Elfogultságok

Elfogultságok

A palesztin élő legendát helikopter vitte Ramallahból Párizsba, gyógykezelésre, ami­kor a BBC riporternője, Barbara Plett élő adásban közölte a nézőkkel, hogy ő bizony elsírta magát, annyira meg­rendült a látványtól. Ez nemcsak kö­vetkezetes dolog volt a BBC részéről (a brit köztévé két éve „hősként” és „karizmatikus ikonként” ünnepelte a terrorvezért): ez volt a legőszintébb megnyilvánulása az európai média többségi részének, amely pártos és el­fogult, ám ez ideig nem volt hajlandó tudomást venni saját elfogultságáról.

Az álobjektív kettős beszéd, amely leleplezi a beszélő tudását Arafat va­lódi mivoltáról, természetesen a „Nobel-békedíjas terroristavezér” (Origo) halála után nyilvánult meg a legéle­sebben. Akkor derült ki, hogy bár Jasszer Arafatot sokan látják terroris­tának is, azért alapvetően senki nem akarta tőle megvonni a „nagy állam­férfi,” „szabadságharcos” stb. státust. Akkor ugyanis borult volna a saját vi­lágkép, az eddigi egyoldalú kiállás a palesztin ügyért. A „legelegánsabban” a Magyar Rádió Ramallahba kiküldött tudósítója, Marosi Antal fogalmazott:

„Idős korára Arafat felismerte: po­litikai eszközökkel többet érhet el, az oslói egyezmény után azonban komp­romisszumkészsége gyengült. ”

Így is lehet nevezni a 2000 őszén in­dított második intifádát. Valamint ha­lott, sebesült, megcsonkított zsidó és arab áldozatok sokaságát.

*

Ha még a The Washington Post is „nagy álmodozónak” nevezte Arafatot, aki „a világra rá tudta erőltetni ügyét”, akkor mit várjunk Sitkéi Leventétől? A szokott formáját. A Magyar Nemzet szerzője szerint (Izraeli pezsgőbontás, MN, nov. 12.):

„Az elnökről ugyan voltak negatív vélemények a palesztinok körében is, ám életpályája, Nobel-békedíja és ve­zetőként mutatott teljesítménye elhall­gattatja az önkényes uralkodása miatt sopánkodókat. ”

A hazugsággal, hamis békevágy PR-osításával elnyert Nobel-díj tehát felülírja azt a sok halált, sok szenve­dést, ami a magát „szabadságharcos­nak”, kvázi-államfőnek tartó cinikus terroristavezér lelkén szárad. Sőt, aki diktatórikus, népkínzó, korrupt kor­mányzását felrója neki, az „sopánko­dik”, holott Arafat terrorista életútja nem államtitok: ha máshol nem, az HonestReporting.com tényekkel és linkekkel teletűzdelt honlapján rövi­den összefoglalták e gyilkos életpálya főbb mozzanatait. (A kitűnő Tom Gross amerikai újságíró is, aki balol­dali létére neokonzervatív lapokba kénytelen írni Izrael-barát cikkeit, az interneten tette közzé Arafat sok ezer halálos áldozatának töredékes névlis­táját.) Persze Sitkéi szerint a tény nem tény, csak vélemény:

„A sajtóban évtizedeken át terrorve­zérnek, véres kezű gyilkosnak beállí­tott politikust egy csapásra tisztes el­lenfélnek, hű hazafinak állítják be – persze, megtehetik, hiszen meghalt. (…) Az ellenség vezetőjének halálára pedig Izrael úgy reagált, hogy megtil­totta végakaratának teljesítését, a jeruzsálemi temetést, ezzel visszautasít­va minden emberiességi gesztust. Ari­el Saron csak azt mutatta, mi lényege: gonosz, cinikus és erőszakos. ”

Kérdés, miért lett volna „emberies­ségi gesztus,” ha hagyják a Kairóban született Arafatot Jeruzsálemben elte­metni, miközben az aktus kizárólag a politikai felforgatást állandósította volna hosszú évekre? Miért kellene emberiességi gesztust gyakorolni va­lakivel szemben, akinek egyetlen élet­célja Izrael elpusztítása volt?

