Elfogultságok

Elfogultságok

Nem lehet a terror ellen küzdeni, amíg nevükön nem nevezzük a terrort és a ter­roristákat – ez a nemzetközi média­elemző intézetek visszatérő következte­tése. Az Izraellel szemben mindig elfo­gult BBC, amely rendre „fegyveresek­nek”, „militáns csoportoknak” nevezi a palesztin terroristákat (e kifejezéssel ugyanis kizárólag az IRA-t illetik), Madrid után is hű önmagához. Azért pe­dig, hogy ezt a magyar sajtóban is vég­re kellő hangsúllyal említi valaki, a Magyar Hírlap munkatársát, Fodor Györgyöt illeti dicséret (Ma vagy hol­nap, MH, márc. 13.):

„Nagyon is itt az ideje, hogy mindazo­kat a szabadságharcosokat, független­ségért küzdő csoportokat és politikai szervezeteket, amelyek mit sem sejtő em­bereket robbantanak fel -pusztán azért, hogy emlékeztessék a világot „magasz­tos” ügyükre, és a médiumok telekárt öljék a világot a nevükkel -, világosan és egyértelműen terroristáknak nevezzük. ” Így igaz. A cikk, amely fájdalmas vádirat a szent ideológiákra hivatkozó tömeggyilkosok, állami segítőik és elfo­gult támogatóik ellen, és amely úgy végződik, hogy „megtörténhet velünk is – ma vagy holnapután”, még aktuáli­sabb lett azzal, hogy a kezdeti ETA-ver­zió után úgy tűnik, az al-Kaida állt bosszút egy Amerika-barát kormányon. Tehát még egyszer: nem szabadsághar­cosok, nem militánsok, nem jogos Amerika-kritika. Tömeggyilkosok. Terroris­ták. Világosan és egyértelműen.

2

A terroristák néven nevezésében jelentős előrehaladás tapasztalható a Népszabad­ság izraeli tudósítójának, Yehuda Lahavnak a munkásságában. A februári jeruzsálemi buszrobbantásról szóló korrekt tudósításában (Merénylet a hágai per előestéjén. NSZ, febr. 23.) Lahav azt írja: „A robbantásért Jasszer Arafat Fatah mozgalmának katonai szárnya, az Al-Aksza Brigádok Mártírjai vállalta a fe­lelősséget. ”

Tehát így is lehet ezt, röviden, precízen.

Korábban (és nemcsak Magyarországon: a www.HonestReporting.com jelentése szerint Nyugaton számos orgánumban) mindig csak az jelent meg a csoportról, hogy „laza kapcsolatban áll” Arafatékkal, „a Fatah katonai leágazása” stb. Holott számtalanszor bizonyított tény: a Brigád a Fatah szervezetének része, annak közvet­len és szisztematikus irányításával, anya­gi támogatásával működik. Hogy ez miért fontos? Mert a közvélemény egy része még mindig „államférfinak” tekinti Jasszer Arafatot, nem pedig annak, ami valójában: számtalan ember haláláért fe­lelős vezető terroristának.

3

A Népszabadság brüsszeli tudósítója jobb, ha nem mozdul ki Hágába, a ke­rítésperre és így az izraeli-palesztin hadszíntérre. Akkor ugyanis Füzes Oszkár ilyeneket vet papírra (Reflex. NSZ, febr. 24.):

„A két nép nem ’csak’ a másik áldo­zatának tartja magát, hanem végve­szélyt lát egymásban. Nem holmi igazá­ért, nem is csak területért, hanem létéért küzdeni érzi és gondolja magát. ”

Már ez sem érdektelen: egybevetni azt a népet, amely állandó öngyilkos me­rényletektől tartva a létéért küzd, ezért kerítést épít, és azt a népet, amelynek túl­nyomó többsége támogatja a másik elle­ni fegyveres terrorharcot, és amelyre időnként lesújt az izraeli válasz- és meg­előző csapás. Minden relatív, mindenki egyenlő, nem is csoda, hogy

„ Saját vezetőik – két enyves és véres kezű öregember, akiknek életcéljuk a másik halála – a jelek szerint nem is akarnak békét, mondjanak bármit. (…) Az élet megy tovább. A halál is. Itt busz robban, ott ház, lőnek, temetnek, vissza­lőnek, tárgyalnak, aztán itt busz rob­ban, ott ház. ”

A két nép tehát jót akarna, csak a két, morálisan egyenrangú tömeggyilkos, Sáron és Arafat ne volna. Különben is, teljesen mindegy, ki kezdte a terrort, ki a tettes, ki az áldozat, mi az ok és mi az okozat. Ennek felmutatása a jelek sze­rint nem újságírói feladat. A Szombat szerkesztősége ezúton gratulál Füzes Oszkárnak a Pulitzer-emlékdíjért. Az élet megy tovább.

