„Én Auschwitz-ot igazán a magyar kommunista diktatúrában értettem meg” – Kertész Imrével beszélget Bőhm Ágnes

Kertész Imre zsidó írónak vallja magát, aki magyar nyelven ír. Könyvei az egyén sorsáról szólnak a totalitárius rendszerben.

Ön az első Holocaust-író, aki Irodal­mi Nobel-díjat kapott. Primo Levi nem részesült irodalmi Nobel-díjban, Elie Wiesel is „csak” Béke-Nobel díjat ka­pott. Kinek, vagy minek szól ez a Nobel-díj, a Holocaustnak, az írónak, vagy együtt mindennek?

Remélem, hogy ez a díj nem csu­pán a tematikának szól. A Holocaust-té­mát tágabb értelemben használom, mi­vel a XX. századi diktatúrákról, a totali­tárius rendszerekről írok. Meglehet ez is szerepet játszott abban, hogy én kap­tam a díjat.

Magyar író először kapott Nobel-dí­jat, de zsidó, illetve izraeli író már ré­szesült ebben a nagyon rangos elisme­résben. Vajon ezt a díjat most egy ma­gyar vagy egy zsidó író kapta?

Egy zsidó kapta, aki magyar nyel­ven ír a Holocaustról és a diktatúrák­ról.

Tud-e a Holocaustról írni az is, aki nem élte át?

– Nem lehetetlen, hiszen Tolsztoj is egy generációval később írta meg a Há­ború és békét, mint ahogy a napóleoni háború valójában lezajlott. Tehát egy jó író – ha egzisztenciálisan érintett – min­den témához hozzáfér. A Holocaust tra­umája az európai kultúrán olyan mély sebet ejtett, amely egyszerűen begyógyíthatatlan, ezért szerintem a Holoca­ust még igen sokáig meg fog maradni irodalmi témaként is.

– Legelső, Sorstalanság című regé­nyében Ön kívülállóként, tárgyilagosan próbálja leírni a borzalmakat. Valóban lehetséges a kívülállás?

– Itt egyszerűen a regény technikájá­ról van szó. Arról, hogy nem utólagos ismereteink alapján írtam meg a regényt. Nem ezzel a tudattal ültem le a regényt megírni, hanem vissza akar­tam állítani az eredeti időt, amikor még semmit sem tudtunk Auschwitzról. Amikor a gettóban várakoztunk ar­ra, hogy mi fog történni velünk, hogy hova visznek bennünket. Én ezt az időt próbáltam visszaállítani, hogy az olvasó ugyanabban az „élményben” ré­szesüljön, amelyben a résztvevők an­nak idején.

– Miért csak 1960-ban, 15 évvel a há­ború után kezdte el az első könyvét ír­ni?

Nézze, nagyon sok idő kell ahhoz, hogy egy ilyen téma lehiggadjon és olyan irodalmi anyaggá válhasson, hogy ne személyként, hanem íróként érintsen. Másrészt pedig meg kellett vámom azokat a későbbi élményeket, amelyek auschwitzi tapasztalataim ért­hetővé tették. Én Auschwitzot igazán a magyar kommunista diktatúrában értet­tem meg. Auschwitzban még gyerek voltam, és hogy hogyan bánik a diktatú­ra az emberekkel, és hogy az emberek miként viselkednek egy ilyen gépezet­ben, azt valójában csak a háború után, a sztálinizmus és az azt követő fordula­tok idején értettem meg.

Van a diktatúrák között különbség?

A totalitarizmus teljes diktatúra, amely egységes abban, hogy teljes egé­szében eltiporja az egyént és minden­fajta individuális megnyilatkozást. A diktatúrák abban is teljesen egysége­sek, hogy olyan helyzetekbe sodorják az embert, amelyet nem maga választ. A diktatúrában olyan extrém helyzetek állnak elő, amelyben az ember kényte­len vagy tettes, vagy áldozat lenni. Ezt a helyzetet a diktatúra hozza létre és az emberek ebbe belesodródnak. Amikor pedig a diktatúra valamilyen okból fel­bomlik, például amikor Németország elveszítette a háborút, vagy a Szovjet­unió összeomlott, akkor természetesen szembe kellene nézni mindazzal, amit a diktatúrában tettek. De ez sohasem történik meg, mert az ember nem úgy érzi, hogy ő maga cselekedett, hanem úgy, hogy mindezt vele cselekedtették meg. Végül mindenki áldozatnak érzi magát. Én ezt az embertípust nevezem sorstalannak!

Ön korábban azt nyilatkozta, hogy a zsidóságát kívülről kényszerítették Önre. Igaz, Ön sohasem tagadta, hogy zsidó, de ezt kényszerként élte meg?

– Ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy nincs meg bennem a legmélyebb zsidó szolidaritás. Ma többféle zsidó típus létezik: van az izraeli, aki egy nemzetnek a része, van az ortodox, aki a misztikus ősi vallással azonosul, majd létezik az a zsidó is, aki nem szí­vesen veszi tudomásul, hogy zsidó és nem is vallja magát zsidónak, és igyekszik eltűnni az európai vagy ame­rikai társadalmakban. És aztán van az a fajta zsidó, amelyet én képviselek, akit valójában Auschwitz ébresztett rá zsidóságára, s aki ezt a zsidó szolida­ritást mindig is fenntartotta magában. De a zsidó kultúra és a héber nyelv is­merete híján, és azért is, mert Európá­ban él, ő egy más fajta zsidó: az, aki szerintem valószínűleg a történelem során el fog tűnni.