*

Ne legyünk igazságtalanok, nem Sit­kei Levente az egyetlen, aki Arafatot tiszteletre méltó személynek látja. Példás egyetértésben vele, a másik oldal részéről Márton László két cikkben is betemette a magyar (szél­sőjobb- és baloldal közötti árkokat. Az első írást A Pont című, régi-új li­berális lapban közölte (A böllér mo­solya, november 11.). A cím azonban nem Arafatot, hanem az izraeli mi­niszterelnököt takarja, Márton ugyanis Arafat ürügyén Saronnal foglalkozik.

„Ariel Saron, Izrael miniszterelnöke mosolyogva közli, hogy Arafat halott, és a terrorizmusnak vége. Nem kell az alakot bemutatni: neokon a javából, a nyers erő híve, cinikus hazug. Ez alka­lommal még megszokott durvaságán is túlteljesített” – kezdődik az előnekrológ. Helyesbítsünk: Saron nem mo­solygott, bár nem is sírt képmutatóan. Tény, hogy kemény katona, de a nyers erő hívének csak antikatonák nevez­hetik, akik még soha nem voltak ko­moly döntési helyzetben. Hogy a „ci­nikus hazug” titulusát a szerző mire alapozta, az éppen olyan rejtély, mint az, hogy miért hiszi neokonnak.

„Már hosszú ideje, a libanoni had­járat óta személyes ellenfelének tekin­tette a palesztin népvezért, aki – eny­hén szólva – maga sem volt ministránsgyerek. ”

Érdemes megfigyelni, hogy szerzőnk milyen óvatos, ha Arafatot kell minősíteni. Ám óvatossága rög­vest eltűnik, ha Sáron kerül szóba:

„Arafat azonban soha nem akarta meggyilkolni őt – legalábbis ilyent nem mondott -, míg Saron legalább három alkalommal nyilvánosan kije­lentette, hogy megsemmisítésére törekszik.”

Mi a tényeket szeretjük: Sáron le­het, hogy meg akarta öletni Arafatot (miután kiderült, hogy nem tárgyaló- partner, hanem továbbra is a terrorban hisz), de nem tette meg. Arafat Saront nem fenyegette meg nyíltan, csak az izraelieket, a zsidókat, és fenyegetése­it igyekezett beváltani. Úgy tűnik, Mártonnak többet ér egy terroristave­zér, mint több mint ezer izraeli isko­lás, tinédzser és más civil élete.

„[Saront] az zavarta, hogy a sé­tány közelében van a siratófal [sic], ugyancsak szent hely, és a temetés engedélyezése azt jelentette volna, hogy a szentséggel együtt a szuvere­nitást is elismerik, illetve megosztják. (…) Nos, Arafat nem volt éppen szent ember, de egy nép szenvedéseinek és reménykedésének megtestesítőjeként joggal juthatott volna hely neki. Csak ehhez el kellett volna ismerni, hogy Izrael ’szent és örök’ fővárosában a zsidók mellett másoknak is lehetnek jogai. ”

Nem világos, ki vitatta el a muszlim szent helyek szentségét? Eddig talán Izrael nem tartotta azt annyira tiszte­letben, hogy azok soha nem álltak iz­raeli fennhatóság alatt? Ami a me­gosztást illeti: Izrael éppen hogy kész lett volna lemondani Jeruzsálem fel­éről, Arafat volt az, aki kétségbe von­ta a zsidók jogát a városhoz.

„Arafathoz hasonló (…) ember csak egy van, Marvan Barguti, akit az izra­eliek elraboltak. (…) Sáron pontosan azért tette hidegre, mert magához méltó ellenfelet látott benne. ”

A tény ezzel szemben az, hogy nem Sáron tette hidegre, hanem az izraeli bíróság, amely törvényes alapokon működik. A terrorista Bargutit re­ménysugárnak tartó Márton az izraeli jogrendszert összetéveszti a palesztin viszonyokkal – ott volt szokás a „nem éppen szent” Arafat kívánságára em­bereket lecsukni, meggyilkolni – személyes ellenszenve és hatalomfél­tése alapján. Bargutit a második intifáda és a terroristamerényletek megszer­vezéséért ítélték el, és nem elrabolták, hanem letartóztatták.

