Emlékező macskakövek Pesten

2007. május 03. A helyzet tragikomikus is lehetetne. A rendőrautó lassít, majd hirtelen megáll. Az autóból fiatal rendőr lép ki, és a Ráday utca 31/B előtti csoportosuláshoz siet. Kinéz magának egy magas, szakállas férfit, s udvariasan megkérdezi: “Megmondaná, kérem, mi folyik itt?”

	Botlatókő Budapesten a Ráday utcában

Az említett ház kapuja közelében e pillanatban Günter Demnig kölni szobrászművész a járdán térdelve vizet önt az emlékező macskakő köré szórt cementre. Gumikalapáccsal finoman megütögeti a kőhasáb tetejére rögzített csillogó rézlemezt, így a mű a járda szintjébe süllyed. A szakállas, aki véletlenül tagja a szervezőbizottságnak, hasonló udvariassággal válaszol a kérdésekre. A rendőr jegyzetel.

“Igen, bejelentett gyülekezés, három helyszínre, a Ráday utcában.”
“Milyen célból?”
“Elhunytakról emlékezünk. Itt például egy fűszeresre. Tudja, a holokauszt.”
Csend. Aztán: “Azért a rend kedvéért, meg tudná adni a nevét és telefonszámát?”

Az emberek zöme megindul a közelben lévő 2/B Galéria felé. A homokkal gondosan átsöpört kockakő fölé lépek. Betűzöm a rézlemezbe ütött szöveget: “Itt lakott Pollák Imre. Sz. 1908. Meghalt munkaszolgálatban 1945-ben Sopronban.“

Az órámra nézek. 16.30, 2007. április 27., péntek. Ez volt a harmadik emlékező macskakő, amit ezen a délutánon Demnig elhelyezett a Ráday utcában. Ahogy ő mondja, minden egyes darab egy “Stolperstein”, ez szó szerint “botlatókövet” jelent. Ha az ember észreveszi maga előtt a járdán, vagy véletlenül “belebotlik” és megtorpan, lehajtja a fejét, s úgy próbálja elolvasni a lemezbe ütött szöveget. Csupán a több ezredik művének elhelyezésekor döbbent rá Demnig, hogy ily módon a járókelők, akarva-akaratlanul főhajtással tisztelik a második világháború során munka- és internálótáborokban elpusztultak emlékét, legyenek azok zsidók, romák, politikai vagy vallási üldözöttek, esetleg homoszexuálisok.

“Dobálózunk a nagy számokkal” – mondja a művész. “Önöknél hatszázezer? Így, tömegben, arcnélküli massza. Mondatok a történelemkönyvekben, érettségitételekben, társadalmi vitákban. Legfeljebb elmosódott, fekete-fehér fényképekre emlékezünk, amelyeken hosszú sorokban menetelnek az emberek a gyűjtőtáborok kapui felé. Ám ha ilyeneket olvasunk: Rónai Béla, állás nélküli tisztviselő, Ráday utca 5.; vagy Vidor-Weisz Oszkár textiláru-kereskedő, Ráday utca 25., az üt. Ekkor már bizonyos személyekre gondolunk, s ha az arcukat nem ismerjük is, mindenki el tud képzelni egy tisztviselőt, egy fűszerest, egy kereskedőt. A nevek mögött emberek vannak. És nem számok.”

Günter Demnig 1997-ben, Köln városában rakta le az első Stolpersteint, jelenleg a tizenegyezrediknél tart. Egyedül Németországban hatszáz helységben állított emléket a holokauszt áldozatainak.

A réztáblák első sora, a “Hier wohnte” (“Itt lakott“) legendává vált minden tartományban. Íratlan szabály, hogy a macskaköveket az illető utolsó szabadon választott lakóhelye melletti járdán kell elhelyezni, mégpedig úgy, hogy a járókelők léptei tartsák azokat fényesen. Németországban egy-egy kő elhelyezését adományokból finanszírozzák. Darabonként 95 euróba, azaz körülbelül 25 ezer forintba kerülnek. Az évezredforduló táján Demnig megpróbálta külföldre vinni a projektet. Párizsban először megbukott vele, majd évek múlva mégis elhelyezte az első macskaköveket a francia fővárosban. A Benelux államokban érdeklődnek iránta az emberek, de minél északabbra megyünk, annál nehezebb a meggyőzés – mondja.

Érdekes módon, amikor a kelet-európai országok felé fordult, az első kiválasztott államban, Lengyelországban, nem engedték lerakni az emlékköveket. “Prágával még tárgyalunk, a többiekkel még nem beszéltünk” – mondja a művész.

“Magyarországot tekinti a projekt kapujának a térségben?” – kérdezem. “Igen – válaszolja. – Az ötletgazda, aki a múlt évben felkeresett engem, Berger Ágnes Berlinben élő pszichológus és kultúrmenedzser. Ahogy mondta, ő szó szerint belebotlott az egyik berlini Stolpersteinba. Ott, abban a pillanatban elhatározta, hogy a programot hazahozza. Miután érdeklődött a technikai részletek után, és én biztosítottam őt, hogy elvállalom a telepítéseket, Ágnes felkereste a Német Szövetségi Kulturális Alapítványt, amely a német–magyar együttműködés keretében létrejött Bipolar nevű szervezeten keresztül kész volt támogatni az ügyet. E három budapesti emlékkővel kezdtük a munkát, júniusban és augusztusban vidéki városokban – egyebek között Szegeden, Szolnokon, Kecskeméten, Nagykőrösön, Mátészalkán és Keszthelyen – körülbelül ötven emlékező macskakövet fogunk elhelyezni.”

Günter Demnig ízig-vérig rebellis művész. A Goethe Intézetben adott fogadáson hatvan évét meghazudtoló “szerelésben” pompázott, akrok-csizmától a színes bőrdarabokból összeállított mellényig, a lábzsebes szafarinadrágtól a fülpiercingig.

Egyetemista korában újságok címlapjaira került, amikor Kölnben a maga szerkesztette festékszóró géppel nyomvonalat festett a náci rezsimben diszkriminált városrészek köré, mintegy 45 kilométer hosszan. Lufthansa-pilótának indult, de úgy érezte, csupán autóbuszt vezet, ezért tért át az exhibicionista szobrászatra. Az első kölni köve lerakása után a rendőrség letartóztatta, s két napra becsukta. Münchenben a szkinhedek felszedték egy középület előtt elhelyezett Stolpersteint. Másnap jótékonysági koncertet rendezett a helyszínen, a bevételből huszonhatot visszahelyezett. Újfent megfenyegették.

“Vállalom” – mondja. – Amikor elmegyünk erről a Földről, az egyetlen dolog, amit még birtoklunk, az a nevünk. Tudja, csak az hal meg igazán, akinek még a nevét is elfelejtik.”

Kiállítás Günter Demnigről
2/B Galéria (Bp. IX., Ráday u. 47.)
Látogatható június 2-ig 

Somogyvári D. György

(Forrás: www.magyarhirlap.hu)