Elisa, a hitehagyott rabbi

„Négyen mentek be a paradicsomkertbe [pardész): Ben Azzaj, Ben Zoma, Achér és Akiva. Mondta nekik R. Akiva1: Amikor elértek a tiszta márvány kövekhez, ne mondjátok, hogy , Víz, víz!’, mert meg van írva: ,Aki hazugsá­got beszél, nem állhat meg szemeim előtt’.2 (…)

Ben Azzaj bámészkodott és meghalt. Róla mondja az írás: ’Drága az Örökké­való szemeiben az ő kegyeseinek halá­la’.3

Ben Zoma bámészkodott és megza­varodott. Róla mondja az Írás: ,Ha mé­zet találsz, annyit egyél, amennyi elég neked, nehogy eltelvén vele kihányd azt’.4

Achér kitépkedte a fiatal hajtásokat. Róla mondja az írás: ,Ne engedd a te szádnak, hogy bűnbe vigye testedet…’5

R. Akiva felment épségben, és lejött épségben. Róla mondja az Írás: ’Vonj engem magad után, fussunk! (Bevitt engem a király az ő szobáiba.’6)”7

Ez a Toszeftában8 található talányos történet négy 2. századi bölcsről szól, akik valamilyen módon külön-külön vagy együtt az Istenről szóló legmaga­sabb tudás közelébe jutottak. Ezt sej­teti mind az eredetileg zárt kertet, ké­sőbb „paradicsomot” jelentő pardész kifejezés, mind az idézett szentírási versek. De ennél többet a szöveg alig árul el. Maga a Toszefta is csak hason­latokkal világítja meg a dolgot: mintha egy király kertjéről volna szó, ahol az őr feladata, hogy szemmel tartsa azt, nem pedig, hogy szemeit gyönyörköd­tesse benne, magyarán bámészkod­jon. Vagy mintha egy katonai szakasz­ról lenne szó, amely tűz és jég között vonul, és ha nem középen halad, vagy megperzselődik, vagy megfagy.9 Hozzátehetnénk: úgy érzi az ember, mint­ha Tarkovszkij Stalkerének hőseit lát­ná a „zónában”, ahol különleges törvé­nyek uralkodnak, ahol egy ártalmatlan­nak tűnő szó vagy mozdulat a véget je­lentheti.

További útmutatást a szövegössze­függés ad. A történet ott szerepel, ahol a teremtés művének10 és az égi szekér felépítésének11 vagyis a misztikus ta­noknak a tanulmányozását szabályozó rendelkezések olvashatók.12 Utóbbival csak olyan embernek szabad foglalkoz­nia, akit tudása és jámborsága arra méltóvá tesz. Négy bölcsünk tehát min­den bizonnyal a titkos tanításokban va­ló elmélyedés során jutott Isten királyi kertjébe. Úgy látszik, ez a tudás nem veszélytelen: egyikük belehal, másikuk megőrül, csak R. Akiva távozik sérülés nélkül. Minden valószínűség szerint el­rettentő példáról van szó. A történetet azért illesztették erre a helyre, hogy alá­támassza a fenti rendelkezést: aki nem méltó e tudásra, ne igyekezzék meg­szerezni, mert pórul jár.

A négy bölcs kétségkívül rendelke­zett azzal a tudással, amely lehetővé tette „belépésüket a kertbe”. De úgy tű­nik, a szükséges istenfélelem csak R. Akivában volt meg. A másik három va­lamilyen okból könnyűnek találtatott; közülük most a legfurcsább szereplő­vel, Achérrel szeretnénk foglalkozni.

„Kicsoda Achér?” – teszi fel a kérdést a jeruzsálemi Talmud is13. „Elisa ben Avuja, aki öldöste a Tóra mestereit” – hangzik a meglepő válasz. A fiatal haj­tásoknak itt a Tórával foglalatoskodó if­jak felelnek meg, őket tépte ki, azaz öl­te meg valamilyen oknál fogva Elisa. Ám mindjárt ezután egy másik, sokkal reálisabb magyarázat is következik: „Bement a tanházba, látta az ifjakat a tanár előtt, és azt mondta: Mit ülnek ezek itt, mit csinálnak? Ennek a foglal­kozása építész lehetne, ennek a foglal­kozása ács lehetne, ennek a foglalkozá­sa vadász lehetne, ennek a foglalkozá­sa szabó lehetne. Amint ezt meghallot­ták, otthagyták [a tanárt), és elmentek.”

