Ellentmondásos kommunikáció – elhazudott történelem

Novák Attila / 2007. július

A magyar parlamentben, 2007. április 16-án közösen emlékeztek meg a bal-és a jobboldali pártok a holokauszt áldozatairól, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc (valamint a frakciók) egyaránt végighallgatták saját magukat, illetve Orbán helyett a Holokauszt Nap kezdeményezője, a Fidesz-kormány egykori oktatási minisztere, Pokorni Zoltán beszélt, szépen és méltóságteljesen. Mintha minden rendben lett volna, mintha egy civilizált országban élnénk, ám ha a façade mögé tekintünk, egészen mást találunk.

	Novák Attila, a Szombat szerkesztője

A szimbolikus-rituális, az Európai Unióhoz, sőt az európai politikai közösséghez való tartozást megjelenítő és reprezentáló holokauszt-megemlékezések előtt, alatt és közben folynak a belpolitikai csatározások, és a jobboldali pártok – a mindennapokban – korántsem annyira harcolnak a kirekesztés és a gyűlölet ellen, mint azt a szimbolikus és a külvilágnak szóló gesztusok feltételezni engedik.

Bár a zsidóellenességgel való vád kétségkívül a baloldali diskurzus egyik eleme az országban, és a Fidesz nem antiszemita, de ne feledjük el azt, hogy az antiszemitizmus – a jobboldali retorikával szemben – nem hamis tényeken alapuló, a baloldal által keltett politikai célú imagináció, hanem tény. Ugyan az utóbbi években a magyar lakosság körében szignifikánsan nem emelkedett a zsidóellenesek százalékos aránya, ám az antiszemiták hangosabbak lettek és főleg: kialakultak a maguk modern kommunikációs csatornái. Míg az 1990-es évek elején Csurka István antiszemita írásaira felhördült a magyar közélet, mára soft- és hardcore (főleg internetes) antiszemitizmusok széles és hozzáférhető tárháza alakult ki, melynek hangneméhez képest Csurka írásai szolíd és kifinomult esszék. Az alaptónus azonban maradt: a magyar szélsőjobb tradícióval összhangban, széles (és egyre fiatalabb) rétegek azonosítják a zsidóságot a kommunizmussal, a baloldallal, a médiával és Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, összefüggésben az 1919-es kommünnel, valamint Rákosi Mátyással. Ebben a kontextusban értelmezhető az a bizonyos zászló, amely historikus jelentőségre tesz szert a felhasználás során.    

Az Árpád-sávos zászlót a 2006-os őszi, kormányellenes tüntetések emelték be a politikai margóról a mainstreambe, és azóta is élénk viták középpontjába került. A nyilasok ennek enyhén átformált változatát használták anno, a rendszerváltás után pedig kizárólag szélsőjobboldali radikálisok, új rendet követelő posztnyilasok és kiskopaszok lengették azt a zászlót, melyet ma is lengetnek. Mind Szálasi legényeinél, mind a skinheadmozgalmaknál a zászló súlyos antiszemita tartalommal társult, e mozgalmak szónokai és ideológusai állandóan a „liberalizmus“ és a „világzsidóság“ hatalmi törekvéseiről, ennek megállításának szükségességéről beszéltek. E zászlók alatt gyülekeztek a múlt év szeptemberében-októberében a Kossuth-téren a szélsőjobb szónokai, ámugyanezek alatt beszéltek a fideszes szónokok is annak az egyre frusztráltabb tábornak, melynek radikalizmusa egyre csak erősödött az öszödi beszéd napvilágra kerülése óta. A zászlót lengetők között nem csak antiszemiták vannak, hanem olyanok is, akik a kormányoldal mögé képzelt erőknek üzentek. A kormánykritikának vannak jogos tartalmi elemei, hiszen a magyar választókat évek óta eszközként használják a különféle politikai erők (az MSZP is), gyakorlatilag megvásárolják őket, de a radikális jobboldal verziójában félrecsúszott a dolog. Az Árpád-sávos lobogó vált a magyar jobboldal új protest jelképévé; „egyszerűen olyan szimbólumot találtak, mellyel – hitük szerint – a mai kormány értelmiségi holdudvarát, a baloldalt és a liberálisokat (és persze a zsidókat) provokálhatják úgy, hogy közben a nyilas zászlótól való (létező)heraldikai különbséget is hangsúlyozhatják srámutathatnak arra, hogy igazából nem ők a „szélsőségesek”, hanem a kormány nem elég „nemzeti”, hiszen az Árpád-sáv az ún. „történelmi zászlók” egyike.”

