Elhunyt Kádár Iván

Veszteség érte a zsidó közéletet.

Hosszas betegség után elhunyt Kádár Iván egyetemi tanár, volt parlamenti képviselő, akinek meg­határozó szerepe volt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület megteremtésében, és annak elnöki tisztét töltötte be, míg munkáját a betegség meg nem akadályozta. A rákoskeresztúri zsidó temetőben augusztus 2-án búcsúzott tőle családja, bará­tai és tisztelői. A kaddist Székely Gábor mondta sírjánál, Vásár­helyi Miklós pedig az alábbi beszédben méltatta Kádár Iván munkásságát:

Ismét eltávozott hát sorainkból valaki, akit tiszteltünk és sze­rettünk. Soraink megfogyatkoznak, nemzedékünk felett alko­nyodik. A távozó Kádár Ivánhoz ifjúságunk, érett korunk, idős napjaink sok-sok emléke fűződik. Így, amikor búcsúzunk tőle, úgy érezzük, ismét lehullott egy darab saját életünkből is, s sor­jában követjük azokat, akik már megpihentek. Siratja szerető családja, testvére, rokonai és barátai.

Kádár Ivánnak sok barátja volt. Számosán keresték az ő ba­rátságát, s még többen voltak azok, akiket ő fogadott barát­jául. Barátsága szerény volt és szemérmes. Ha csak lehetett, megelőzte azt, hogy valaki kérjen tőle. Ő ment elébe, hogy megkímélje a bajba jutottat a megalázkodás gyötrelmétől. S ha valamit felvállalt, nem ismert akadályt, fáradtságot. Ha kel­lett, kilincselt, kopogtatott, követelt, s nem nyugodott addig, amíg nem segített. Ha valakire elmondható, akkor Iván volt az áldozatkész, önzetlen, megbízható támasz és barát. Folya­modtak hozzá a szellemi élet kiválóságai, sportolók, ismeret­len, egyszerű emberek. Ha meggyőződött róla, hogy igaz, jó ügyet szolgál, akkor elindult a kérések kálváriáján.

Közéleti érdeklődése diákkorától eredt. Nemcsak egyese- ken akart segíteni, hanem az emberisé­gen, a társadalmon. így vagy úgy min­dig a vesztesek oldalára került. Nehe­zen viselte el a csalódásokat, a megpró­báltatást. Mint mindannyian, ő is gyar­ló ember volt, esendő és meggörnyedt a teher alatt. De sohasem veszítette el a reménységet. Mint Camus Sziszifuszija, újra meg újra nekifeszült a lejtőnek, hogy felgördítse a súlyos követ. Részt vett az ellenállásban, volt elkötelezettje a szocia­lizmus eszméjének, egyetemi tanár, kiváló közgazdász és kép­viselő. Élete részbeni megnyugvásra talált a Mazsikében, har­móniát teremtve magyar identitása és a zsidó hit között.

A temetés szomorú szertartás, fájdalmas aktus. De Kádár Iván derűs, kedves teremtés volt, kerek arcáról sohasem fo­gyott el a mosoly: hol vidám, hol kíváncsi, hol gúnyosan szkep­tikus. Ennek jegyében, úgy érzem, a gyász pillanatában is fel kell elevenítenem egy epizódot. Alig néhány nappal halála előtt Félix Palival meglátogattuk. Együtt ültünk a kórház kert­jében. Tudta helyzetét, nem voltak illúziói. Alig lehetett szóra bírni. Apatikusan hallgatott. Nem érdekelte már sem a világ, sem a saját sorsa. Egyszer csak elmondtam neki, hogyan ka­paszkodott meg az első ligában örök szerelme, a Vasas labda­rúgócsapata. Elmosolyodott azzal a sajátos, rejtélyes Iván-mosollyal, és azt mondta: Na végre, egy jó hírt is hallok. Mert a Va­sas több volt nála, mint sportszenvedély. A Vasas a hűség szim­bóluma volt a piros-kék színhez. Ott ismerkedtünk meg az Elektromos-pályán, a negyvenes években, amikor a Vasasnak szurkolni politikai állásfoglalás volt. Aztán röstelkedtünk, ami­kor a rendszer egyik privilegizált sportegyesülete volt, majd belekeveredett a sport-piacgazdaság kétes forgatagába. Én el is tántorodtam, de ő végig hű maradt.

Mert hű maradt önmagához. Érző szívű ember, az elembertelenedésben. Űrt hagyott maga után, és a búcsú annál fájdal­masabb. Szíve megszűnt dobogni, de szíve jóságának emléke élni fog.