Elsikkasztott örökség

Fél évszázados svájci-magyar huzakodás

Bernben, 1996 decemberében, a külügyminisztérium sajtótá­jékoztatóján egy Bohrer ne­vű gazdaságtörténész ismer­tette hazája és az európai kommunista országok háború utáni kereskedelmi kapcsolatairól készített tanulmányát, amelyben egyes államok esetében je­lentős helyet kapott a kantonok bank­jaiban elhelyezett, majd elárvult beté­tek ügye. Vaskos jelentését eljuttatták a diplomáciai képviseletekre, többek kö­zött a magyar nagykövetségre. A magyar érintettség jelentős, mert 1949-1975 között a magyar-svájci gazdasági tár­gyalásokon rendszeresen előkerült a Magyarországon államosított svájci tu­lajdonokért a kártalanítás kérdése, ugyanis a budapesti pénzügyi politika urai a magyarországi betétesek kinti ér­tékeit akarták megszerezni, hogy abból teljesítsék a svájci követeléseket.

A dokumentum ugyan alapvető kér­désekre továbbra sem ad választ – pél­dául: az eddig közzétett és egymástól eltérő számok közül melyik az a hiteles összeg, amelyért a háború óta nem je­lentkeztek tulajdonosaik, kik ezek a személyek? -, mégis, a széfek titkaival való manipulációkról több olyan infor­mációt tartalmaz, amelyeket eddig nem ismertünk.

A Bohrer-jelentés Magyarországról szóló fejezetéből közlünk részleteket.

„A magyar áldozatok uratlan vagyona 15 millió svájci frankot tesz ki…”

1949 júliusában, majd pontosan egy évre rá, amikor a magyar-svájci keres­kedelmi tárgyalásokon a svájciak ismét felvetették polgáraik üzemeinek, más javainak, majd ingatlanainak államosí­tását, illetve azok kárpótlását, szinte el­lentételezésként a Magyar nemzeti Bank elnöke ismertette a magyar kor­mány javaslatát: „A magyar állampolgá­rok Svájcban található vagyoni értékeit, akiknek utolsó lakóhelye Magyarorszá­gon volt és örökösök nélkül hunytak el, és akiknek vagyoni értékeire 1945. ja­nuár 20., a magyarországi fegyverszü­net dátuma óta nem jelentettek be igényt, a magyar állam tulajdonának te­kintsék. Ezeket a magyar állam követe­léseként igényelt aktívaként a magyar kormánynak kell átadni…”

A svájciak elismerték, hogy a náluk uratlanul maradt magyar hagyatékok örököse a magyar állam, de hivatkoztak arra is, hogy bizonyos személyek elárvult lététéi a Zsidó Helyreállítási Alapot illetik meg. E figyelmeztetés ha­tására a későbbi években, évtizedek­ben a magyar delegáció nem a párizsi békeszerződésben megnevezett helyreállítási alapra, hanem az állításuk sze­rint ugyanezt a funkciót betöltő, a valóságban nem létező intézményekre hivatkoztak, amelyek majd a zsidó örökséget megkapják.

Bohrer megemlíti, hogy 1950-ben szóba került a Svájci nemzeti Bankban a Magyar nemzeti Bank háborúból szár­mazó 5000 kilogramm aranykészletére vonatkozó szabályozás. Az azonban nem derül ki, többé említés sem esik róla, hogy mi volt a „háborúból szárma­zó” aranytömeg, miként szabályozták, és mi lett a sorsa. A svájci Szövetségi Tanács, vagyis a kormány a két delegá­ció megállapodását a kereskedelmi for­galomról tudomásul vette, de „az isme­retlen vagyonokról szóló jegyzőkönyvi bekezdés nyilvánosságra hozatalától el­tekintett…”.

Ennek ellenére kiszivárgott, hogy a tárgyalásokon foglalkoztak az elárvult betétekkel, s két New York-i lap, a Morning Journal és a Jewish Weekly meg­írta, hogy egy magyar delegáció a meggyilkolt magyar zsidók Svájcban ta­lálható vagyonának kiadását követelte, nem sokkal a tárgyalások után Charles H. Owsleg, az USA berni nagykövetsé­gének munkatársa felkereste a külügy­minisztériumot, és annak a félelmének adott hangot, hogy Svájc ugyanolyan engedményeket tesz a betétükért nem jelentkező magyarok vagyonával, mint tette azt Lengyelországnak, s egyben bejelentette, hogy az amerikai, angol, francia megítélés szerint „a magyar ál­dozatok uratlan vagyona 15 millió sváj­ci frankot tesz ki”. Bohrer leírja, hogy évekkel később az izraeli nagykövetség első titkára, Shetil is a külügyminiszté­rium nemzetközi jogi osztálya vezetőjé­nél interveniált, mert „a svájciak egyez­kedése a lengyelekkel és a magyarokkal a keleti államok azon törvényeit erősíti, amelyek megfosztják a náci áldozatok Izraelben élő rokonait örökségüktől”.