A Fidesz sokáig ügyet sem fordított a zászlóra, de amint a tüntetések alatt nagy és elégedetlen jobboldali tömegek jelentek meg vele, nem vállalta fel az ezzel való szembefordulást, hiszen ezt a tömeget a sajátjának érzi; ezektől az emberektől (és szimbólumaitól) is azt várta, hogy kanalizálja a kormánybuktató szándékot és zavarja el Gyurcsány Ferencet.   

A Fidesz – amely tulajdonképpen minimum három párt elegye – többarcú kommunikációt folytat az Árpád-sávval kapcsolatosan. Szűk értelmiségi körének megengedi ennek a bírálatát, bár – ha a szélsőjobboldallal szembeni kritika fogalmazódik meg – a bírálatot megfogalmazó vagy közlő forrást tudatosan a homályban hagyja; a „függetlenség“ látszata mögé rejti, hiszen ezek a műhelyek nyíltan nem azonosulnak a Fidesszel: az impresszumban sehol sem szerepel a párt neve. A Bába Iván volt fideszes külügyi államtitkár által vezetett Budapest Analyses intézet, mely jobboldali think-thankként elemzi és tájékoztatja közönségét, még márciusban ezt írta: „Amennyiben a magyar polgári politikai és értelmiségi elit úgy próbál tenni, mintha Magyarországon nem léteznének szélsőjobboldali és antiszemita jelenségek, akkor önmagát csapja be. Ezek a jelenségek megjelentek a legutóbbi őszi tiltakozások során is. A konzervatív oldalhoz tartozó holdudvar egyre kevésbé próbálja megérteni, felfogni a magyar társadalom egy jelentős részének érthető, történelmi tapasztalatokon alapuló érzékenységét a fenti jelenségek iránt. Ennek legékesebb példája az a kommunikációs csapda, ahogyan a jobboldali média megpróbálta kimagyarázni az Árpád-sávos zászlók tartalmát. Ezek az okfejtések teljesen hiteltelenek: senki sem Árpád fejedelem tiszteletére lenget ma Magyarországon ilyen lobogót.“ Bár az idézett cikk („A szélsőjobboldalról”) a magyarországi baloldal – egyébként létező – érdekének tulajdonítja a szélsőjobboldallal való állandó riogatást, mégis leszögezi, hogy vannak ilyen jelenségek, és hogy a Fidesznek is köszönhető, hogy a szélsőjobb kiszorult a parlamentből. Ezt az egyébként értelmes és megfontolásra érdemes elemzés megszületését tulajdonképpen üdvözöljük, csak az a kár, hogy kevesen olvassák, még nagyobb kár, hogy nem a legnagyobb nyilvánosság előtt, és még ennél is nagyobb, hogy maga Fidesz (mint párt) en bloc ezzel a véleménnyel nem azonosítja magát.

De mit mond a jobboldal a saját, nem éppen értelmiségi népének? Mit ír a Magyar Nemzet, a Fideszhez szorosan kötődő, egyetlen és széles körben olvasott, metróaluljárókban is hirdetett ellenzéki napilap? Megyeri Dávid 2007. április 3-án így fogalmaz: „A mai álbaloldalon is tisztában lehetnek vele, hogy a hagyományos Árpád-házi zászlónak semmi köze sincs a nácik idegenszívű magyarországi kollaboránsainak jelképrendszeréhez. Kizárólag azt szeretnék elérni, hogy ismét megszabhassák politikai ellenfeleiknek, mit szabad és mit nem. Ha ugyanis törvénytelenül előírhatják az embereknek, hogy az „alattvalókra” más, szigorúbb szabályok vonatkoznak, úgy a hátráló társadalommal szemben holnap akár a piros-fehér-zöld színkombinációk Kádár-rendszerhez hasonló korlátozására is sor kerülhet. Ennek jele, hogy egyesek még a magyar zászlók használatát is kifogásolják a Fidesz tömegrendezvényein.“ Az Árpád-sávos zászló (ebben a kontextusban) egy ártatlan magyar történelmi zászló, a nyilasoknak nincs közük hozzá sa zászló felhánytorgatása egyértelműen elítélendő baloldali és belpolitikai praktika. Kissé más a hangütés, mint a Budapest Analysesnél.