4

Ahmed Korei palesztin miniszterelnök és Ariel Saron tervezett találkozása előtt Kepecs Ferenc a Népszavában (Csoda­várás a Közel-Keleten, márc. 11.) arról ír: érdemi eredmény eléréséhez valódi csodára lenne szükség. Ez még igaz is. A gond az, hogy szerinte ennek elsődle­ges oka, hogy az izraeliek nem hajlan­dóak lemondani a válaszcsapásokról.

„A miniszterelnök nemrég adta ki az utasítást: kezdjék újra a célzott likvidálá­sokat. Ezek keretében csak vasárnap 14 palesztint öltek meg, köztük két gyereket. ”

Igaz, Kepecs elismeri, hogy célzott likvidálásokról van szó, de a következő mondatban nem említi meg, hogy a 14 palesztin 14 felfegyverzett terrorista volt, így azt a látszatot kelti, mintha a célzott likvidálások áldozatai akár pol­gári személyek, vagy azok is lehetné­nek. Ezt ki is emeli azzal, hogy két gye­rekről is említést tesz, mintha a célzott likvidálás rájuk is kiterjedne, vagy leg­alábbis Izrael – hasonlóan a terroristá­hoz – kimondottan civilek meggyilkolá­sára törekedne. Holott nyilvánvaló, hogy a két gyerek véletlenül esett áldo­zatául egy harci cselekménynek.

„Csakhogy: a terrorszervezetek az akcióért további békés izraeli polgárok meggyilkolásával fognak bosszút állni, és Izrael ezt nem lesz képes megakadá­lyozni. ”

Az erőszak, mint tudjuk, erőszakot szül – ez minden izraeli-palesztin konf­liktusról szóló beszámoló logikája is. Csakhogy ha ezt a logikát követnénk, akkor a rendőrségnek sem lenne szabad üldöznie egy sorozatgyilkost, hiszen az újabb gyilkossággal bosszulhatja meg az ellene folytatott hajszát.

„A terroristáktól az adott körülmé­nyek között nem lehet azt várni, hogy megszakítsák az erőszak körforgását. ”

Ezek szerint van olyan szituáció, ami­kor egy terrorista megszakítja „az erőszak körforgását”. Íme, a gordiuszi csomót átvágtuk, olyan körülményeket kell teremteni, hogy a terrorista vissza­térjen az eke szarvához. Már csak az a kérdés, hogy milyen körülményekre van szükség ahhoz, hogy jó útra téljen?

„De a körülményeket meg lehet vál­toztatni, a terroristák dolgát meg lehet nehezíteni. Például úgy, hogy Izrael fel­hagy a megszállással – és nem csak Gá­zában. ”

Kepecs elfeledkezik arról, hogy volt néhány év – nem is olyan rég – amikor a palesztin területek nem álltak meg­szállás alatt, és a terrortámadások ebben az időszakban kezdődtek, és ekkor rob­bant ki a második intifáda. Nem beszél­ve az 1967 előtti évekről, amikor nem volt semmiféle megszállás, Izrael terüle­tére mégis rendszeresen betörtek külön­féle fedajin csoportok, a mai terroristák elődei. Tanulság: nemcsak az a beszé­des, hogy mi kerül be egy cikkbe, ha­nem az is, ami nem. Esetünkben például az, hogy maguk a palesztinok mit tehetnének a terrorizmus ellen.

5

Tamás Gáspár Miklós mostanság az Egyesült Államokért aggódik: az anti­kapitalista filozófus a New York-i New School vendégprofesszoraként az ame­rikai állapotokat ostorozza a Magyar Hírlapban rendszeresített rovatában, írásai a nyugati radikális baloldal ismert toposzait vonultatják fel. Itt van például A fogadjisten című írása (MH, febr. 15):

„Azért senki nem érzi magát idegenszívűnek és púposlelkűnek, mert Bush és Blair megtévesztette a közvéleményt az iraki háború valódi okait illetően, és ezt kezdetben csak néhány millió ember lát­ta világosan – most már százmilliók. ”

Tegyük fel, tényleg hibásak voltak a titkosszolgálati értesülések. Jó lenne tudni, hogy az a néhány millió ember ezt honnan tudta? Másrészt TGM megle­hetősen sommásan jelenti ki, hogy ez egyben bizonyíték is Bush és Blair rosszhiszeműségére, márpedig ez súrol­ja a hamis vád fogalmát. Ugyanakkor állításával ellentétben korántsem bizo­nyosodott be egyértelműen, hogy Irak­nak nem voltak tömegpusztító fegyverei vagy legalábbis programjai. Ahogy Frankl Gábor Valki Lászlóval vitázva megjegyzi (ÉS, márc. 12.), Japánban csak nemrég bukkantak fel olyan vegyifegyver-készletek a második világhábo­rú idejéből, amelyekről senki nem tu­dott. Irak sivatagjai is szolgálhatnak még meglepetéssel, ahogy azt sem sza­bad elfelejteni, hogy Irak szomszédsá­gában, a testvéri Szíriában bármikor bármit elrejthettek.