*

Márton az Arafat halála fölötti fájdal­mát az Élet és Irodalomban is szavak­ba öntötte, hasonló hangnemben (Ara­fat árnyéka, november 12.). Még az elején megfogalmazza Arafathoz fűződő szimpátiáját („szememben éles fény a részvét”), ám ez a részvét in­kább áthatolhatatlan köddé áll össze. Ezért írja le, hogy „(…) nem kívánta a zsidókat a tengerbe fojtani, mert szerinte ezek békén megférhetnek majd a keresztényekkel és a muzulmánokkal”. Ehhez képest Arafat arabul előadott, és azóta angolul napvilágot látott be­szédei és tettei az ellenkezőjét bizo­nyítják.

„A történelem, ha az iratok előke­rülnek, eldönti majd, mennyi része volt a müncheni olimpián elkövetett mészárlásban, az Achille Lauro tragé­diájában, izraeli óvodák felrobbantá­sában. (…) Utolsó leheletig tagadta azonban, hogy az öngyilkos merényle­tek mögött ő állna, vagy ezeket bátorí­taná. ”

A szerző nyilvánvalóan elhiszi, hogy az előző mondatban felsorolt merényletek mögött nem Arafat áll. A következő mondatban még menteget­ni is kezdi:

„Józan ésszel nem állíthatom, hogy a pokolgép azelőtt nemes dolog volt, de annyit kénytelen vagyok elismerni, hogy a teljes reménytelenség, a néma­ságra ítéltség előállítja a maga mellékhatásait; akinek nincs vesztenivaló­ja, az magát veszíti el. ”

Ez a közhely egyike a baloldal nagy hazugságainak. Nem az kezd el hóna­pokig dolgozni egy merényleten, aki a helyzetét reménytelennek érzi, hanem az, aki azt hiszi, a terrorral célt érhet. Akinek van pénze bombára, fegyver­re, rakétára, repülőjegyre, annak arra is van pénze, hogy megpróbáljon for­dítani a sorsán. A békefolyamat alatti merényletek, az állam ígéretét nyújtó Camp Dávid utáni intifáda, vagyis a pokolgép borította fel a reményeket.

„Jichak Rabin miniszterelnök (…) életével fizetett a washingtoni kézfo­gásért. Az oslói álom szétfoszlott, Ara­fat négy évet töltött egy romos épület­be zárva (…). ”

Az oslói békefolyamat nem Rabin­nal halt meg, hanem amikor Arafat visszatáncolt Camp Davidben. A mukatai elszigeteltséghez pedig kellett egy intifáda kirobbantása, merényle­tek tömkelege, számtalan békekísérlet visszautasítása.

*

Természetesen Aczél Endre is úgy vé­li (Egy jelkép halála. Népszabadság, nov. 12.), hogy Arafat

„nem a „terror atyjaként” fog bevo­nulni a történelembe; ez a minősítés igaztalan és hamis volna.”

Ebben még lehet is igazság: barátai, üzletfelei és konkurensei annyit tanul­tak Arafat terrortechnikáiból, hogy végül lekörözték. A hetvenes évek re­pülőgép-eltérítéseit, túszszedéseit, gyilkosságait a szaúdi bin Laden és az al-Kaida vitte igazán „sikerre”, mel­lette Arafat

„a palesztin nemzeti mozgalom és az önálló palesztin állam gondolatá­nak atyja és letéteményese volt fél év­századon át. ”

Érdekes módon Aczél sem kérdője­lezi meg, hogy mennyire lehet nemes az a cél, amelyet az „atya és letétemé­nyes” tárgyalásos úton folyamatosan visszautasított (ő és elődei 1948 óta támadják Izraelt), ellenben minden al­kalmat megragadott merényletek aktív elkövetésére és hallgatólagos támoga­tására, zsidó civilek meggyilkolására, „dzsihád!” kiáltására a palesztin ut­cán.

