Elfogultságok

Elfogultságok

Egy kérdésben már teljesen EU-konform a magyar sajtó: Izrael megítélésé­ben és a közel-keleti helyzet tálalásá­ban. E területen, ha különböző okokból és eltérő módokon is, de alig van kü­lönbség baloldali, liberális és polgári-­jobboldali médiumok között. Gyakran nehéz megmondani, melyik szerző írá­sában nagyobb az Izrael- és az Amerika-ellenesség, az „anticionizmus”, és – leginkább – a Közel-Kelettel kapcsola­tos tudatlanság.

A Szombat szerkesztősége elhatározta, hogy ezentúl „zéró toleranciát” tanúsít az országos sajtóban megjelenő előítéletes, elfogult és/vagy antiszemita megnyilvá­nulásokkal szemben. E rovat terjedelmi korlátok folytán csak kiragadni tudja majd a magyar és a nemzetközi nyomtatott és elektronikus sajtó néhány tudatos vagy öntudatlan torzítását, a teljesség igénye nélkül; ám igyekszünk olyan pél­dákat bemutatni, amelyek jellemző nyel­vezetben jellemző gondolkodásmódot, attitűdöt fejeznek ki.

2

A februári moszkvai metrórobbantás kapcsán a „Teljesen értelmetlen terror”-ról ír Kepecs Ferenc a Népszavában (2004. február 7.), hogy a második be­kezdésben a Közel-Keletre rátérve megállapítsa:

„…a palesztin merényletek ugyan hozzájárultak ahhoz, hogy az izraeliek többségének elege legyen az örökös há­borúságból, ám ugyanezen merényletek fordították őket a cionizmus radikális szárnya felé, ezek teremtették meg az amúgy demokratikus izraeli társada­lomban az erőskezű vezér szükségletét, és fosztották meg hatalmuktól a mérsé­kelt, békepárti politikusokat. ”

Amely mérsékelt politikusok, Rabin, Barak idején nyilván ismeretlen foga­lom volt a terrorizmus, a heti öngyilkos robbantások sora, és csak az „erőskezű vezér” (Führer?), Ariel Saron provokál­ta ki e merényleteket. Az „amúgy de­mokratikus” izraeli társadalomnak leg­ inkább e merényletekből és az állandó palesztin szószegésekből van elege, nem „a cionizmus” valamelyik szárnyá­ból. A szerző azonban e bekezdést arra futtatja ki, hogy:

„Az így kialakult helyzetet azután megszenvedte Izrael is, de – pillantsunk csak a rendszeresen kiadott veszteség­listákra – még sokkal inkább megszen­vedik a palesztinok. Céljukhoz, a füg­getlen államhoz ez a módszer nem vitte őket közelebb – éppen ellenkezőleg. ”

Ez utóbbi állítás még igaz is (mond­juk hozzá lehetett volna fűzni, hogy a palesztinok számtalan tárgyalási alkal­mat mulasztottak el a megegyezésre, az államalapítás feltételeinek elfogadtatá­sára), ám a hozzá vezető érvelés nem. Nem izraeli öngyilkos merénylők tart­ják mindennapi rettegésben a palesztin civil lakosságot, hanem palesztinok az izraelieket, tehát nem „Izrael is”, hanem ő szenvedi meg „az így kialakult hely­zetet”, a palesztin lakosság pedig Izrael válaszcsapásait, amelyeket kizárólag a saját fanatikusaik által gyakorolt, álta­luk nagyrészt támogatott napi terrornak köszönhetnek. Ez az, ami valóban „tel­jesen értelmetlen terror”.

3

Irakban nem találják a tömegpusztító fegyvereket, de ezt lehet másképpen is fogalmazni. Washingtonban és Lon­donban a törvényhozás bizottságai vizs­gálják, mi történhetett, de Miklós Gábor (Népszabadság, 2004. február 4.) már tényként közli:

„…kiderült, hogy az elfoglalt ország­ban nincsenek tömegpusztító fegyverek. És jól emlékszünk, ez volt az ürügy Irak megtámadására. ”

Tehát ürügy. Ha viszont ürügy, ak­kor Bush és Blair tudatosan hazudtak, márpedig ezt eddig tényként senki sem merte állítani, a Hutton-bizottság például nemrég tisztázta Blairt e vád alól. Miklós egyébként az ellenzék ál­tal kierőszakolt vizsgálóbizottságok­ról azt írja:

„Bush és Blair is megérezte, hogy itt most pályájukat befolyásoló ügyről van szó. Ezért fordultak a régi jó parkinsoni megoldáshoz, s az ügy eltemetésére vizsgálóbizottságot hoztak létre. ”

Ha viszont nem akarnának vizsgálóbizottságot, akkor az lenne a baj. Hogy nincs rajtuk sapka.

