Emlékmúzeum Bergen-Belsenben

Az életben maradottak Izraelbe mentek

Schőn Dezső az Izraelben élő kiváló író-történész sok új, eddig csak kevéssé vagy egyáltalán nem ismert adatot közöl az Új Kelet április 12-i számában a nácik egykori koncentrációs táboráról, és a helyén egy éve megnyílt emlékmúzeumról.

A hannoveri tartományban a Lünneburger Heide mezőin 1936-ban — negyvenkét község helyén, melyeknek lakóit kitelepítették -, a hitleri haderő Truppen-übungsplatzot, fegyvereket és harcmódokat kipróbáló terepet, óriási kiterjedésű kaszárnyavárost hozott létre. Évek múltán a népirtó terveknek megfelelően ezt is Auschwitzhoz hasonló megsemmisítő táborrá alakították át. 1941-1942-ben már mintegy ötvenezer szovjet hadifoglyot öltek meg ott. Két évvel később krematóriumot építettek, s minden egyéb létesítményt, amely alkalmas emberek megszámlálhatatlan sokaságának elpusztítására.

Bergen-Belsenben ért véget sok ezer gyermekkel és ifjúval együtt Anna Frank élete, a tábor rabja volt Simone Weil, aki a hetvenes években Franciaország egészségügyi minisztere, majd 1979 után, évekig, az Európa Parlament elnöke volt.

Amikor az angol csapatok 1945. április 15-én felszabadították a tábort, mintegy tizenhárom ezer kivégzett és éhen halt fogoly teste hevert szerteszét. Roppant méretű közös sírba temették őket.

Csoda folytán tizenötezer túlélője maradt a szörnyűségeknek. Köztük volt Schőn Dezső is, aki — négy és fél évtized múltán – látogatást tett a Bergen-Belsen-i zarándokhelyen. A látottak felidézték benne azokat a fájó emlékeket, melyek máig is felejthetet­lenek.

Az angol felszabadítók a táborban talált túlnyomórészt beteg, legyengült embereket áttelepítették a kaszárnyaváros emberszabású épületeibe, segítették talpra állásukat, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy támogassák eljutásukat oda, ahol akkori- bán már élet-halál harc folyt a zsidó állam megteremtéséért. Mint Schőn Dezső írja, 1945 nyarán felkereste a volt foglyokat Dávid Ben Gurion, a későbbi államelnök, s hívta őket őseik földjére. De az angol hatóságok ellenállása olyan makacs volt, hogy 1946 májusában harc robbant ki a tábor elköltözni kívánó lakói és Nagy-Britannia fegyveresei között. Winston Churchill – akkor az ellenzék vezére – tiltakozott a londoni parlamentben:

– Vajon eltökélt szándéka Őfelsége kormányának – tette fel a kérdést -, hogy lemásolja a hitleri módszereket?

1947-ben a visszatartott fiatal zsidók közül sokan összeházasodtak, több száz gyermek született az egykori haláltáborban.

Mind többen és mind elszántabban követelték kivándorlásuk engedélyezését. Végül megállapodás történt az angolokkal, amelynek értelmében havonta egy-egy másfél ezres csoport kapott engedélyt letelepedésre a palesztinai angol mandátumterületen.

A neves izraeli szerző idézett beszámolójából megtudjuk, hogy ily módon Izrael állam megalapítói közé tartozott. Megtudjuk azt is, hogy az egykori kaszárnyaváros lakói immár évtizedek óta a NATO katonai egységeiből kerülnek ki, és hogy az egy éve megnyílt emlékmúzeumot máig sokszázezren keresték fel. Túlnyomórészt németek, s közülük is főként fiatalok, akik az odavezető zarándokutat vezeklésnek szánják apáik nemzedékének bűneiért.

V.F.