Emlékezés az örmény holocaustra

Jereván, Örményország időrendben ti­zenkettedik fővárosa felé repülve elhatá­roztam, hogy megnézem, hogyan emlé­keznek a mai Örményország lakói a hu­szadik század első népirtására. Sok a pár­huzam a zsidó és az örmény történelem között, nemcsak Hitler hírhedt, a Soá jelentőségét lekicsinylő mondata utal kö­zös sorsra. Örményország jellegzetessé­ge, hogy a lakosság többsége a diaszpó­rában él, akik most, a béke beköszöntő­vel nagy beruházásokba kezdtek az anya­országban. A diaszpóra anyagi segítségé­re nagy szükség is van a Karabahért az azeriekkel folytatott véres háború után. Az utak mellett látható, a harcokban ele­sett marcona, szakállas férfiak emlékmű­vei jelzik, hogy harcias erényeket, az önfeláldozást államilag is megbecsülik. A háború során, Örményország négy évig blokád alatt volt, mert a környező orszá­gok egy dologban értettek egyet, hogy az Örményországba vezető utakat el kell zárni. így mindent légi úton szállítottak az országba, és nem volt elektromos ellátás sem, csak a kórházakban, néhány órára. A Jerevánhoz legközelebb nyitva tartó ör­mény történeti kiállítás feltehetően a bu­dapesti Károlyi Palotában van, mert az ör­mény főváros minden múzeuma a jól megérdemelt felújítás miatt zárva van. Örményország a legjobb úton halad afe­lé, hogy érintetlen természeti szépségei miatt turistaparadicsommá varázsolják a franciák, akik már a méltán híres konyak­gyártást is felügyelik.

Az örmény egyház, mely i.sz. 387-től a legrégibb keresztény ország államegyhá­za, az iráni, bizánci, majd a török és orosz birodalom között próbált lavírozni a túlélés érdekében. Elsősorban a vallás­sal és a kultúrával próbálta fenntartani az örmények identitását. Az örmény pátriár­ka 1912-ben készségesen összeállította a Török Birodalom területén megtalálható örmény műemlékek jegyzékét, remélve, hogy így elnyeri azok hivatalos állami műemlékvédelmét. E helyett, 1915-ben a helyi török katonai parancsnok központi utasításra ezen listák alapján indultak a műemlékek megsemmisítésére és a 2200 helyszínt, illetve épületet-tárgyat tartalmazó listából 2150-et pusztítottak el, vagy rongáltak meg. Ami akkor nem semmisült meg, azt később az 1923-as if­jú török állam „rekonstrukció” címén el­pusztította, és a földrajzi neveket átne­vezte azzal a céllal, hogy eltüntesse az ör­mények „történetileg bizonyítható” jelen­létét Kelet Anatóliából. Itt érkeztünk el a történeti emlékezet kulcskérdéséhez, mit jelent az, hogy „történetileg bizonyítható jelenlét”? Örményországban a népirtás történetével csak a legritkább esetben foglalkoznak történészek, inkább antropológusok és néprajzosok. Mert ahogy egyikük, a nemzetközileg is ismert Törökország-szakértő Ruben Safrastyan ne­kem elmondta: „a népirtás nem a múlté, még ma is keresik hozzátartozóikat a szétszakított családok. Hiába akarják a párbeszédet a törökök azzal, hogy ne bolygassuk a múltat, ami volt, elmúlt. Hogy múlhatna el az, aminek a létét a tö­rökök tagadják?”A mai Törökország hiva­talos politikáját meghatározza, hogy ta­gadják az örmény népirtás tényét. „A tö­rökök nem a németek, sose fogják elis­merni” – mondta Arteshes Emin antro­pológus, aki az 1990-es évek elején a di­aszpóra megbízásából 65 túlélő vissza­emlékezését vette fel videóra. Az örmény történészek többsége még mindig az írott dokumentumot tekintik hivatalos bizonyí­téknak. Ez nehezen tartható álláspont, mert az örmény szakemberek nem is re­mélhetnek bebocsáttatást török állami le­véltárakba. A történelem tankönyvek a modem török történelemírást meghatáro­zó alapító mítosza szerint hallgatnak ar­ról, hogy 1923-ban, Kemal Atatürk ve­zetésével nem új korszak kezdődött, ha­nem bizony a régi folytatódott. S talán azért választották Atatürköt a türkök aty­jának, mert az ifjútörök államalapító kato­nai elitcsoportból neki egyedül nem volt közvetlen köze az örmény népirtáshoz. Az első örmény népirtást 1894-1896-ban még a szultán rendelte el: ez akkor 300 000 örmény legyilkolását jelentette, eb­ben a számban benne foglaltatik az az 1200 értelmiségi, akit a birodalom fővá­rosából hurcoltak el. Az ifjútörökök, akik – miközben a szultán ellen szervezték ka­tonai puccsukat – régebben sokszor kap­tak segítséget, pénzt és menedéket az ör­ményektől, már nem ilyen kisszerű mód­szerekkel dolgoztak. 1915 tavaszán a ke­resztény örmény férfiakat munkaszolgá­latra hívták be, s ott szisztematikusan megölték őket. Az otthon maradottak esetében a férfiakat és a nőket külön vá­lasztva koncentrációs táborokba hajtot­ták a sivatagba, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Taalat, a török bel­ügyminiszter 1915. augusztus 31-én büszkén jelentette ki, hogy „az örmény kérdést megoldották”, és ez az állami pa­rancsra a tisztségviselőkkel végrehajtott népirtást jelentett.