4

A liberális Magyar Hírlap publicistája, Sztankóczy András úgy látja (2003. no­vember 20.), hogy a tavalyi EU-felmérés eredményéről – amely szerint Izrael a világbéke fő ellensége – csakis Izrael tehet, senki más. Legalábbis ezt bizo­nyítja, hogy az izraeli reakciókat félre­söpri, és nem hajlandó megvizsgálni, hogy Izrael bírálata és az antiszemitiz­mus esetleg átfedhetik egymást. A cikk emellett hemzseg a közhelyektől és a balliberális előítéletektől:

„Az első számú felelős természete­sen az Európai Bizottság, mert minek kellett egyáltalán ilyen közvélemény-­kutatást megrendelni? A második a bi­zottság elnöke, Romano Prodi, aki nem semmisítette meg az eredményt, amely szerint Izrael veszélyezteti leg­inkább a világbékét. Ott van még ma­ga a közvélemény-kutató cég, amely nem tudott 7500 olyan európait felhív­ni, akinek jobb a véleménye Izraelről. S végül ott vannak maguk a válaszo­lók. Azt hiszem, nagyjából ennyien hi­báztak.”

Sztankóczy szerint semmi gond a kérdezés szociológiai módszertanával, azzal, hogy a Palesztin Hatóságot és ter­rorista szervezeteket lehagyták a listá­ról. A nyugati világ, Európa évszázados antiszemita-anticionista előítéletei sem­milyen módon nem játszhattak közre. Ahogyan az egész média, ő is hallgat arról, hogy a sajtó hozzá nem értő, szenzációhajhász és elfogult tudósítá­sainak mekkora szerepe lehetett az eredményben.

„Esetleg még egy, de persze nem annyira, csak talán: Izrael. Amelyik történetesen valóban nem sokat tesz a világbékéért. Nem elsősorban azért, mert mindenféle tömegpusztító fegyve­re van, hiszen érthető, hogy egy fenye­getett ország igyekszik elrettentő erőre szert tenni, még akkor is, ha ez­zel csak növeli az iszlám országok vá­gyát a hasonló fegyverekre. Hanem azért, mert megszállva tart olyan terü­leteket, amelyekhez semmi joga, s ez­zel növeli a feszültséget egy amúgy is roppant feszült térségben. ” így lehet egyetlen mondattal is gene­rálni az Izrael-ellenességet. Izrael sem­mit nem tett a világbékéért? Csak éppen hajlandó lett volna odaadni a paleszti­noknak olyan területeket, amelyek el­foglalására 1967-ben biztonsági okok­ból került sor, és hajlandó lett volna le­mondani a judaizmus legfontosabb vá­rosának, Jeruzsálemnek a feléről, annak az iszlám világnak a kedvéért, amely­nek számára Jeruzsálem csak a harma­dik szent város, és kizárólag akkor tart­ja fontosnak, ha nem hozzá tartozik. A szerző a fegyvereket megbocsátja Izra­elnek – persze a zsidó állam ezekkel is a feszültséget növeli, ahogyan a megszállással. Akad még ugyan feszültség­növelő tényező a térségben (avítt struk­túrák, középkori teokráciák, egymással acsarkodó diktátorok, iszlám fanatiku­sok), de mivel ők nem izraeliek, ezért nem fenyegetik a világbékét, és ezt bi­zonyítaniuk sem kell.

5

Ugyancsak a Magyar Hírlapban írja Medgyesi Csilla (2004. február 6.) a balliberális értelmiség egyik kedvenc mumusáról, Ariel Saronról:

„Saron kezére játszik, hogy – részben őmiatta – a közel-keleti békefolyamat tapodtat sem mozdult előre évek óta. ” A cikkből sajnos nem tudtuk meg, hogy Saronnak mit kellett volna tennie, hogy ne legyen – legalábbis részben – a béke kerékkötője. Miniszterelnöksége első pillanatától kezdve világossá tette ugyanis, hogy amint megszűnik a pa­lesztin terror, jöhet a megegyezés.

6

A Magyar Nemzetben nagyrészt Sitkei Levente foglalkozik a Közel-Kelettel – rosszul teszi. A „Koncert Ábrahám fiaiért” című cikkben (2004. január 29.) például azt írja:

„Izrael a keresztény klubnak tekintett Európai Uniót ugyanis antiszemitának nevezte a közelmúltban.”

