Előadók és témáik

Előadók és témáik Erős Ferenc:A szembenézés kudarca és a „gyászra való képtelenség” Fábri Zoltán Utószezon című filmjében

Fábri 1966-os filmje korai kísérlet arra, hogy a filmművészet eszközével a ma­gyar társadalom szembenézzen a Holoca­ust problémájával. A filmben a gyógysze­rész alakja képviseli a magyar középosz­tályt, amelynek húsz év elteltével lelkiismeret-furdalása támad, s ezzel párhuza­mosan megjelenik az öreg zsidó figurája, akiből hirtelen felbukkannak az emlé­kek. A filmbeli múlttal való szembenézés mégis sikertelen marad, a középosztály megtalálja a maga önfelmentését, az öreg zsidó emlékezet-rohama pedig csu­pán egy részeg éjszakának tulajdonítha­tó. A szembenézés kudarca nem csak a Rónay György regénye, Az esti gyors alapján készült Fábri-film hibájának tudható be, hanem a magyar társadalom „gyászra való képtelenségének” is.

Götz Eszter:

Zsidó sorsok némafilmen

Előadása két zsidó témájú magyar néma­filmet elemez: a Szulamit (1916) és a Si­mon Judit (1917) kapcsán szól a film mint új művészet társadalmi lehetőségeiről, ál­talános problémáiról. Rövid pályaképet ad az alkotókról, és felvázolja az irodalmi anyag korabeli társadalmi hátterét. Az 1910-es évek hazai filmtermésébe helyez­ve végigelemzi a zsidó motívumok megje­lenését a két filmben, a látványelemektől az ikonográfián keresztül a színészi játék­ban megnyilvánuló jellegzetes patentokig, illetve a zsidó tradíció ábrázolásáig, és körképet ad a filmek korabeli sajtóvissz­hangjáról. Mivel a filmművészetben és a filmgyártásban a zsidók részaránya a kez­detektől fogva feltűnően magas, az 1910-es évek zsidó témájú filmjei lehetőséget adnak arra, hogy áttekintsük, milyen sze­repet játszott az új művészet a zsidóság modernizációjában, milyen remények fű­ződtek hozzá, és hogyan volt képes egy­szerre kifejezni a helyi zsidó hagyományo­kat és a világpolgár attitűdöt.

Heller Ágnes:

A sors és a halál között nincs összefüggés

„A Senkiföldje című filmjében Jeles And­rásnak sikerült mindent a gyermek sze­mével látni és láttatni. A gyerekszem eb­ben a filmben szimbolikus. Azzal, hogy a gyerek pillantásával néz a Holocaustra, a film jobban tudja érzékeltetni a nézővel az igazságot, mint bármi mással. Az igaz­ság feltárul, megmutatja magát. Az, ami a szereplőkkel most már a mi szemünk előtt történik, tudható, hiszen látható. De nem érthető. Látjuk és tudjuk, hogy így van, hogy így történik. De nem vagyunk képesek felfogni, hogy miért, nem tudjuk megérteni. A gyerek tekintete most már mindannyiunk tekintete.”

Herskó János:

Tabuk, tilalomfák – filmpolitika és zsidókérdés a 60-as években

„Mikor 1970-ben eljöttem Magyarország­ról – ahogy akkor hívták, disszidáltam – negyven példányban írtam egy levelet tá­vozásom okairól.

Az egyik ezek közül az a „struccpolitika”, amit a zsidókérdés körül folytattak, folytat­tunk Magyarországon a háború után.

1945 után naivan azt hittem, hogy a „történtek” után ez a kérdés „magától” megoldódik. Az ötvenes évek közepétől egyre inkább rájöttem, hogy ez nincs így. Mikor akkoriban újra elolvastam Bibó ki­váló írását e tárgyban, ijedten vettem ész­re, hogy tulajdonképpen senki sem rea­gált érdemben alapos analitikus érveire.

Mit döntöttem akkor és mi mindent próbáltam csinálni ez ügyben – ez egyik témám. Mindenesetre végül bizonyos nehézségek után megszületett a Párbe­széd. Egyfajta folytatás következett Sza­bó István első filmjeiben. Miért nem foly­tatódott mindez: ez a másik témám.”