Az örmény népirtás áldozatainak szá­ma a jereváni népirtás Múzeumának szá­ma alapján pontosan: 673.199. A Múze­um külsőleg még a szovjet időszakot idé­zi beton szerkezetével, a kiállítást a föld alatti betonteknőben helyezték el. Az an­tifasiszta emlékművek szimbólumaira emlékeztető kiállítóhelyen örök lángot is találunk, ez a mindig vízhiánnyal küszkö­dő Jereván egyik hegyének tetején szür­ke beton oszlopok között ég a kiszáradt, kopár parkban. Pedig a kiállítás, bármilyen meglepő is, de 1991 után készült. Addig a soknemzeti­ségű, jelentős muzulmán lakos­sággal rendelkező Szovjet Biroda­lom nem pártolta az örmény népir­tás nyilvános említését, s ha ilyen mégis megtörtént, mint az 1965 nyarán szervezett jereváni tömegtüntetésen, a szovjet hatóságok éberen lecsaptak a „nacionalista hangadókra”.

A múzeum felépítése nem tarto­gat meglepetéseket. Első termé­ben a Török Birodalom hatalmas vörösréz térképén láthatjuk, beje­lölve az örmények lakta települé­seket, templomokat, iskolákat, számszerűen bizonyítva, hogy mennyire prosperált az örmény élet a népirtás előtt. „Mi örmények szeretünk tanulni és építeni”, mondta Gayane, a nőmozgalomban akt­ív, engem a kiállításra elkísérő barátnőm, keserűen nézve a lerombolt örmény épü­letek, templomok, iskolák irdatlanul ma­gas számát. Hatalmas fekete fehér fotók mutatják a népirtás előtti boldog, a képek szerint minden esetleges konfliktust nél­külöző örmény életet, sajnos mindenféle magyarázó felirat nélkül. A második összefüggő terem kétoldalt – minden tör­téneti előzmény nélkül – a népirtás mene­tét mutatja be. Kiállították a sokat idézett török állami utasítás másolatát, valamint az Isztambulba, (amit a kiállítás módsze­resen Konstantinápolynak nevez), akkre­ditált külföldi diplomaták tiltakozó levele­it. (A külföldi tiltakozás miatt hozták létre az első népirtást vizsgáló bíróságot a törö­kök, de a főbűnösöket mind felmentet­ték. A bíróság által felmentett török kato­nai vezetőket aztán később megtalálta magányos örmény merénylők golyója.) A kiállított fénymásolatokat egészítik ki a hí­res örmény értelmiségiek rövid életrajzai, akiket 1915. április 24-én Isztambulban szedtek össze, majd meggyilkolták őket. Köztük megtaláljuk az örmény népdal­gyűjtő Komitast is, akit azonban a nem­zetközi tiltakozás miatt, elborult elméjére való hivatkozással elengedtek és – az egyik tabló szerint – egy párizsi elmegyó­gyintézetben halt meg a harmincas évek­ben. A kiállítás legnagyobb részét az ör­mény népirtás létét bizonyító könyvek te­szik ki, köztük az „Örmény Holokauszt” című opusz. A kiállításon nincs egyetlen eredeti tárgy sem, s ha a város híres, tu­ristacsalogató „Kis Falu” étterem beren­dezési tárgyait és eredeti fénykép anyagát átvitték volna a múzeumba, lényegesen jobban illusztrálta, volna a népirtás előtt pezsgő örmény életet. A kiállításon pergő filmeken látjuk a török csapatok garázdál­kodását és a kitelepítettek végtelen me­netét a sivatagban. A videó Hitlerrel és Mussolinival ér véget, mely azt a nem is olyan rejtett szándékot mutatja, hogy a zsidók és az örmények népirtását kapcso­latba hozzák.

