal értelmiségiekkel, és segítsen megoldani a jelenlegi konfliktust. Kádár elvtárs meg erre kitessékelte Lukácsot a dolgozószobájából. Pár évvel később azonban már máshogy kezelték ezeket az állam ellenes összeesküvéseket (ez volt ugyanis a hivatalos elnevezés). Ak­kor aztán behívattak engem a követség­re, és elbeszélgettek velem. Mondtam ott én is sok mindent – többek között azt is, hogy egyszerűen nem kapok ál­lást. Amikor munkára jelentkeztem, mindenhol el vannak tőlem ragadtatva, aztán két nappal később jön egy telefon, hogy sajnos már betöltötték az állást… Nyilvánvaló volt, hogy a nevem miatt tör­ténik folyton ugyanez… Végül a Kossuth Könyvkiadóban kihúztam egészen a rendszerváltásig: ott beszerzéssel és szerződéskötésekkel foglalkoztam. Ami­kor jött a rendszerváltás, persze megint a „történelmi okok” miatt kerültem az utcára: az elnyert „szabadságban” nem volt szükség többé a „szovjet elvtársak­ra”. Jelenleg a Friedrich Ebert Alapít­ványnál dolgozom, tudományos munka­társként; emellett női civil szervezetek működését segítem.

• Beszélgessünk most a „másik én”-edről, a költőről! Hogy kezdtél verseket írni?

• Ahogyan mondtam már, a nyelvtu­dásom erősen korlátozott – noha fordí­tottam már verseket magyarról oroszra. Hogy mi késztet mégis versírásra? Hát a némaságom. A vers nagyszerű lehető­ség volt arra, hogy ne maradjon bennem a némaságomból adódó feszültség. Mu­száj volt megfogalmaznom, hogy mi is történik velem és bennem. Meg kellett fogalmaznom a viszonyomat a világhoz, Magyarországhoz – és mindenhez, ami körülvesz.

• Milyen viszony fűz a zsidósághoz? El­végre zsidó környezetben is élsz itt….

– Bonyolult. Először a zsidóság idegen volt számomra. Jobban mondva: eleinte vak és süket voltam rá. De igazából mégis természetes volt nekem ez az egész: ha egyszer férjhez mentem a Da­loshoz, akkor az az egész kultúra, ami hozzá tartozik, az enyém is lett. Soha nem is volt ez kérdéses számomra. Ta­lán azért, mert nagyon erős volt az én vi­lágom is. Később persze már sokat kel­lett ezen is töprengenem. Főleg, miután megszületett a lányunk. Kiderült, hogy se nagymamája, se nagynénje, se nagy­bátyja, se unokatestvérei nincsenek. Va­lahogyan fel kell ezt dolgozni: hát hol vannak? És egyáltalán: mi történt velük. Nagyon sokat kellett böngészni, olvas­gatni, nézegetni Dalos családi hagyaté­kát. Először megütköztem rajta, hogy én egy számomra tökéletesen ismeretlen – ha nem idegen – kultúrával állok szem­ben! A körülmetélés ugyanakkor elkáp­ráztatott a szépségével is, ha illik egyál­talán egy feleségnek ilyet mondania. Da­los könyveit olvasva ráébredtem, hogy nemcsak a férjemmel élek együtt, ha­nem egy olyan több ezer éves kultúrával és hagyománnyal is; amely beleivódott a zsidókba. Ezt az örökséget nem lehet csak úgy kidobni az ablakon, elfelejteni, majd kijelenteni, hogy nekem már nin­csen semmi közöm hozzá… Éppen ezért én nem hiszek az asszimilációban – nemcsak a zsidókra vonatkozóan, ha­nem bármilyen kisebbségről legyen is szó. Meggyőződésem, hogy asszimilá­lódni képtelenség, csupán integrálódni lehet.

• Hogyan kezdtél el írni? Hogyan ala­kult ki ez a rimmás-haikus, rövid forma, amelyik annyira megfogott engem, és mint tudjuk, Kurtágot is?

– Eleinte én is, mint mindenki, csak nagyon-nagyon hosszút tudtam írni. (nevet) De nagyon elégedetlen voltam ma­gammal: minél hosszabb lett az írásom, annál „hígabbnak”, érdektelenebbnek éreztem. Ez az egyik oka a szövegeim megrövidülésének. A másik ok az életta­pasztalatom: ezek az élmények inkább csak villanások. Ez nem jelenti azt, hogy csupán egy pillanatnyi életük lenne, hogy csak egyetlen pillanatra érdekesek, nem! Régi, kedvenc formám volt a haiku – ugyanakkor oroszul nagyon nehéz haikuban írni, mert a szavak hosszúsága, és az eltérő hangsúly eltolódáshoz ve­zet. Ezért aztán vannak tökéletes, „igazi” haiku verseim, de akadnak ál-haikuk is. De nehogy azt gondold, hogy én csak kétsorosakat tudok írni!

• A megjelent köteted kétnyelvű. Oro­szul írtad eredetileg ezeket a verseket vagy magyarul?