Valójában Erbakat török miniszterel­nök egyik minisztere, Tansu Ciller ne­vezte keresztény klubnak” az Európai Uniót, amit török hivatalosságok azóta is ismételgetnek. Izraelben ostobaság­nak tekintik ezt a véleményt, mivel az EU-ban a vallás soha nem számított fel­vételi kritériumnak (a Jerusalem Post vezércikke, 1997. december 14.). Izrael kifejezetten az EU-ba törekszik. A Háárec 2003. május 23-i száma idézi Silvan Shalom izraeli külügyminisztert, aki szerint Izrael és az EU ugyanazokat a gazdasági és demokratikus elveket vall­ja, ezért fennáll a lehetősége, hogy Iz­rael csatlakozik az EU-hoz. Ami Izra­elben aggodalmat kelt, az a növekvő európai antiszemitizmus, amelynek há­rom forrása van: a baloldal, a szél­sőjobb, és a muzulmán/arab világ (for­rás: a Jewish Agency for Israel 2004. ja­nuár 5-i sajtóközleménye, www.jafi. org.il/press).

7

Ugyancsak Magyar Nemzet, ugyancsak Sitkei Levente („Szomorú kártyaparti”, 2004. január 30.):

„Persze kérdés, ki a terrorista, ki a szabadságharcos.”

Ez a mesterkélt, hazug dilemma a lap egyik kedvence. Rendszeresen előfor­dul, leginkább e szerző tollából. Segít­sünk a morális útvesztőbe került újság­írónak: terrorista az, aki válogatás nél­kül minél több civilt megöl azért, hogy az ellenségesnek tekintett társadalmat szétzilálja, az életet elviselhetetlenné te­gye, vagy csak egyszerűen bosszúból. Aki fegyverrel harcol katonák ellen, azt nevezheti, aminek akarja.

8

„Helyreállítanák a kapcsolatokat” cím­mel tudósít a Magyar Nemzet Madeleine Albright budapesti látogatásáról. A lap nyomtatott kiadásához képest el­enyésző látogatottságú internetes olda­lán (www.mno.hu) ismerteti Albright nyilatkozatát:

„ Orbán Viktor nekem azt mondta, ő nem antiszemita, és nem tett ilyen kije­lentéseket.”

A nyomtatott változat olvasóit meg­kímélték attól a sokktól, amit Orbán Viktor kijelentése okozhat némelyi­küknek, és nem közölték a sajtóérte­kezletnek ezt a nagyon fontos mozzanatát. Akár Orbánt is elzárják tehát a jobboldali közönségtől, nehogy be kelljen ismerni, hogy a szélsőjobbol­dal antiszemitizmusától igenis el kell határolódni.

9

„A fal elrekeszt, kirekeszt és romlást hoz” – ez a címe annak a terjedelmes publicisztikának, amelyben a Magyar Nemzet szerzője, Jarovikov Lajos (2004. február 3.) kifogásolja, hogy a létesítmény „újabb palesztin területeket kebelez be, méghozzá brutálisan ”, ám elfelejti megemlíteni (pontosab­ban „ürügynek” nevezi) az izraeli fal egyetlen célját és értelmét: a napi me­rényletektől való valamelyest nagyobb védelmet. A látszólag Izraelért is aggó­dó hangvétel természetesen folyamato­san megbicsaklik: a szerző „undorító­nak és cinikusnak” nevezi

„azt a politikát, amely egyszerre akarja elválasztani a két nép területeit, és közben megtartani a palesztin terüle­tek minél nagyobb arányát is… ”, amivel a szerző azt bizonyítja, hogy mondatokon át képes harcolni – egy, csak az ő fejében létező fikcióval. Sem a korábbi, sem az azóta módosított nyomvonal nem annektált volna pa­lesztin területeket, a biztonsági és a politikai határok nem esnek egybe, a fal nem azonos egy majdani tárgyalá­son kialkudni hivatott államhatárral. Jarovikov azonban ragaszkodik a fik­cióihoz, ahhoz például, hogy hiába a fal, hiszen „a terrorizmus nyilvánvalóan mind­addig úgysem szűnik meg, amíg kivál­tó oka – az izraeli megszállás – él és virul ”.

E ponton ne hagyjuk említés nélkül azt a karikatúrát sem, amelyet a ma­gyar „polgári” napilap gondos szer­kesztői adekvátnak éreztek a szerző mondanivalójának kihangsúlyozására. A rajz (Léphaft Pál alkotása) egy nagy Dávid-csillagot ábrázol, melynek egyik sarka háromoldalú téglafal, ben­ne a cionista börtön szerencsétlen be­falazott áldozata, egy palesztinkendős férfi. Talán az ilyen karikatúra az, amely kirekeszt és romlást hoz.