Elfogultságok

Elfogultságok

Új elnöke van a Palesztin Hatóságnak. Az elnökválasztást megelőző magyar kommen­tárok általában higgadtan elemeztek a lehetőségeket, a térség jövőjének vár­ható alakulását. Ám ezúttal találkoz­hattunk néhány érdekes megfogalma­zással, elhallgatással, valamint közhe­lyek és torzítások makacs ismételgeté­sével. Az utóbbira példa a Magyar Nemzet összeállításában szereplő rész (Változik-e a helyzet a Közel-Keleten? – Elnököt választanak a palesztinok, 2005. január 8.):

„Bush újraválasztása után ugyan második mandátumának külpolitikai céljaként jelölte meg a békefolyamat sikerre vitelét, (…) Az elnök már eddig is szívesen vezette félre a közvéleményt külpolitikai céljait illetően (2000-es kampányában passzív külpolitikát ígért, de hivatalba lépésekor máris ter­veket kezdett készíttetni az Irak elleni támadásról, később pedig – ahogy Bob Woodword A támadás terve című könyvéből kiderül – a több hónapja fo­lyó tervezés ellenére is tagadta, hogy ilyesmire megbízást adott volna).”

Szeretnénk emlékeztetni: Bush nem­csak passzív külpolitikát ígért, hanem egészen szeptember l l-éig passzív kül­politikát is folytatott. Ezen nem változ­tat az a tény sem, hogy elkészültek egy esetleges Irak elleni hadművelet forga­tókönyvei (ilyenek egyébként a Clinton-kormányzat idején is léteztek). Minden nagyhatalom hadvezetése ké­szít hasonló terveket, és teljesen mind­egy, hogy egy demokratikus kontroll alatt álló vezető titokban milyen terve­ket dédelget magában. A WTC és a Pentagon elleni támadás nélkül Bushnak akkor sem lett volna lehetősége fel­vetni az iraki háború tervét, ha ez a legfőbb életcélja lett volna, mert nem kapta volna meg a szükséges támoga­tást. A terrorizmus veszélye azonban arra késztette, hogy felvegye a kesztyűt, és Iraknak a közel-keleti terrorizmus tá­mogatásában játszott komoly szerepe (a Hamasz pénzelése) jó ürügy volt.

„Az Európai Unió hozzáállása sok­kal pozitívabb és előremutatóbb. A hatékony előrelépéshez hiányzik azon­ban külpolitikai súlya. Ráadásul Saron izraeli miniszterelnök nemrég úgy fogalmazott, hogy Európa nem visel­kedik kellően kiegyensúlyozottan ah­hoz, hogy részt vegyen a palesztinok­kal folytatott politikai folyamatokban, és távol kellene attól maradnia.”

Meg kell állapítani, hogy ebben a kérdésben bizony nem a Magyar Nemzetnek, hanem Saronnak van iga­za. Az arab olajnak az Egyesült Álla­moknál nagyobb kiszolgáltatottsága miatt az EU, különösen egyik vezető hatalma, a hatvanas évek óta leplezet­lenül palesztin- és arabpárti politikát folytató Franciaország „pozitívabb és előremutatóbb hozzáállása” igencsak megkérdőjelezhető. Európa emelte pajzsra és védelmezte körömszakad­táig a notórius terrorista Arafatot. Eu­rópa nem volt hajlandó terroristaszer­vezetként kezelni a Hamaszt és társszervezeteit. Európa öntötte számolatlanul a segélyeket a Palesztin Auto­nómiába, akkor is, amikor tudta, hogy ezek az összegek Arafat vagy a terror­szervezetek zsebeibe kerülnek. Euró­pai politikusok engednek meg ma­guknak olyan Izrael-ellenes megjegy­zéseket. amelyek jócskán túllépik a kritika határait, s amilyen megjegyzé­sekkel sem a palesztin vezetésnek, sem más, valóban népirtó és fasisztoid rezsimeknek nem kellett szembe­nézniük.

A tökéletesen félreértelmezett politi­kai korrektség késztethet arra időnként egyes szerzőket, hogy nyilvánvaló té­nyeket negligáljanak. Ilyen a szentföl­di, pontosabban a Palesztin Autonómia területén élő keresztények helyzete, amire Kepecs Ferenc is kitér a palesz­tin választásokkal foglakozó korrekt cikkében (Békére várva Palesztinában – Megnövekedtek a rendezés esélyei, de nem tudni, élnek-e velük a felek, Népszava, december 23.):

„A keresztények, akik közül sokan úgy érezték, hogy Izrael és az Iszlám (sic) harapófogójába kerültek, az el­múlt években nagy számban hagyták el szülőhelyüket. Esélyeik, hogy egy na­pon békés körülmények közé térhetnek vissza, egyelőre még teljességgel bi­zonytalanok.”