Elisa ben Avuja elismert tekintély volt. nemcsak a misztika területén ju­tott messzire, hanem a halakha és a bölcs mondások területén is. Nehéz halakhikus kérdésekre talált választ14, és olyan mondások kapcsolódnak nevé­hez, mint: „Mihez hasonlít az az ember, akiben vannak jócselekedetek és sokat tanulmányozza a Tórát? Olyan ember­hez, aki alul kőből építkezik, s csak az­ után agyagtéglából: ha sok víz jön is és megáll (a ház) oldalánál, nem rombolja le a helyéről. És mihez hasonlít az az ember, akiben nincsenek jócselekede­tek, de sokat tanulmányozza a Tórát? Olyan emberhez, aki először agyagtég­lából építkezik, s csak azután kőből: ha csak kevés víz jön is, azonnal lerom­bolja a házat.”15

Ugyanez az Elisa, miután „visszatért a pardészből”, azon fáradozott, hogy eltántorítsa a tanulástól az ifjakat. Sőt egy másik történetben a római hatósá­gokkal kollaborál, ő világosítja fel őket arról, hogyan lehet a zsidókat szomba­ton úgy dolgoztatni, hogy mindenkép­pen megszegjék a törvényt. A jeruzsá­lemi Talmud kifejezetten a zsidóság el­lenségeként állítja elénk Elisát. Látni fogjuk majd, hogy a babiloni Talmud sokkal árnyaltabban ábrázolja Elisa életét – bizonyítva ezzel, hogy több monda élt egymás mellett Elisával kap­csolatban, esete nagy port kavart és élénken foglalkoztatta az utódok fantá­ziáját -, egyelőre azonban maradjunk a palesztinai változatnál, amely a kö­vetkezőképp okolja meg Elisa gyöke­res változását: „És mindez honnan jött neki? (…) Onnan, hogy látta R. Jehudának, a Péknek a nyelvét egy kutya szá­jába vetve, aki épp a vért szürcsölte.16 Azt mondta: Ez a Tóra és ez a jutal­ma?! Ez az a nyelv, amely úgy ejtette ki a Tóra szavait, ahogy kell?! Ez az a nyelv, amely minden nap a Tórával fá­radozott?! Ez a Tóra és ez a jutalma?! Úgy látszik, nincs jutalmazás és nincs holtak feltámadása!”

A jeruzsálemi tehát így fordítja le a kertben lejátszódó történetet. Elisa döbbenettel látta az emberi élet, külö­nösen a Hadrianus-féle „vészkor­szak”17 igazságtalanságait – amelyek­nek maga R. Akiva is áldozatul esett -, és elvesztette hitét. Ezt követően fel­háborítónak tartotta, hogy bárki is ra­gaszkodjék egy hagyományhoz, amely hamisnak bizonyult. Kortársai azonban – úgy tűnik – általában nem így reagál­tak a borzalmakra. Ők is felvetették Is­ten igazságosságának kérdését18, de az üldözések inkább a hagyományhoz való ragaszkodásukat erősítették, re­ményüket pedig az eljövendő világra irányították.

A babiloni Talmud máshonnan köze­lít. „Achér kitépkedte a fiatal hajtáso­kat, róla mondja az írás: ,Ne engedd a te szádnak, hogy bűnbe vigye testedet (és ne mondd az angyal színe előtt: ez tévedés. Miért háborodjék fel Isten sza­vadon, és miért tegye tönkre kezed al­kotásait?)19

Mit jelent ez? Látta a Metatront20, akinek megadatott az engedély, hogy leüljön, és összeírja Izrael érdemeit. Azt mondta (Elisa): Tanultuk, hogy oda- fönt nincs sem leülés, sem viszály, sem hátat fordítás, sem lankadás. Csak nincs – ne adj Isten – két hatalmasság?! Kivitték a Metatront, és hatvan ütést mértek rá tűz-bottal. Mondták neki (a Metatronnak): Miért nem álltái fel előt­te, amikor megláttad őt? Megadatott neki (a Metatronnak) az engedély, hogy kitörölje Achér érdemeit. Megszólalt az égi hang, és azt mondta: ,Térjetek vissza, szófogadatlan fiák,21 – kivéve Achért!…”