Tíz nappal korábbi helyzetelemzé­sében (Zsákutca, Népszabadság, 2004. november 2.) Aczél azt írta a gázai kivonulásról:

„A terv a múlt héten került sínre végleg, amikor is Sáron megkapta hozzá az izraeli parlament támogatá­sát. 24 órával később azonban Arafat kómába esett, miáltal nyomban új helyzet teremtődött. Ha nincs Arafat, az önmagában jó ugyan, de kirúgja a terv alól az ideológiát. Tudniillik ’mással’ már meg lehet egyezni, s ha igen, akkor igazolhatatlanná válik Iz­rael egyoldalú cselekvése. Akkor vis­sza kell térni az ’egyes kockára’, az átfogó (nemcsak Gázát, hanem a Ciszjordániát is magában foglaló) meg­egyezés részletes tárgyalásához. ”

Aczél könnyedén túllép a leendő utód személyén, szerinte mindenkivel meg lehet egyezni – talán még a Hamasszal, sőt Bin Ladennel is. Tehát „Arafat” csak egy ürügy volt, akit az izraeliek ügyesen diszkvalifikáltak, felhasználva terveikhez, az egyoldalú kivonuláshoz. Csakhogy az ok-okozat viszony éppen fordított: Izrael azért kényszerült egyoldalú lépésekre, mert Arafat (és lehetséges utódainak több­sége sem) hajlandó a tárgyalásokra és a megegyezésre.

*

Kepecs Ferenc alapjában véve objek­tív és informatív életrajzában (Népé­nek jelképe, Arafat, Népszava, 2004. november 5.) is kisebbíti Arafat bűne­it és felelősségét. Gondosan kihagyja a hetvenes-nyolcvanas években nevé­hez köthető terrormerényleteket (müncheni olimpia, Entebbe, a római és bécsi repülőterek elleni támadás – holott az utóbbiban egy magyar színész-komikus, Szegedy Molnár Géza is olyan súlyosan megsebesült, hogy rokkant lett).

,,Arafat nem lépett fel kellő szigor­ral a palesztin terror ellen, amely pedig egyértelműen az izraeli szélsőségesek malmára hajtotta a vi­zet. ”

Ezzel szemben Arafat nemhogy nem lépett fel kellő eréllyel, de az ő kezében futottak össze a szálak.

„Izraelben a baloldali Ehud Barak lett a miniszterelnök, aki 2001-ben a Camp David-i tárgyalásokon minden addiginál komolyabb rendezési aján­latot tett Arafatnak: (…) Arafat nemet mondott. Alighanem ez volt a legsú­lyosabb tévedése. ”

Tehát ez is csak tévedés volt. Ha egy jó előre kitervelt erőszakhullám kirobbantása (akkor, amikor reális esély van a megegyezésre) nem bűn, akkor mi az? A baloldal és posztmo­dern szerint minden relatív, ezért a vá­lasz: ha Sáron megpróbálja lefegyve­rezni a terroristákat, az a bűn.

„Hogy miért mondott nemet? O ma­ga ezt később – egyebek közt – így ma­gyarázta: ha írásba adta volna, hogy lemond a jeruzsálemi szent helyek fel­etti szuverenitásról, azt egy nappal sem élte volna túl. ”

El kellene olvasni újra a tervezetet: a szent helyek muzulmán kézen ma­radtak volna, ahogy mindig is, a Vakf fennhatósága alatt álltak.

„Feltehetően nem ő, hanem alvezérei indították meg a második intifádának nevezett, fegyveres-terrorista esz­közökkel is vívott népi háborút. ”

Ez az a bizonyos pont, ahol a kény­szeres mentegetés már groteszkbe fordul. Nem tudjuk, volt-e, és ha igen, mi volt a célja november köze­pén a magyar sajtón is végigsöprő mentegetésdömpingnek, egy biztos: szerzői következetesen tartották ma­gukat a fejükben dúló káoszhoz, a közel-keleti tények hiányos ismereté­hez, az előítéletekhez és elfogultsá­gokhoz.