Ön az idén áprilisban, Jeruzsálem­ben részt vett a Holocaust-túlélők kon­ferenciáján és ezután írt egy erősen Iz­raellel szimpatizáló cikket egy magyar irodalmi hetilapban. Ezt az írását az­után ugyanitt élesen megbírálták, ami­ért pro-izraeli volt az álláspontja. Mi a véleménye a mai európai baloldali ér­telmiségről? Az Izrael-ellenes álláspont Ön szerint át van itatva antiszemitiz­mussal?

– A válaszom az, hogy létezik egy anti-izraeli álláspont, amely pozitív, és amely a pillanatnyi izraeli politikát bírál­ja, ez semmiképpen nem antiszemita. De van olyan bírálat is, amely az izraeli politikát bíráló hangnak álcázva új anti­szemita álláspontot fogalmaz meg. Ezt tudomásul kell venni. A kettőt meg le­het különböztetni a tónus szerint, és aszerint is, hogy ki gyakorolja ezt a bí­rálatot.

Az antiszemitizmus újjáéled a vilá­gon?

– Németországban azt tapasztalhat­tuk, (mivel én most részben Berlinben élek), hogy jobboldali populista hang­vétellel próbálkoztak, amelyben ben­ne foglaltatott egy bizonyos antiszemi­ta felhangú Izrael-ellenes bírálat. És ez bizony itt megbukott, tehát ez a fajta populizmus itt nem nyert, hanem ve­szített szavazatokat. S ez egy nagyon biztató jel Németországban. De én azt hiszem, hogy Európában erősödik az antiszemitizmus. Ennek szerintem kü­lönböző pszichológiai okai vannak, mert kiderült, hogy a bevándorlási politikát Európában mindenütt rosszul csinálták. A nagy demokratikus pártok az európai országokban nem tették a választási hadjáratuk központjává a bevándorlás kérdését, hanem inkább kerülgették az ezzel kapcsolatos prob­lémákat. így aztán, miután kiderült, hogy nehéz a különböző kultúrájú né­peknek együtt élni egymással, a jobb­oldali populisták kihasználták ezt a helyzetet és sajnos általános idegen-ellenességgel és bevándorlás-ellenességgel nyertek szavazatokat. Ez és a különféle nemzetközi politikai feszült­ségek okozzák azt, hogy „természetszerűen” ismét a zsidókat szedik elő bűnbakként, mintha ők lennének min­dennek az oka.

Elégedett volt a Sorstalanság című könyvének izraeli visszhangjával?

Izraelben személyesen nagyon po­zitív reakciókat hallottam és tapasztal­tam. 1995-ben egy tel-avivi iskolában tartottam felolvasást a könyvemből, és a fiatalok részéről igen nagy tetszéssel és érdeklődéssel találkoztam. Továbbá Izraelben sok értelmiségivel is sikerült beszélnem, akik mind-mind szerették ezt a könyvet.

Ezzel szemben Magyarországon nem ez volt a helyzet, nem volt ilyen kedvező a fogadtatás.

Magyarországon ez a könyvem tíz esztendeig lappangott. 1975-ben jelent meg és 1985-ben jött ki a második ki­adás, 1975 és 1985 között nem lehe­tett e könyvről hallani.

Ön szerint mit jelent ma Magyaror­szágon illetve Európában zsidónak len­ni?

Szerencsére nem jelenti ugyanazt, mint a harmincas években. De minden­esetre fenyegetettséget jelent. Ma zsi­dónak lenni annyit jelent, hogy az em­ber egy bizonyos kultúra, egy bizo­nyos érték hordozója, amelyet nem szabadna elfelejteni, akárhány zsidó igyekszik is kimászni a zsidó sors alól. Lényegében arról van szó, hogy annak ellenére, hogy a zsidó családokat annyi csapás érte, és az európai zsidó közös­ség nagy részét kiirtották, mégis az európai kultúrában ennek örök nyoma marad. Tehát ez nem csak zsidó kér­dés, hanem európai kérdés. Szomorú, hogy Magyarországon mindez nincs eléggé feldolgozva, se zsidó részről, se nem-zsidó részről, de talán még sor ke­rül majd rá. És talán az én Nobel-díjam egy icipicit ehhez hozzá tud járulni.

Új könyve, amelynek, amint Ön mondta, Felszámolás lesz a címe, a Ho­locaust úgynevezett második generáci­ójáról szól. Ez egy rendkívül érdekes és sokunkat érintő probléma.

– A második generációnak a legnehe­zebb megküzdeni ezzel a kérdéssel, hi­szen örökölte magát a problémát és va­lójában nemigen tudja, hogy mit kezd­jen vele. Készülő könyvemről most csak annyit mondok, hogy egy második generációs nő a főhőse, aki úgy dönt, hogy az emlékeket őrző, a Holocaust emlékét ápoló világ beteg és hallállal terhes, ezért az életbe kell menekülnie, ám végül mégis utoléri őt a zsidó sors.

*Az interjú az izraeli Jediot Ahronot című napilap 2002. október 13-i számában jelent meg.