Ez a magyarázat a kertről szóló törté­net ezoterikus nyelvén beszél. Mond­hatnánk úgy is, hogy míg a jeruzsálemi Talmud Elisa változásának egészét pró­bálja racionálisan megmagyarázni, ad­dig a babiloni a képi beszédnél marad, és az Achérről szóló Toszefta-beli mon­dat részletesebb értelmezését keresi. Elisa közel jutott Isten trónszekeréhez. Ott azonban furcsa dolgot látott. Úgy tudta, Isten színe előtt senki sem ülhet le, ennek ellenére még valakit ülni lá­tott. Megjegyezte: bizonyára tévedés történt, az illető vagy nem ülhetett vol­na le, vagy ha igen, úgy két Isten van! Következtetése formailag kifogástalan. Ám a tudásnak ezen a szintjén – tanítja a szöveg – a következtetés kifogásta­lansága kevés. A megkövetelt jámbor­ság éppen amiatt szükséges, hogy az ember a valóságnak a józan ész által megismerhetetlen szálait, amelyeket a hagyomány a maga módján ismer, tisz­teletben tartsa, ne rontson elefántként a porcelánboltba, mert máskülönben önmaga kárára lesz.

Achér eltévelyedésének ez a történe­te az idézett bibliai versre megy vissza. Szája – meggondolatlan kijelentése – bűnbe vitte testét – visszatérte után tör­vénytelen életet kezdett élni -, mert azt mondta az angyal színe előtt, hogy té­vedés történt (mármint az angyal vagy Isten részéről), ezért Isten megharagu­dott rá, és lerontotta keze művét: addi­gi életének – gondolatvilágának, érték­rendjének, hírnevének – törékeny épü­letét.

Lehetséges azonban egy olyan értel­mezés is, amelyben az angyalnak na­gyobb szerep jut. Eszerint a történet megoldása az angyalok és az emberek ősi viszályának összefüggésében kere­sendő.22 Az apokaliptikus irodalomból tudjuk, hogy az angyalok kezdettől fog­va féltékenyen nézték az ember hatal­mát – ’Kevéssel tetted őt kisebbé Isten­nél, dicsőséggel és méltósággal koro­náztad’, mondja a zsoltár is23 -, és ke­resték az alkalmat, hogy kárt okozhassanak neki. Most jó alkalom kínálko­zott erre. Elisa hübriszét csalással ho­norálták: a Metatron úgy tett, mintha ki­törölné érdemeit, és az égi szózat értel­mét is visszájára fordította, amikor Is­ten megtérésre való felhívását azzal egészítette ki, hogy Achér számára ez az út lezárult. Ezt az értelmezést tá­masztja alá a babiloni Talmud R. Akivá­ról szóló mondata is: „R. Akivát is meg­próbálták letaszítani a szolgáló angya­lok”24, de Isten megakadályozta őket ebben, amit nem tett meg Achér eseté­ben.

De akár az angyalok csapták be Elisát, akár Isten vetette el végleg, tény, hogy ő, aki egyike volt azon kevesek­nek, akik a legmagasabb tudás közelé­be jutottak, mostantól úgy érezte, ő a legkitaszítottabb minden ember közül. A babiloni változatban nincs szó arról, hogy megtagadta volna a hagyomány egyetemes értékét, hanem csak arról, hogy a saját számára látta azt immár tarthatatlannak.

Reakcióját a babiloni Talmud tömör és szellemes történetté formálta: „…Ő (Achér) ezt mondta: Minthogy elűzetett ez az ember (Achér) abból a világból, megy, és örömét leli ebben a világban. Achér rossz útra tért. Elindult, talált egy utcanőt, leszólította. Az azt mondta ne­ki: Nem Elisa ben Avuja vagy te? Ő ki­tépett egy retket az ágyásból – szomba­ton -, és odaadta neki. A nő azt mond­ta: Ez valaki más (achér)!“

A palesztinai és a babiloni hagyo­mány megegyezik abban, hogy Elisa gyökeresen megváltozott. Nem tartotta be többé a törvényt, megbotránkoztató életet élt. De míg a palesztinai verzió szerint a hagyomány harcos ellenségé­vé vált, addig a babiloni szerint szeren­csétlen emberré, aki bár szeretett vol­na visszatérni, képtelen volt.