• Oroszul. Egyeseket közülük én ma­gam fordítottam később magyarra, má­sokat a férjem. Többet olyan jeles köl­tők, mint Tandori Dezső vagy Veress Miklós. De fontosnak tartottam, hogy a kötetem kétnyelvű legyen. Olyan olva­sók is szeretik az eredeti szövegeket né­zegetni, ízlelgetni, akik nem is tudnak (igazán) oroszul.

– Mit jelent számodra a „női mivoltod?” Miben másmilyen szerinted egy nő?

• Kezdeném azzal, hogy én férfi soha nem akartam volna lenni, eszembe se jutott ilyesmi. Az emberekhez való vi­szonyom abszolút nőnemű! Hogy min­dez mit jelent? Először is: örülök neki, hogy úgy nézek ki, ahogy. Fantasztikus­nak tartom, hogy természet adta lehető­ségem gyereket szülni: számomra a szü­lés életem legcsodálatosabb pillanata volt. Erről az élményről nem tudtam ver­set írni, és beszélni se szoktam túl gyak­ran róla: szülés közben átéreztem a vi­lág tagolódását, és én abszolút a koz­moszban éreztem magamat. Érdekes módon kevesen beszélnek a nők közül erről a katartikus érzésről… Úgy érzem, minden nőnek jár ez az érzés, nemcsak én kaptam ajándékba…

A gondolkodásomra is büszke vagyok, és nem hiszem azt, hogy a nők eleve másképp gondolkodnának, hiszen ugya­nazokat a könyveket olvastuk, ugyana­zokból szereztünk tudást. A módszer is ugyanaz, amivel ezt a tudást magamban feldolgoztam. Ami ugyanakkor kicsit más a férfiak gondolkodásához képest, az az, hogy mi nők nemcsak a nagy struktúrák­ra, a nagy mozgásokra ügyelünk, hanem minden másra is, ami ezek mellett és mögött van. Az utóbbi időben, ahogy a történettudományi szakirodalmat figye­lem, azt veszem észre, mintha az új tör­ténelmi narratívak is egyre inkább női szemmel láttatnák a világot.

Ha végiggondolom az életemet, a munkámat, az olvasmányaimat, és mind­azt, ami velem folyamatosan történik, akkor egy olyan életet látok magam előtt, amely ha nem is mindig harmonikus, de feltétlenül, és elfogadottan női lét.

• Hogy bukkant rá Kurtág György a verseidre?

• A Hungarotonnak sok lemezborítót fordítottam a 70-es években, ’75-ben Kurtág egész lemezét is, a Bornemissza mondásai-t. El voltam ragadtatva a szö­vegtől! Kurtág Gyuri viszont nagyon kel­lemetlen alkotótárs volt: mindenbe bele­kötött! Végül elegem lett, és azt mond­tam neki: te csak ne oktass ki engem a szavak hangzásáról, elvégre én is írok, pontosan érzem a súlyukat… Felcsillant erre a Gyuri szeme, és azonnal el akarta olvasni a verseimet. Odaadtam neki a kéziratot, de hát az egész oroszul volt, akkor még nem fordítottuk le a versei­met magyarra. Elvitte azért magával a paksamétát, és egyszer csak hallom, hogy Gyuri oroszul tanul… Meg is tanult.

– A te verseid kedvéért megtanult oro­szul???

– Nemcsak az én verseim kedvéért. Meg akarta zenésíteni őket, és a zene kedvéért tudnia kellett, mi hogyan hang­zik… Gyuri fantasztikus ember! A vele va­ló találkozás életem alapélménye. A munkakapcsolatunk is nagyon fontos volt nekem, de aligha találkoztam éle­temben még egy olyan emberrel, akinek a személyisége ennyire lenyűgöző lett volna. Fantasztikus dolgokat tud belő­lem is kihozni, olyasmit, ami örökre ben­nem rekedt volna, ha ő nem tartja fon­tosnak előbányászni. Ma már nem dol­gozunk együtt, de mindez, amit neki köszönhetek, megmaradt nekem. Ez egy­fajta Pygmalyon-történetnek is felfogha­tó… Nemcsak létrehozott valamit, de még életet is lehelt bele. Gyurit mosta­nában másfele vezeti az útja, de biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.

• Kihez tartoznak ma inkább ezek a megzenésített, és a zene nyelvén nem­zetközivé vált versek? Hozzád vagy Kurtághoz?

• A zene lehetőségei sokkal nagyob­bak, mint a versé, ráadásul a Kurtág-zene fantasztikus! Különös érzés, hogy szá­momra idegen énekesnők interpretálják azt a verset, amit én valaha megírtam, és Gyuri megzenésített. Ez már egy önálló produkció. Néha, amikor bekapcsolom a rádiót, és éppen valamelyik megzenésí­tett versemet adják a világ egy távoli kon­certpódiumáról, már-már nem is hiszem el, hogy közöm van hozzá. Egyszer be­szélgettünk erről Kurtággal is: fura dolog ez, hogy én megírtam a magamét, ő is megírta a magáét, most meg a mű, egé­szen függetlenül tőlünk, éli a maga éle­tét, szerteszét a világban. Ezek már nem az én verseim, ez már nem én vagyok…