Hirsch Tibor:

Mogul – arcképek

Hollywood alapítói, a hét ma is működő és ma is legnagyobb filmgyár első tulaj­donosai, egyetlen kivétellel mind Közép-Kelet-Európából, egy talán alig több mint ezer kilométer átmérőjű körből vándorol­tak ki. Kevesen tudják ezt, néha még azok a született amerikaiak is meglepőd­nek rajta, akik az alapító atyák nevét vi­selő filmgyárak alkalmazottjai.

Az „ősmogulok” majdnem egy földrajzi térségből jöttek, de nem voltak egyformák.

William Fox például harcolva és pe­reskedve, mindenkire gyanakodva, min­dent és mindenkit személyesen ellenőriz­ve jutott a csúcsra. Első üzleti sikereit an­nak köszönheti, hogy zsidó bevándorló­ként szembeszállt a Hollywood előtti idő „Trösztjével”, az Edison-birodalom „Wasp”-jaival. Veszített, nyert, végül újra veszített váltakozó szerencsével: termé­szetes, hogy paranoiája elhatalmasodott rajta: családját szinte elzárta a külvilág­tól, kényúrként irányította életüket.

Zukor Adolf mintha mindenben az el­lenkezője lett volna. Szeme, összeszorí­tott szája árulkodik sokak által megcso­dált örökös gyanakvásáról. Ez az erő és lendület elég ahhoz, hogy félelem nélkül, nagy magabiztossággal, fejedelmi derű­vel irányítsa életét. Imád versenyezni, ke­ményen, sőt kegyetlenül küzdeni, büszke ökölvívói múltjára, de amikor győz, tud győztesként viselkedni: családjához egészségesen kötődik, de nem tartja őket elviselhetetlenül szoros gyeplőn, vannak valódi barátai, van vállalt kapcso­lata az Óhazával és múltjával, de azért azt sem hagyja, hogy védencei és támo­gatottjai a fejére nőjenek. Hosszú élete (102 évig élt) megengedte neki, hogy éle­tét olyan kemény harcként – amolyan bokszmeccsként – értelmezhesse, amit talán élvezett is: stúdiójára, filmjeire, mozipalotáira, mint megannyi győzelem­re – élete végéig büszke.

William Fox, azaz Friedmann (Fuchs) Vilmos és Zukor Adolf az ezer kilométe­res sugarú körön belül is Magyarországon született, két egymástól alig harminc kilo­méternyire fekvő faluban. Fox Tolcsván, Zukor Ricsén. Fox, aki csecsemőként ke­rült Amerikába, nem kereste a kapcsola­tot az Óhazával, nem is őrzik emlékeze­tét. Zukor éppen ellenkezőleg: bőkezű adományokkal, rendszeres támogatással és gyakori látogatásaival ma is jelen van a falu emlékezetében. Őt a még élő szemtanuk lelkesen emlegetik. A falu leg­főbb jótevőjeként tartották számon, de még így sem volt képes megakadályozni, hogy néhány nagyon közeli hozzátartozó­ja ne váljék a Holocaust áldozatává.

Borzongató végiggondolni, hogy Ameri­ka egyenesen itt, Közép-Kelet-Európában született: természetesen nem maga a va­lóságos ország, hanem a Mítosz, amely Hollywood és az onnan származtatott mé­dia-birodalmak nélkül nem nőtt volna ak­korára, hogy benne látszat és valóság sa­játosan szétválaszthatatlanok. Amikor ezt a látszatot építeni kezdik az ügyes mesteremberek, akkor bizony minden egyes látszat-téglához (film-témák, sztárok, dramaturgia, a csillogás és csillogtatás mi­kéntje) szükség volt egy-egy akcentussal beszélő nagyfőnök pecsétjére és aláírásá­ra, valakire, aki még I. Ferenc József alattvalójaként látta meg a napvilágot. Ezek nélkül az emberek nélkül Hollywo­odban semmi sem történhetett, velük és általuk minden. A következmény? Egy sa­játos műveltség, életközeg nehezen meg­határozható nyomelemei hihetetlenül hosszú út után, hihetetlenül nagyszabású metamorfózis által jutnak ma vissza a vi­lágon mindenhová, még oda is ahonnan származnak.