A www.fidesz.hu (http://www.fidesz.hu/index.php?CikkID=73511), a Fidesz hivatalos szájtja pedig imigyen viccelődik az Árpád-sáv használatával kapcsolatosan (Árpád-sávos áradat Münchenben is? – március 7.): „Pár hónapja felfigyeltem arra, hogy a Bayern München szurkolói a stadionban ugyanolyan piros-fehér sávos zászlókat lengetnek, mint Magyarországon az őszi tüntetések alkalmával! Kérem a műsor szerkesztőségét (Nap-kelte – A szerk.), illetve az illetékeseket, hogy szóljanak Gyurcsány Ferencnek, Lendvai Ildikónak, Kuncze Gábornak, hogy ezt ne hagyják annyiban. Ha kell menjenek el az EU Parlamenthez panaszra. Mert hogyan mernek ilyen zászlókat használni és ítéljék el ezt a cselekedetet!” Nagyjából hasonló stílusban foglalkozik az üggyel a gondola.hu és az összes többi fideszes orgánum is, sőt egyszer Orbán Viktor pártelnök is megengedően és engedélyezően beszélt a zászlóról. „Az Árpád-sávos zászló nem a horogkereszt jelképe.” – mondta. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy egy kivételével, az összes fideszes forrás megvédi az Árpád-sávos zászlót, és a kormányellenes lázongás fontos és legitim („történelmi zászló”) szimbólumaként tartja fenn – a tábora számára.

Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a fragmentumokból?

Egyrészt azt, hogy a szimbólumok használata Magyarországon jóvátehetetlenül átpolitizálódott, hogy identitásképzésre szolgálnak, ésebben élen jár a magára talált jobboldal. Aztán azt is meg kell jegyeznünk, hogy a monolit masszaként fellépő és ideológiailag kiüresedett baloldallal szemben Orbán Viktor egy olyan egységes jobboldalt hozott létre, melynek összetartó habarcsaként a magyar jobboldal szinte összes tradicionális szimbólumát, emlékét és elemét felhasználja, a trianoni emlékművektől kezdve az Árpád-sávos zászlóig. Ugyanakkor a Fidesz pontosan tisztában van azzal, hogy az Árpád-sáv nyílt, politikai használata nem egyértelműen pozitív és helyes cselekedet, ráadásul értelmiségi holdudvarának több tagja sem azonosul a zászló üzenetével, ezért – a politikai hasznot megtartva – a kommunikációjában fenntart egy szeletet az elítélés/rosszallás kifejezésére is. Ez a kommunikáció azt a célt szolgálja, hogy a külvilág és a külföldi sajtó (a BA elemzéseit angolul is szétküldik) olvashasson elítélő nyilatkozatot is, és hogy a pártban lévő konzervatív-liberálisok is némi kielégülést nyerjenek. Ugyanakkor ezt az elhatárolódást csak úgy tartja megengedhetőnek és hasznosnak, hogy azt ne lehessen egyértelműen azonosítani a párttal, a választói tömegek számára ne legyen beazonosítható, ki is az üzenet feladója, míg az Árpád-sávos zászló melletti üzeneteknél igen. Ez „ügyes” machiavellista hatalmi taktika és politika, ugyanakkor súlyos és mélyreható következményei vannak. A jobboldali szavazótábor nem demokratizálódik, hanem lassan átvesz „feljavított” önkényuralmi jelképeket s – valljuk be – a mai világban nem Che Guevara és a vörös csillag (valamint a szélsőbaloldal) jelenti a társadalomra nagyobb veszélyt, hanem az, hogy a magyarországi jobbközép és a szélsőjobb pártokat ma már kizárólag a retorikai skálán való fokozatosság különbözteti meg egymástól, a tartalom egyre kevésbé. Az Árpád-sávos zászló használata ugyanis rehabilitálja a nyilasokat, valamint az utóbbi évtizedek marginális és szélsőjobb csoportjait, és beépíti hagyományukat a legnagyobb ellenzéki párt világába.

Ez pedig nagyon szomorú egy olyan múltú országban, melynek utóbbi száz évét a különféle totalitarizmusok szőtték át, samely megérdemelné azt, hogy ezek különféle jelképeit és szimbólumait vegyék ki a belpolitikai játszmák tárházából és tegyék helyükre, a vitrinbe. Vagy ha éppen máshová nem, hát a Heineken sör dobozára.