Az örmény népirtás honi kutatása első­sorban a dokumentálással foglalkozik, s a számok bűvöletében él. Állandó szá­molgatás folyik, a számok történelmi bi­zonyítékoknak számítanak. Így Jereván alapítási dátuma is az az azeriekkel szem­ben az örmények ősibb jelenlétét van hi­vatva bizonyítani. Az örmény népirtás emlékezetét a szenvedés, az áldozat mártíromsága határozza meg mely érzel­mi politizáláshoz vezet. A „múlt feldolgo­zására” kevés jelet találunk, mintha az anyaországon belül a diaszpóra sok évti­zedes tudományos teljesítményét nem­igen ismernék. Létezik-e egyáltalán más keret a népirtás elbeszélésre, mint a szenvedés és az érzelem? Az érzelmek­nek is van történetük, de az érzelmek se­gítenek az egyedi élményt téren és időn kívül helyezni. Kérdésemre, hogy vannak- e kutatások a népirtás társadalmi nemek szempontjából történő megértésére, a válasz az volt, hogy az 1990-es évek kö­zepén kiadták már egy kötetet a nők visszaemlékezéseiből. Az interjúgyűjte­ményben a nők elmondták, ők hogyan szenvedtek és élték túl a népirtást. A kép talán ennél bonyolultabb. A gazdag ör­mény középosztály lányai a legkiválóbb oktatást kapták elitiskolákban, egészen a középiskoláig. Tovább nem volt érdemes tanulni, hiszen a török egyetemekre nem vettek fel nőt. Ha nem tudtak Franciaor­szágba, vagy máshova Európába menni, akkor életcéljukat a házasságban kellett, hogy megtalálják. Hasmik Gevorkian, az egyik női egyesület pszichológus vezető­je munkatársaival az elmúlt években mintegy száz az idős örmény nővel készí­tett interjút a családjuk történetéről. A ku­tatás semmilyen állami pénzügyi segítsé­get nem kapott. A most születő könyvé­ből kiderül, hogy a kép korántsem olyan fekete-fehér, mint a hivatalos emlékezet­politika sugallni akarja: hogy t.i. „minden török gyilkos, minden azért gyilkos és fő­leg minden muzulmán gyilkos”. Az össze­gyűjtött történetekből tudjuk, hogy sok nőt és férfit is megmentettek török csalá­dok, kitépve őket a kitelepítésre indulók sorából vagy felajánlva a védelmet a szü­lőknek. A lánygyerekek megmentésének eszköze a török szokásoknak megfelelő tetoválás volt, amit a török nők gyorsan elkészítették. Sok esetben kereszténynek nevelték a megmentett lányokat, akik az­tán felnőve elindulhattak a családtagok felkutatására. Ezekből az elmeséletlen történetekből semmit se tudunk, és nagy a veszélye, hogy sosem fogjuk megtudni. „Az utolsó napokat” élik a szemtanúk, a kutatás jó néhány interjúalanya azóta meghalt. Amíg az elmeséletlen története­ket nem mesélik el, addig megmarad a „velünk élő” és a múzeumokkal is bizto­sított gyűlölet a „másik” iránt.

Pető Andrea