„Mint már annyiszor, a háború belső nehézségek elhárítására, megoldásuk elodázására tett kísérlet. Ez a kísérlet azonban kudarcba fulladt: az iszlám fundamentalista veszély nagyobb, mint valaha, a terrorizmus erősebb, mint va­laha. .. ”

A szerző nostradamusi képességek birtokában lehet: olyan megállapításo­kat tesz, amelyeket csak évek múlva le­hetne megfogalmazni.

6

A Magyar Demokrata című orgánum sajátos világnézetével, Izraelhez való hozzáállásával, különösen Lovas István patologikusnak tűnő zsidó (ön)gyűlöletével külön írás keretében foglalkozunk majd. A lapot nem ismerő olvasó kedvé­ért most csupán néhány példa. Szentmihályi Szabó Péter író Benny Morris iz­raeli történésznek az Élet és Irodalom­ban megjelent interjújával foglalkozik (Welcome to Hungary, Mr. Rosner. MD, febr. 12.):

„Benny Morris nyíltan kimondja azt, amit a fasiszta Izrael állam politikai gyakorlatában megvalósít: helyesli a népirtást ’magasabb cél érdekében’. ”

Ezután hosszan idézi még Morris va­lóban szélsőséges és elfogadhatatlan vé­leményét. Ugyanakkor kérdés, miért azonosítja Morrist Izraellel, hiszen ő til­takozna a legjobban, ha valaki egy inter­jú miatt az egész magyar jobboldalt azo­nosítaná mondjuk David Irving angol holokauszttagadó történésszel.

A lap természetesen a Teleki-szobor ürügyén is az antiszemitizmust mente­geti és relativizálja (Szalay Károly: Hősök és antihősök. MD, febr. 16.):

„Joggal vethető fel a kérdés, miért ez az ádáz gyűlölködés némelyekben a szo­bor ellen? Mindenképpen előítélet, a történeti események árnyalation ismere­te, de legfőképpen a mártírok, a hősök megvetése.”

Ezek szerint, ha valaki úgy érzi, hogy Telekinek antiszemitizmusa miatt nem jár szobor, akkor gyűlölködik, előítéle­tes és megveti a hősöket. Ennél is egyoldalúbb és hamisabb az az interjú, amit a lap a szoborállítás egyik kezdemé­nyezőjével, Csicsery-Rónay István író­val folytatott (Teleki Pál győzelmes éle­te. MD. márc. 4.):

„Szerintem Teleki Pál a XX. század legnagyobb magyar államférfija volt. Szerepét a második zsidótörvény megal­kotásában nem lehet letagadni, Teleki egyébként is nyíltan antiszemitának ne­vezte magát. (…) Az ellenzőknek is be kellene látniuk, hogy ha Teleki tevékeny­ségét vizsgáljuk, akkor egyetlen hibája, antiszemitizmusa mellett hatalmas érde­mei vannak. ”

Eszerint aki antiszemita, attól még nyugodtan lehet akár a legnagyobb ál­lamférfi is. A legérdekesebb történelmi „tényről” azonban ezután értesül a „konzervatív hetilap” olvasója:

„A numerus clausust sohasem alkal­mazták a magyar felsőoktatásban, maga a korlátozás pedig összesen hat intéz­ményre vonatkozott, az orvosi egyetem például nem is volt benne. Arról nem is beszélve, hogy a polgári zsidó családok már csak az alaposabb nyelvismeret megszerzése miatt is, elsősorban külföldi egyetemeken taníttatták a gyerekeiket. ”

Cáfolatul egy részlet Székács István, a pszichoanalízis jeles művelőjének emlé­kezéseiből:

„…- Szegény apám ezt be is tartotta az utolsó napig, akkor azonban tudtom nélkül mégis bement ahhoz a bizottság­hoz, amelyik nem vette fel a zsidókat, és beszélt a bizottság elnökével.

• Merthogy máskülönben nem vették volna fel?

• Persze. El voltam utasítva. A bizott­ság elnöke bekérette az aktámat. Tény az, hogy az apám egy közismert és na­gyon becsült orvos volt, és az ő kérésére az elutasítást áthúzták, és engem felvet­tek a budapesti egyetemre. így kerültem be a budapesti egyetemre. Ezt láttam az aktán.

• Gondolt-e arra, mi történik abban az esetben, ha nem veszik föl?

– Akkor Bécsbe mentem volna, és a fe­ne tudja, mi lett volna… ”

Alkalmazták tehát a numerus clau­sust, az orvosegyetemen is, és a tehetsé­ges zsidó diákoknak nem nyelvtanulás céljából kellett külföldre menniük. A jó hír az, hogy ez az interjú még a legki­sebb gond a „konzervatív hetilappal”.