A betlehemi keresztények nem ami­att menekülnek, mert Izrael és az isz­lám harapófogójába kerültek. Betle­hemben, ahol mindig is keresztény többség élt, azután vált tarthatatlanná a helyzet, hogy a város a palesztin au­tonómia fennhatósága alá került. Előtte a helyi keresztények nem me­nekültek, holott többségük muzulmán testvéreit támogatta Izrael ellenében. Ennek ellenére a palesztin fennható­ság alatt naponta szenvednek el atro­citásokat az iszlamisták részéről, a keresztény nőket áttérésre kényszerí­tik, inzultálják, a keresztény üzletek kirakatait betörik, és Arafat egyik első lépése volt nagyszámú muszlim lakost költöztetni a városba. Ezt kö­vetően csökkent drasztikusan a város keresztény lakossága. Sajnos az alig­hanem háttérelemzésnek szánt keretes cikk is homályban hagyja a valódi fo­lyamatokat.

„A palesztin lakosságon belül je­lentősen csökkent a keresztények szá­ma, mivel az e felekezethez tartozók nem látnak jövőt maguk előtt a kívülről zsidó települések által körülvett, be­lülről pedig az iszlám fundamentalisták által fenyegetett városban.”

Az írás ugyan kimondja, hogy a ke­resztények száma jelentősen csök­kent, de a valódi okok feltárására, vagy kimondására nem vállalkozik. Vagy tudatlanságból, vagy az ideoló­giai elfogultságból adódó ál-kiegyen­súlyozottság okán azt sugallja, hogy Izrael ugyanolyan felelős, mint a pa­lesztinok.

A Magyar Nemzet lapszemléje érde­kes szempontok szerint működik. Mindig találnak olyan híreket, kom­mentátorokat, amelyek Izrael és a zsi­dóság bűneit ostorozzák. A szent cél érdekében mértékadó forrásnak számít a The Guardian éppúgy, mint egy he­lyi érdekeltségű Feröer szigeteki lap – nem is beszélve az arab sajtóról, amelyre mindig lehet számítani. Azon­ban a már megszokott, az izraeli had­sereg gyermekvérre szomjas katonáit ostorozó kommentárok közül is kirí a lap január negyedikéi számának nem­zetközi lapszemléje. (Simon Zoltán: Amerikai szervkereskedelem Irakban? Az észak-amerikai lapok szemléje.) Az összeállítás olyan meghökkentő, hogy érdemes az egészet idéznünk. Az a tény, hogy a szerző éppen ezeket a cik­keket tartotta közlésre érdemesnek, és az, hogy semmiféle kontextusba nem helyezi a leírtakat. Nem említi meg, hogy az arab média tudósításaiban nyüzsögnek az irracionális és hamis vádak, megkérdőjelezi jóhiszeműsé­gét, de legalábbis komolyságát.

„Arab médiumok szerint az amerikai­ak Irakban emberi szerveket ’szüretelnek és adnak el’. A közel-keleti lapok szerint a titkos akció feltűnt az európai szövetségeseknek, de feletteseik paran­csára nem tehetnek semmit. Az. iráni televízión (sic) a nálunk megszokottal ellentétes szereposztású filmsorozatban küzdenek ’jók’ és ’rosszak’.”

Az utolsó mondat, így, minden ma­gyarázat nélkül, a lap irányvonalát is­merve, azt az érzést kelti, hogy a szerző szerint ez a felosztás helyes.

„A konzervatív National Review On­line arról ír, hogy az iráni Sahar 1 TV csatornán egy igen érdekes sorozat in­dult ’Érted, Palesztína’ (sic) címmel.

Az első részben ENSZ-esnek öltözött izraeliek egy palesztin iskolát látogat­nak meg. Papíron azért, hogy megvizs­gálják, hogy nem szenvednek-e az otta­ni gyerekek valamilyen szembetegség­ben. A sötét igazságra azonban fény derül: tulajdonképpen az izraeliek csak szemátültetésre szemelik ki áldo­zataikat a gyermekek közül.