A nyilasok is vittek pénzt Svájcba?

A hidegháborús ötvenes években a két ország között gyér volt a kereskede­lem (a háború alatt Magyarország ötödik volt Svájc export-import partnereinek sorában), és nem merült fel a kölcsö­nös követelés kérdése sem. Az olvadás 1963-ban kezdődött, és az év végén a Magyar Nemzeti Bank, a Pénzügyminisz­térium és a Külkereskedelmi Kamara vezetőiből álló delegáció már a követ­kező jegyzéket adta át svájci tárgyaló- partnereinek: „A magyar örökösök érde­kében az illetékes svájci szerv bocsássa a nála bejelentett személyekre vonatkozó adatokat, kiknek utolsó lakhelye Ma­gyarországon volt, az illetékes magyar hivatal rendelkezésére. A magyarorszá­gi illetékes hatóság feladata, hogy a túl­élő magyar jogutódok segítségére le­gyen az öröklési igényük érvényesítése­kor felmerülő nyelvi és szakmai nehéz­ségekben és a szükséges bizonyítékok beszerzésében.” Az álszent sorok után a diktatúra valódi hangja: „A magyar ál­lam feladata eldönteni, hogy fordítja-e és milyen formában az örökös nélküli vagyont a nemzetiszocialista uralom ál­dozatainak támogatására.” Ugyanebben a jegyzékben esik először szó egy bizo­nyos alapról, amelybe a svájci bankok elhelyezték az örökös nélküli javakat. Erről az alapról a magyar jegyzék kije­lenti, hogy ellentétben áll az érvényes svájci joggal, amely elismeri minden ál­lam, jelen esetben a magyar állam igé­nyét a Svájcban található, örökös nélkül elhunytak vagyonára.

1964 februárjában ismét találkozott két küldöttség, amikor a svájciak el­mondták, hogy felszólították a banko­kat, pénzintézeteket, biztosítótársaságo­kat, jelentsék be az állami svájci pénzin­tézeti központnak azokat a letéteket, életbiztosításokat, amelyekért a háború óta nem jelentkeznek. A magyar delegá­ció vezetője pedig azt közölte, hogy az öröklésre jogosultak felkutatására egy állami szervet hoznak létre. Továbbá ér­deklődtek az utolsó háborús magyar kormány, tehát a Szálasi-kabinet által részben összerabolt, részben az álla­mkasszából nyugatra vitt pénzek svájci sorsáról, illetve jogi személyek vagyoná­ról. Ezt az eddig soha nem hallott tényt olvasva a Bohrer-jelentésben, felmerül a gyanú: lehetséges, hogy a nácikhoz ha­sonlóan a nyilasok is helyeztek el Svájc­ban zsidóktól rabolt értékeket?

A nem létező alap örököl

A megélénkülő magyar-svájci tárgya­lásokkal és növekvő árucsere-forgalom­mal járó 1960-as évek első felében az Alpok országában egymás között vitáz­tak a különböző érdekű szervek és szer­vezetek az elhagyott javak kiadásáról. A külkereskedelemben és a magyarorszá­gi államosításokért fizetendő kártérítés­ben érdekeltek az 1950-es megállapo­dás betartását sürgették, míg a külügy­minisztérium illetékese így fogalmazott: „Az örökös nélküli vagyon kiadása a ke­leti államoknak nem talál majd megér­tésre a nyilvánosság előtt, és nemcsak a parlamentben vált ki heves reakciót, ha­nem diplomáciai síkon is…” Ellenérv­ként viszont az hangzott el, hogy: „A kár­talanítási összegre vonatkozó minden­kori magyar javaslat messzemenően függ az örökösök nélküli vagyonokból történő svájci ellenszolgáltatástól…”

A legjelentősebb információ a Bohrer-jelentésből, hogy a vagyonkezelők jelentették a Svájci Bankszövetségnek: „Bár még kilenc trezor felülvizsgálata hátravan, 1964 decemberéig 460 500 frank Magyarországról származó betétet regisztráltak. Az 53 betét között volt IOO OOO és 119 000 frank értékű is.”