Például kiesére, Tolcsvára, Budapestre…

Jancsó Miklós:

Illúzió?

…ha az Örökkévaló tényleg létezik és tényleg Ő teremtette a világot, vajon csak elindította a gépezetet, vagy mindent elő­re látott? És ha mindent előre látott, látta-e az ember jövőjét? Például tudta-e, hogy mi a film? Tudta-e, hogy a másodpercen­kénti 24/25 képkocka semmi más, csak a mintha? Mintha minden élne, mintha min­den valós lenne. Úgynevezett valóság.

És ha tudta, hogy csak úgynevezett, mért nem tett ellene? Ha tudta, hogy illú­zió… Pedig tudhatta, hogy az illúziók le­szoktatnak a gondolkodásról.

Ez lett volna a célja az Örökkévalónak? Nem hiszem.

…ha én lennék az Ő helyében, én nem hagynám a filmet, vagy ha hagynám, na­gyokat röhögnék rajta. A komolykodókon is. Sőt… Jót szórakoznék, ha néha lepil­lantanék a Földre.

Milyen jó lehet Jóistennek lenni!

Vajon megnéz minden filmet?

Kovács András:

Kommunista ideológia – zsidókérdés

Hogyan kezelte a kommunista ideológia a zsidókérdést valamint a háborús fele­lősség kérdését és mindez hogyan jele­nik meg egy magyar játékfilmben.

Pécsi Katalin:

Elfojtott emlékek

A holocaust túlélői évtizedeken át ma­gukba fojtották emlékeiket, és úgy tűnik, mintha a kollektív emlékezet is feledésre ítélte volna a koncentrációs táborokból visszatértek traumáját.

Gazdag Gyula Társasutazás-ának felszí­ne alatt húzódik meg a valódi történet: az utazás résztvevői, megállíthatatlanul be­szélni kezdenek egymással mindarról, ami velük és a családjukkal történt. Min­dezt, amit a holocaustról tudunk, csakis a túlélőktől tudhatjuk úgy, ahogy az ese­ményeket emlékezetük megformálta. Ho­gyan szembesíti a film egymással az em­lékezet kényszerét az elbeszélés lehetet­lenségével.

Stark András:

Zsidó motívumok Jancsó korai játékfilmjeiben

Az előadás Jancsó Miklós négy játékfilm­jéből – A harangok Rómába mentek (1959), Oldás és kötés (1963), Így jöt­tem (1964), Fényes szelek (1968) – vett idézetekkel kívánja elemezni a zsidó motívumok megjelenését és jelentésré­tegeit a rendező életművének e korai időszakában.

Szabó Miklós:

A zsidóság és a kommunista mozgalom a filmen

A magyarként való asszimilációs kísérlet 1944-es kudarca után a hazai zsidóság je­lentős része a szocializmust építő társa­dalmi elit tagjaként kívánt asszimilálódni. Az apparátus zsidó és népi származású ká­derei közötti különbség a Párbeszéd című film házaspár hősének a Rákosi rendszer­hez és 1956-hoz való eltérő viszonyában mutatkozik meg. A zsidó származású feleség számára a Rákosi rendszer világa ide­gen, őt a közös ellenség kapcsolta a rend­szerhez. A népi káder férj viszont – annak ellenére, hogy egy koncepciós per áldoza­tává válik – a rendszer híve marad.

Az Éjfélkor című film hősei 1953-ban kiábrándultak a rendszerből, de kötőd­nek az országhoz.

A Rákosi-korban a hatalommal szem­benállók rendszerként élték meg a sztáli­nizmust és az antiszemiták sem tettek különbséget a káderek között a népi ká­derek javára. Ez az antiszemitizmus elha­lására utaló jel. 1957 után a megkülön­böztetés újra megjelenik, hiszen a „kádá­rizmussal” szembenálló vonalas funkcio­nárius ellenzékiség a népi káder romanti­kájában fogalmazza meg magát, és en­nek antiszemita színezete is van. A veze­tés útját állja az éledő antiszemitizmus­nak, de az antiszemitizmus problematizálásának sem enged teret.