A sorozat második epizódjában kide­rül, hogy az izraeli miniszterelnököt palesztin gyermekekből kioperált szer­vekkel tartják életben, egy izraeli kato­nai parancsnok pedig palesztinokat és ENSZ munkatársakat rabol el.”

Az összeállításból gondosan kima­radt, hogy az egyébként Izrael-barát National Review elrettentő példaként idézte ezeket az új vérvádakat, egy olyan írásában, amely a nyugati és a magyar sajtóban gyakorlatilag teljesen ignorált arab-iráni antiszemitizmusról szólt.

„Persze a többi média sem akart le­maradni. A szaúdi kormány lapja, az Al Watan azt írta – bizonyos »titkos európai katonai riportokra« hivatkoz­va -, hogy az amerikaiak Irakban emberi szerveket ’szüretelnek és adnak el’.

Több se kellett az iráni Dzsomhourije Iszlami és a Szíriái Tesrin napila­poknak: ők is leközölték a maguk szto­rijait. Írásaik szerint a ’titkos’ ripor­tokból kiderül, hogy amerikai orvosokból álló ’tikos csoportok’ együtt mozognak az amerikai csapatokkal, hogy aztán kioperálhassák az eladan­dó szeneket. Az erről való tudósítást lehetetlenné teszi az, hogy az amerika­iak erőszakkal tartják távol a médiát az eseményektől. Az európai csapa­toknak ugyan feltűnt az amerikai tit­kos akció, de feletteseik csendre intet­ték őket ’az ügy fontosságára való te­kintettel’. Mindazonáltal a ’katonai és hírszerző főparancsnokságok titkos riportokat írtak’ az európai védelmi minisztériumokat tájékoztatandó – ír­ja az arab média.”

Simon Zoltán elfelejti megemlíteni, hogy a fenti orgánumok aligha tekint­hetők mértékadónak. Feleslegesnek tartja megkérdezni, hogy vajon tényleg léteznek-e ezek a „titkos európai riportok”, és hogy a híresen demokratikus és elfogulatlan arab-iráni sajtó honnan szerezte „információit”. Úgy tesz, mintha csak véleményeket idézne, csakhogy egy minden alapot nélkülöző paranoiás vérvád ismertetése a „ko­moly” lapokat szemléző lapszemlében (is megfelelő kommentárok nélkül) azt sugallja, hogy ezek a hírek igazak, de legalábbis van némi igazságtartalmuk.

A betlehemi keresztények helyzetét bemutató megjegyzésekkel kapcsolat­ban már szó esett az összemosás tech­nikájáról, arról, hogyan próbálja időnként a sajtó közös nevezőre hozni, akár erkölcsileg is egyformán felelőssé tenni egy-egy konfliktusban a részt­vevő feleket. így tett Dunai Péter is a Népszabadság december 31-ei számá­ban (Három tanulság):

„(…) ahogy közelednek a választá­sok, úgy körvonalazódik, hogy mit is akar az al-Kaida. Hatalmat, hatalmat és hatalmat a térség, Szaúd-Arábia, a két leggazdagabb olajország, az olaj felett. Voltaképpen ugyanarra törek­szik, mint az Egyesült Államok. Was­hington politikával, pénzzel, segélyek­kel, katonai-diplomáciai nyomásgya­korlással, befolyással – az al-Kaida terrorral, gyilkolással, iszlamizmussal, az alantas indulatok elszabadításával akarja elérni céljait. ”

Képzeljünk el egy hasonló mondatot 1944-ben a brit, vagy az amerikai sajtó­ban: a szövetségesek voltaképpen ugyanazt akarják, mint a Harmadik Bi­rodalom, hatalmat Európában, csak né­mileg különböző eszközökkel. Nos, az egyik különbség, ami miatt bűn össze­mosni az Egyesült Államokat és az al-Kaidát, éppen az eszközökben rejlik. Mert talán mégsem mindegy, hogy va­laki segélyekkel, vagy terrorizmussal akar célt érni, megveszi valakitől a ko­csiját, vagy lelövi érte. A másik kü­lönbség, hogy az Egyesült Államok „célja mellesleg” a demokráciát, és egy élhetőbb életminőséget exportálni (más kérdés, hogy ez mennyire lehet, lesz si­keres), míg az al-Kaidáé egy totális el­nyomó rezsim meghonosítása.

Őszintén reméljük, a fenti három mondat csak véletlenül került a szil­veszteri melléklet helyett ebbe a jegy­zetbe.