A történet azonban még korántsem ért véget. Rabbi Méir, aki Elisa ben Avu­ja tanítványa volt, kitartott mellette „ki­térése” után is. Márpedig R. Méir az egyik legfontosabb személyiség a tannák, a Misna bölcsei között. Kettejük kapcsolatáról több történet ismeretes. Az erről szóló hagyományok tekinteté­ben a két Talmud sokkal egységesebb. Ezekben a következő kép rajzolódik ki előttünk: R. Méir előadást tart a tibériási tanházban, amikor szólnak neki, hogy mestere kint várja. Erre ő abba­hagyja az előadást (!), és kimegy hozzá, sőt el is kíséri egy darabon. Elisa lovon ül, pedig szombat van, tanítványa pe­dig mellette halad. Beszélgetnek. Elisa arról kérdezgeti Méirt, hogy milyen szentírási verseket magyarázott éppen. Kiderül, hogy olyanokat, amelyek az igazak és a bűnösök sorsáról illetve a megtérésről szólnak. A tanítvány óvato­san olyan interpretációkat keres, ame­lyek meggyőzhetnék a mestert arról, hogy van reménye a megtérésre, de ő – teljesen korrekt módon – olyan értel­mezéseket hoz fel, amelyek kitaszított­ságát igazolják. Végül Méir nyíltan szól Elisához, kéri, hogy térjen meg, de ő határozottan elutasítja: neki azt nem le­het, mert az égi hang megtiltotta. A be­szélgetés azzal zárul, hogy azt mondja Méirnek, forduljon vissza, mert lova lé­péseiből kiszámította, hogy eddig tart a szombati távolság. Miközben ő megsze­gi a szombatot, arra figyel, hogy tanítványa betartsa – éles ellentétben azzal a magatartással, amelyet a jeruzsálemi fentebb tulajdonított neki.

Egy alkalommal Elisa R. Méirrel együtt végigjár tizenhárom tanházat, és mindegyikben megkérdez egy-egy gye­reket, hogy melyik bibliai szakaszt ta­nulja éppen. Tizenketten válaszolnak, mindegyik lesújtó dolgokat mond: , Nincs békesség, így szól az Örökkéva­ló, az istenteleneknek’,25 és ,Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappano­dat megsokasítanád is, feljegyezve ma­rad a te álnokságod előttem’,26 és eh­hez hasonlók. Végül a tizenharmadik tanházba érnek. Elisa „azt mondta: Mondd fel a szakaszodat! Az azt mond­ta: ,A gonosznak pedig (ve-larasa) ezt mondja Isten: Miért beszélsz te rende­léseimről…?’27 Ez a gyerek dadogós nyelvű volt, úgy hallatszott, mintha azt mondta volna neki: ,Elisának pedig (ve- le-Elisa) ezt mondja Isten.’ Egyesek ezt mondják: Volt nála egy kés, feldarabol­ta [a gyereket], és szétküldte a tizenhá­rom tanháznak. Egyesek pedig azt mondják: Így szólt: Ha volna nálam egy kés, feldarabolnám!”28

Ebből a történetből egyértelmű: sze­retett volna valami biztatót hallani, ami feloldja a rá kimondott átkot, de min­denütt csak megerősítve látta kivetettségét, sőt még rosszabbat is értett, mint ami elhangzott. Világos, hogy a je­ruzsálemi Talmud kijelentése, misze­rint Elisa megölte a Tórával foglalatoskodókat, ide vezethető vissza. Elkese­redésében legszívesebben megölte vol­na a gyereket, aki kitaszítottságával szembesítette, de a mendemondák szavait tettként adták tovább.