E felmérés után a két ország közötti tárgyalások svájci vezetője, Emanuel Diez közölte külügyminisztériuma nem­zetközi jogi osztályával, hogy nem ke­rülhető el a magyaroknak adandó felvi­lágosítás az örökségekről. Banki indiszkréció vagy magyar felderítés következtében Budapesten is tudomást sze­reztek a – ha nem is pontos – listáról. A berni magyar nagykövetség követtaná­csosa megjelent a svájci külügyminisz­tériumban, ahol kijelentette: „Várakozá­saink szerint a magyar követelés jelen­tős. Követeléseink eszközként szolgál­nak tartozásaink kiegyenlítéséhez…” Svájc kártalanítási igénye akkor ötmillió frank volt.

1965 áprilisában a budapesti tárgya­lásokra a svájciak elhozták a Magyaror­szágról örökségüket a bankoknál firta­tok listáját. Azt végül mégsem adták át a magyaroknak. Itthon viszont bizonyá­ra elfekszik a Nemzeti Bank, a Pénzügy­minisztérium vagy a Külkereskedelmi Minisztérium archívumát átvett Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisz­térium irattárában az a legalább 150 ne­vet tartalmazó jegyzék, amelynek ere­detijét a magyar tárgyalófél 1965 no­vemberében Locarnóban adta át mint betéttel rendelkező honfitársaink név­sorát. Bohrer jelentése szerint két sze­mélyt később azonosítottak. Az egyik Halász Eugen volt, akinek a Creditanstaltnál néhány száz frankját és aranyér­méit találták meg, Winterberg Rudolf pedig 77 000 frankkal rendelkezett a Bankgesellschaftnál.

A locarnói tárgyalások jegyzőkönyvé­ben fennmaradt a magyar delegáció ha­zug nyilatkozata: „Államunk nemcsak az utódok nélkül elhunyt személyek jo­gos örököse, hanem a Magyarországon élő örökösök megbízott és törvényes képviselője. E feladata ellátása során köteles követelni a magyar érdekeltek jogainak érvényesítéséhez szükséges adatok tudomására hozatalát. A magyar állam, ha ismeretlen vagyont örökölne, azt az Országos Rehabilitációs Alap ren­delkezésére bocsátja. Az alap már meg­kapta a fasizmus örökös nélkül elhunyt áldozatainak hagyatékát.”

Hogyan „növekszik” a 460 500 frank 325 000-re?

A negyedszázados alkudozás szé­gyenteljes és a nemzetközi jogot sértő befejezéséről csak hevenyészve ír Boh­rer. Beszámol ugyan az 1971. augusz­tus 24-én a svájciakat megillető 1,4 mil­lió svájci frankról szóló kártérítés előz­ményeiről. A felek megállapodtak ab­ban, hogy a svájciak a valóságban 1,8 milliót kapnak, de a 400 ezer frankot az örökös nélküli mártírok betétjeiből fize­tik ki! Ezt a tényt egy bizalmas jegyző­könyvben rögzítették.

Került a mártírok pénzéből a szocia­lista Magyarország nemzeti bankjába is. A titokzatos svájci alap 1964-es jelenté­se szerint 460 500 frankért nem jelent­keztek még tulajdonosaik. Ez az összeg az átutalás évére, 1973-ra lecsökkent 325 000-re. A józan ész szerint a majd­nem tíz év alatt a kamattal növelni kel­lett volna az összeget, de a svájciak kö­zölték, hogy időközben megtaláltak né­hány örököst, s a pénzt banki kezelési költségek és a gyámhivatali díjak (?) is apasztották. E pénz sorsáról Bohrért idézzük: „Azt, hogy a magyar kormány ígéretét betartotta-e, és az átutalt fran­kokat az Országos Rehabilitációs Alap rendelkezésére bocsátotta-e, csak a magyar archívumokból lehetne megvá­laszolni. A svájci szövetségi levéltár ak­táiból nem derült ki, hogy a 325 000 frank ellenértékét, melyet a náci áldoza­tok pénzéből való elszámolásként az örökös nélküli vagyoni alapból megka­pott a Magyar Nemzeti Bank, magyar va­lutában a fent megnevezett jóvátételi alapba befizette-e.”

Magyarországon mindenki tudja a vá­laszt: nem létező alapba nem fizethet­tek be egyetlen fillért sem.