Emlékezők és emlékeztetők

1944. október 15-e a borzalmak napjaként vonult be a magyar és a magyarországi zsidóság krónikájába. A nyilasok vették át a hatalmat. A nyilasuralom áldozatainak emlékét a Párizsban élő magyar képzőművésznő, Stein Anna örökítette meg, s ennek az emlékműnek a felavatásakor hang­zott el Horváth Balázs belügyminiszter beszéde. A bensőséges ünnepségről a magyar lapok beszámoltak, de az avatóbeszédet egyik lap sem méltatta kellő figyelemre, nem közölte. Ezt a mulasztást pótoljuk azzal, hogy teljes terjedelmében adjuk közre a belügyminiszter beszédét.

A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN az októberi hónapok bővelkednek nevezetes évfordulókban. Dicső tettek, szomorú vagy szégyenteljes események egyaránt történtek ősszel. Immár egy esztendeje szabadon és teljes szívből éljük át a gerincünket kiegyenesítő 1956-os októberi napok páratlan szépségét. A gyász és a kegyelet érzéseivel gondolunk október 6-án az Aradi Vértanúkra. De ez nem elégséges. Emelkedő néphez és az öntudatát visszaszerző nemzethez méltóan történelmünk egészét kell a magunkénak vallanunk. A sötét és szégyenteljes napokról sem feledkezhetünk meg. Ilyen dátum az 1944. október 15-i nyilas puccs és hatalomátvétel napja, amire ez az egyszerűségében is sokat mondó emlékmű emlékeztet és amelyet most körülállunk.

Ha a szemünk elé táruló Duna-part, a Duna-parti kövek beszélni tudnának, budapesti zsidó honfitársaink 46 évvel ezelőtti szenvedéseiről és ártatlanul kiontott véréről szólnának. A krónikák eddig – jogosan – a hitlerista német fegyveres erők felelősségét domborították ki. De nem lehet mindent az ország megszállásával, a háborúval, az ostrommal magyarázni, mert a nyilas csőcselék rémtetteire nincs mentség és nincs magyarázat. Testvér ölt testvért, magyarnak magyar ontotta vérét, s a történelem előtt felelnünk kell arra a kérdésre, amit az Úristen először Káintól kérdezett: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”.

Nemcsak a magam és kormányunk nevében, hanem valamennyi jóérzésű magyar nevében szólok most, midőn megkövetem zsidó honfitársaimat az 1944-es tragédiáért, a német haláltáborokba való elhurcolásukért és elpusztításukért, amelyet mi – közös történelmünk örökösei – nem voltunk képesek megakadályozni.

A magyarság egészét érte példátlan veszteség, hiszen a nemzet egyik alkotórésze pusztult el, s így megbomlott e szerves egység. Országunk, legfőképp fővárosunk, Budapest fejlődése elképzelhetetlen az itt élt zsidók szorgos munkája, tehetsége nélkül.

A múltból tanulnunk kell, ha már a megváltoztathatatlant nem tudjuk megváltoztatni. Milyen feladatokat ró ránk a vészkorszak tanulsága?

Legfőképpen azt: nem nézhetjük tétlenül, hogy a történelem játékszerévé váljunk, s ezért kölcsönösen fel kell lépnünk a gyűlölködés és a kirekesztés minden formája ellen.

E nap és ezen alkalom lehetőséget ad számomra, hogy ismételten megerősítsem a magyar kormány eltökélt szándékát: olyan Magyarország építésén fáradozunk, amelyben ezentúl senkinek sem kell félnie származása vagy vallási hovatartozása miatt. A gyűlölködés és a kirekesztés elítélése nem lehet puszta deklaráció, a tetteknek kell beszélniük. A vezetésem alatt álló intézmények és a hazai zsidó szervezetek között kialakult jó kapcsolat a biztosítéka annak, hogy minden, az általunk megismert és felderített zsidóellenes megnyilvánulásra megfelelő választ adunk, a törvény hatalmával élünk. A demokráciával járó nagyobb szabadság nem jelenti az uszítás és a gyűlölködés szabadságát.

A magyar zsidósággal szemben az új, demokratikus államhatalom felelősséget érez és védelmet nyújt. Alkotó együttműködésre törekszünk, ezért támogatjuk a hazai zsidóság vallási, kulturális és nevelési tevékenységét.

A békés, nyugodt alkotómunka légkörének biztosítását kell érezniük zsidó honfitársainknak a kormányzat ama igyekezetében is, ahogyan a Magyarország és Izrael közötti harmonikus államközi kapcsolatok megteremtésén fáradozik. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy Izraelben magyar, Budapesten pedig izraeli kulturális intézet létesüljön.

Mindenkit – így a zsidó származásúakat is -, akik korábban emigrációba kényszerültek, hazavárunk, hogy közösen építsük a megújuló, demokratikus Magyarországot. A bizalom szálainak tartós és szilárd szövésében vagyunk érdekeltek, ezért a hosszú távú bizalomépítés is közös felelősségünk. Bizalomért bizalmat! Ez legyen a jelszavunk az élet hétköznapjaiban is.

Ez az emlékmű azonban, amely jelképes sírhantnak is tekinthető, nemcsak zsidóknak, hanem magyaroknak, cigányoknak és minden más nemzetiségűnek is emléket állít, akiket a vészkorszakban elpusztítottak. Ez az emlékmű azt is hirdeti, hogy a nyilas rémuralom idején is voltak olyan magyarok – apácák és szerzetesek, diakonisszák és diakónusok, lelkészek és az egyházak világi tisztviselői, katonák és civilek, egyszerű emberek, a humanista értékekért küzdők -, akik életük kockáztatásával siettek az üldözöttek megsegítésére. Nem egyet közülük szintén a Duna habjai nyeltek el örökre. Legyen áldott az emlékezetük!

Nem tudhatjuk, hogy a történelem miként emlékezik majd meg a mai napról, 1990. október 14-ről. Szeretném remélni, hogy nem csupán egy nap lesz a többi októberi vasárnapok között, hanem az újrakezdés vasárnapja. Miként a sebek és csontok a gyógyulás közben összeforrnak, úgy kell a magyarság minden rétegének, minden alkotórészének egybeforrnia. Szilárdan hiszem és vallom, hogy a gyógyulás útján járunk. Ezen emlékmű nemcsak a múltat idézi, hanem a jelennek is szól.

Hirdeti, hogy ártatlanul megölt honfitársainkat nem felejtjük el, emléküket kegyelettel megőrizzük. Tetteiket és értelmetlen halálukat számon tartjuk. Miként az 1956-os októberi napok elesettjei és később kivégzettjei, úgy az 1944-es mártírjaink is jelképei a magyarság élni akarásának. Hőseink és példaképeink ők az előttünk álló tennivalókban, az új magyar köztársaság megteremtésében.

Ezen gondolatok jegyében tisztelgek és hajtom meg fejem emlékük előtt.