A most következő szövegeket a jeruzsálemi Talmudban találjuk Elisa halá­lával kapcsolatban. „Egy idő múltán Eli­sa megbetegedett. Jöttek, és mondták R. Méirnek: Mestered rosszul van. Elin­dult, hogy meggyőződjön erről, és be­tegen találta. Mondta neki: nem térsz vissza? Ő azt mondta: Vajon a vissza­térőket visszafogadják? Mondta neki (R. Méir): Hát nincs megírva: ,Te vissza­téríted a halandót a porba’29? Vagyis az élet elporladásáig visszafogadják őket.30 Abban az órában sírva fakadt Elisa, majd eltávozott, meghalt. R. Méir pedig örvendezett szívében, és ezt mondogatta: Úgy látszik, a megtérés ál­lapotából távozott el a mester!”31

A farizeusi hagyományban régóta élt az az elképzelés, hogy a halál pillanatá­ban megtérő bűnösön Isten megkönyörül. így volt ez például Eleazar ben Dordaja esetében is, aki bűnös élete végén minden reményét elvesztve fejét térdei közé hajtva sírni kezdett, és így halt meg, és ekkor megszólalt az égi hang, és azt mondta, Eleazar részesülni fog az eljövendő világban.32 Ennek tudatá­ban örvendezett R. Méir, de látnia kel­lett, hogy öröme még korai.

„Miután eltemették (Elisát), tűz jött le az égből, és meggyújtotta a sírját. Jöt­tek, és mondták R. Méirnek: Mestered sírja lángokban áll. Kiment, hogy meggyőződjön erről, és valóban lán­gokban állt. Mit csinált? Fogta a köpö­nyegét, és ráterítette. Azt mondta: ,Ez éjszakán aludj’ – (és ezt úgy értette:) aludj ezen a világon, mely az éjszaká­hoz hasonlít -, ,és majd reggel’ – ez az eljövendő világ, amely teljességgel reg­gel – ,ha megvált téged, jó, váltson meg’ – ez a Szent, áldott legyen, mert ő a jó, amint meg van írva: ,Jó az Örök­kévaló mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez’33-,ha pedig nem akar téged megváltani, akkor én váltalak meg, él az Örökkévaló/.^4 Ek­kor kialudt a tűz.”35

Mestere halála után R. Méirnek azt kellett látnia, hogy Isten büntetésből tüzet küld le az égből, hogy az eméssze Achér testét. Ez a tűz nem volt más, mint a halál utáni büntetés­nek, a pokol tüzének a megnyilvánulá­sa. R. Méir úgy gondolta, hogy Elisa bű­nös élete ellenére – ne feledjük, ez a jeruzsálemi elbeszélése, amely szerint Elisa a zsidóság ellensége lett – elévül­hetetlen érdemeket szerzett tanításá­val, amely nélkül Méir sem lehetett vol­na az, aki, ezért elhatározta, saját ér­demeit áldozza fel azért, hogy meste­rét kiszabadítsa a büntetés tüzéből. Rut könyvének egy mondatára támasz­kodva kényszerítette Istent, hogy Elisát engedje szabadon. Az ottani történet­ben Boaz beszél Naomihoz, miután éj­jel fölriad, és látja, hogy ott fekszik a lábánál. Ő mondja neki, miután ráteríti kabátját: van közelebbi rokona is Rút­nak, aki őt feleségül veheti, de ha az nem vállalja rokoni kötelezettségét, vagyis nem váltja őt meg méltatlan helyzetéből, akkor ő, Boaz fogja őt on­nan kiváltani. Ezt a mondatot alkal­mazza R. Méir Elisára, ha kell, Istennel is dacolva. Abban a pillanatban Isten megszünteti a tüzet Elisa sírján, és itt zárni a jeruzsálemi története.

Némileg másként beszéli el ugyanezt a babiloni változat. Ott nincs szó arról, hogy Achér halála előtt megbánta volna bűneit. Halála után a bölcsek azt az íté­letet hozzák róla, hogy nem kell a po­kol tüzén szenvednie, hiszen a Tórával foglalatoskodott, de az eljövendő világ­nak, a feltámadásnak sem lehet a ré­szese, mivel bűnös életet élt. Erre azt mondja R. Méir, hogy ha meghal, kieszközli Istennél, hogy mestere inkább ég­jen a pokol tüzén a feltámadásig, de ez­zel tisztuljon meg, és részesülhessen az eljövendő világban. Így is lesz. Mi­után meghal, füst száll fel Achér sírjából. A sír már mintegy száz éve füstölög, ami­kor R. Jochanan, a legjelentősebb 3. századi palesztinai bölcs így szól: „Szép dolog hogy valaki elégeti a mesterét! Egy volt közülünk, és nem találunk módot a kiszabadítására? Ma megfogjuk a kezét, ki ragadhatja el őt, kicsoda?! Azt mondta: Amikor meghalok, meg­szüntetem a füstöt a sírján. Amikor R Jochanan elszenderült, megszűnt a füst Achér sírján. így kezdte a gyászbeszédet (R. Jochanan fölött) a szónok: A bejárat – az alvilágé – őre sem állhatott meg szí­ned előtt, mesterünk!”

