Emlékek a “békeidőről”

2007. július 5. Nem tudhatom, használta-e néhai Steiner Salamon, a dunaszerdahelyi izraelita hitközség tagja azt a 15 krajcáros illetékbélyeggel ellátott “népfölkelési igazolványi könyvet”, amelyet 1897-ben állítottak ki a nevére. Az akkori törvény szerint “Ő Felsége parancsára, fenyegető vagy kitört háború esetében” használnia kellett, vagyis behívhatták, ami vélhetően bekövetkezett a nagy háború kezdetekor. De erről közelebbit végképp nem tudhatok, mert a könyvecskének csak a fedőlapját láttam üveg alatt az izraeli (galileai) Cfát városka emlékmúzeumában – ahová az idén adományozták Magyarországról.

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma hasonló adományokból jött létre a ma már nyugdíjas Lusztig házaspár sokéves munkája révén.

– Pesten jártam iskolába, még érettségi előtt jöttem Izraelbe. Először egy kibucban dolgoztam tehenészként, aztán pedagógusnak tanultam férjemmel, Lusztig Józseffel együtt – foglalja össze az előzményeket Lusztig Éva, most már Chava Lustig. Józseffel együtt munka mellett kezdte el gyűjteni a múzeumi anyagot. Úgy gondolták, addig kell összeszedni a magyar zsidóság második világháború előtti életének tárgyi emlékeit, amíg vannak túlélők, akik ebben segíteni tudnak.

– Nem értettünk mi a múzeumhoz, a cfáti városi könyvtárban kezdtük rendezgetni a tárgyakat, képeket. Később már tanult muzeológust alkalmaztunk. Aztán kinőttük a könyvtárat, és önálló épületbe költöztünk – emlékezik Éva. Ma 17 ezer kötetes saját könyvtáruk van a zsidó hagyományok és a szellemi élet témaköréből; több tízezres adattáruk és képgyűjteményük a magyar nyelvterületeken fekvő temetők sírköveiről és a zsinagógákról. Tárlóikban családi albumok, egyedi fotók sorakoznak, olyanok is, amelyekről már senki sem tudja, kit ábrázolnak, de a véletlen néha itt, Cfátban döbbent rá egy-egy másod- vagy harmadgenerációs látogatót valamelyik ősének alakjára.

Az állandó kiállítás anyaga a könyveken és fotókon kívül korabeli újságokból, kegytárgyakból, ruhákból, bútorokból, szerszámokból, háztartási eszközökből áll. Jól mutatja a “békeidők” életkörülményeit, hangulatát. (Meddig tartanak zsidó szempontból ezek a “békeidők”? Némelyek szerint 1920-ig, a numerus clausus törvényig vagy legfeljebb 1938-ig, az első zsidótörvényig. Mások szerint egészen 1944-ig, a gettókba terelés és a deportálás kezdetéig.)

– Az én családom a Magyarországhoz akkoriban visszacsatolt, húszezer lakosú Huszton élt, nyolcezer zsidó között. A magyarul beszélő kisebbséghez tartoztunk, a többiek nyelve elsősorban a jiddis volt – emlékezik Ghittu Citkovics, akivel Jeruzsálemben, a Jad Vasem Intézetben találkozhattam. Meséli, apjának vendéglője volt, jól éltek, de miután 1939-ben bevonultak a magyar katonák, kizavarták a zsidó gyerekeket az iskolából, apját pedig a vendéglőjéből. Hogy megéljenek valahogy, kiadták a lakásukat. Aztán a gettó következett, majd Auschwitz-Birkenau, amelyet Ghittu valahogy túlélt. Onnan kacskaringós út vezetett Izraelbe – Amerikán át.

Társa, Esther Miron a magyarországi “nyugati zsidóság” (így mondja!) virágzó közösségében született, Jánosházán. Sokan tanultak közülük, doktoráltak, de a vallási törvényeket tartották. – Már 1933-tól, de legkésőbb az anschlusstól tudhattuk, mi következik – hiszen Bécsben azonnal elkezdték öszszeírni a zsidókat, és megkezdődtek az atrocitások. Menekülhettünk volna, de mindenki a rabbikra figyelt, ők meg a budapesti tanácsra. Nem történt semmi.

Esthert Auschwitzban tizenhétszer szelektálta Mengele doktor, de túlélte. Így még tanúsíthatja, milyen volt az élet Jánosházán a háború előtt. Ghittu és Esther gyerekei, unokái ezt már a cfáti múzeumban tanulmányozhatják. De az ottani magyar szövegeket már csak fordításban értik.

(Forrás: www.nol.hu)