Elisa elhagyta a hagyományt, amely­nek része volt, ezáltal azonban teljesen magára maradt. A hagyomány viszont, amelyet elhagyva is ápolt – legjelesebb képviselőinek személyében -, nem hagyta el őt. Tanítványai a tudásáért, és azért is, mert cselekedetei mögé láttak, kimentették őt még a pokol tüzéből is, ahogy R. Méir mondja egy helyen: „Mát nem így tanultuk: ,Ki kell menteni (a tűzből, szombaton) a Tóratekercs-tartót is a tekerccsel együtt, és az imaszíjtartót is az imaszíjjal együtt.’36? Ki kell menteni Elisa-Achért is Tórájának érde­méből!”37

Irodalom:

Ayali, Meir, A kételkedő talmudista. Elisa ben Abuja a Paradicsomkertben, MTA Judaisztikai Kutatócsoport Értesítő, 5. szám, 1992 (ford. Lukács Ilona)

Back, Sámuel, Elischa ben Abuja – Acher, Frankfurt a. M., 1891

Büchler Adolf, „Die Erlösung Elisa b. Abujahs aus dem Höllenfeuer”, in: Monatsschrift für Geschichte und Wissenschaft des Judentums 76 (1932), pp. 412-456

Liebes, Jehuda, Cheto sel Elisa. Arbaa se-nikh- neszu la-Pardesz u-tiv,ah sel ha-misztika ha- talmudit (Elisa bűne. A „Négyen mentek be a Paradicsomkertbe” és a talmudi misztika világa), Jerusalem: Akadmon, 1990

Tatár György, „Idegenek a kertben”, in: Pompeji és a Titanic, Atlantisz, 1993, pp. 217-227

Jegyzetek:

R. Akiva mondata csak a babiloni Talmud szövegváltozatában szerepel.

Zsolt 101,7

Zsolt 116,15

Péld 25,16

Préd 5.5

Ének 1,4

Toszefta Chagiga 2,3-4.

A Toszefta a tannáknak, azaz a 2. sz. vége előtt élt bölcseknek a kijelentéseit tartalmazó gyűjtemény. Szerkezete a Misnáéval meg­egyező, de terjedelme jóval nagyobb.

Toszefta Chagiga 2,5

maaszé berésit

maaszé merkava; Ezek 1

Vő. Misna Chagiga 2,1; Toszefta Chagiga 2,1

Jeruzsálemi Chagiga 77b

Babiloni Moéd Katan 20a

Avot de-Rabbi Natan 24,1. Érdekes a párhu­zam Jézus egyik példabeszédével (Mt 7,24-27; Lk 6,47-49), amellyel szinte szóról szóra egyezik.

A Bar Kochva-felkelést követő üldözések idején (135-138).

seat ha-szakkana

Vö. pl. Gen. Rabba 22,9

Préd 5,5

20Az egyik főangyal neve.

Jer 3,22

Liebes, p. 41

Zsolt 8,6

Babiloni Chagiga 15b legalul

Jes 48,22

Jer 2,22

Zsolt 50,16

Babiloni Chagiga 15b

Zsolt 90,3

ad-dakka annyit jelent: ,a porba’ vagy a ’porig’, és eszerint az olvasat szerint: ,Te visszatérési lehetőséget adsz a halandónak, egészen az elporladásig, az élet megszűnésé­nek idejéig.’

Jeruzsálemi Chagiga 77b-c

Babiloni Avoda Zara 17b

Zsolt 145,9

Rut 3,13

Jeruzsálemi Chagiga 77c

Misna Sabbat 16,1

37 Jeruzsálemi Chagiga 77c