Elfogultságok

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Elfogultságok

Van, aki a Mikulásban hisz, Sitkei Levente, a Magyar Nemzet publicistája pedig abban, hogy a második intifáda Saron miatt tört ki (Négy év szakadatlan vérontás a Kö­zel-Keleten, MN, szept. 29.):

Négy évvel ezelőtt történt, hogy a Likud nevű jobboldali – akkor ellenzé­ki – párt vezetője, Ariel Saron végig­sétált a Mecsetek terén, a jeruzsálemi Templomhegyen. A szélsőséges politikus, egykori hadvezér jól időzített pro­vokációja elindította azt az erőszak­hullámot, amelyet a második intifáda néven ismerünk. ”

Próbáljuk elképzelni a következő eseménysort. Saron felsétál a Mecse­tek terére, majd egy óra múlva kitör a spontán népi felkelés Gázában és Ciszjordániában. Ezt a mítoszt hosszú időn keresztül a nyugati sajtó zöme is elhitte (jobban mondva el akarta hin­ni). Ám azóta ezt a verziót büszkén cáfolták a palesztin politikusok, pél­dául a palesztin kommunikációs miniszter, Imad Faludzsi is. Merthogy a 2000. júliusi Camp David-i tárgyalá­sok előtt az amerikai titkosszolgálat figyelmeztette Clinton elnököt, hogy a palesztinok újabb erőszakhullámra ké­szülnek, sőt maguk a palesztin ve­zetők is erőszakra szólítottak fel. Arafat tehát annak tudatában utazott Camp Davidbe, hogy lesöpri a béke­tervet, helyette elindítja a második intifádát. Ekként Saron látogatása ürügy volt, különösen annak fényében, hogy kíséretével egy közterületen haladt át. Saron egyetlen dolgot provokált ki: mindenki számára egyértelművé tette, hogy mire lehet számítani, ha az Óvá­ros szent helyei palesztin fennhatóság alá kerülnek.

Egy rosszindulatú politikus akció­ja indította el – teljesen tudatosan, szántszándékkal – a vérontást, ame­lyet Izrael állam azóta ügyesen ki­használ a mindennapi életben. A négy év alatt átalakultak az újságok cím­lapjai, véres holttestek és kődobáló gyerekek képei fémjelzik a szomorú sajtótörténeti időszakot.

Tehát Saron még csak nem is az egyik, hanem az egyetlen felelős. Saron ördögi ügyességénél csak Izraelé nagyobb, mert a vérontást olyan ügye­sen használja ki, hogy mindenki őt tartja a konfliktus felelősének. Ezt tá­masztja alá a következő mondat is. A kődobáló gyerekek holttestei két ok­ból kerülnek címlapra. Először is azért, mert merő véletlenségből min­dig ott van a helyszínen egy operatőr vagy egy fotós. Másodszor pedig azért, mert a palesztinok tudatosan küldik a harctérre a gyerekeket golyó­fogónak, és propagandaeszköznek használják fel őket.

Az intifáda egyébként nem terv, nem összehangolt akciósorozat. Sok­kal inkább hangulatról van szó, amely felkelésre indította a palesztinokat az elnyomás elleti. Az elmúlt négy évben semmiféle eredményt nem értek el a felkelők, azóta felépült egy hosszú bör­tönfal is Ciszjordánia északi részén, s mindenki rosszabbul él, mint 2000-ben. A felelős pedig a miniszterelnök. ”

Egy újságíró, aki képes elhinni, hogy az intifáda nem terv, bármit ké­pes elhinni. Még azt is, hogy ha egy erőszakhullám mindenki számára rossz, akkor abból nem az következik, hogy le kell állítani, hanem hogy dur­cásan ismételgetjük: a miniszterelnök felelős.

*

A közel-keleti ügyekben hozzá nem értő és rosszindulatú Sitkéi Levente október 9-én is írt egy cikket, amely­ben az egyiptomi Tabában elkövetett merényletről az Egyesült Államok és Izrael eredendő bűnei jutottak eszébe. A cinikus duett című írás első monda­ta telve részvéttel:

A vértől csöpögő, rémisztő tévéhír­adókon edződött ember pedig mond­hatja: tiszta sor, iszlám (sic) terroristák lecsaptak az általuk gyűlölt zsidókra. ” Tehát a látszat csal. Nem iszlám (sic) terroristák csaptak le az általuk gyűlölt zsidókra, hanem az egész mö­gött – mint látni fogjuk – az Egyesült Államok és Izrael bűnei állnak. Meg­jegyeznénk: egy Közel-Kelet-szakértőnek illene tudnia, hogy az „isz­lám” szó főnév, és melléknévként az „iszlamista”, vagy konkrétan a vallás­sal kapcsolatban a „muzulmán” vagy a „mozlim/muszlim” szavakat használjuk. A magyar nyelv elleni merény­letnél rosszabb, hogy Sitkei részlete­sen is kifejti teóriáját:

Komolyan úgy látszik, személyes érdekek kiszolgálása nagy nyilvános­ság előtt, valamint az ENSZ tekinté­lyének szándékos csorbítása. A cini­kus duettet a két jó barát, az Egyesült Államok és Izrael adja elő, egyre gát­lástalanabbal. Amerika érdekeit nézve furcsa a folyamatos, feltételek nélküli megalázkodás Izrael előtt. Nem lehet azt mondani, hogy Izrael stratégiai szempontból olyan sokat érne Was­hingtonnak, hogy azért az egész vilá­got magára haragítsa. Sőt, akár telje­sen megváltoztassa, kifordítsa sarkai­ból, felborítsa kormányzatait, megölje lakosait, s nevetségessé tegye az egyetlen, az összes országot magában foglaló, békét kereső szövetségét. ” Ami Amerika stratégiai érdekeit il­leti, Izrael eddig megbízhatóbb szövetségesnek bizonyult, mint az alter­natívaként szóba jöhető államok. To­vábbá – bármennyire is meglepő – lé­teznek erkölcsi megfontolások is a po­litikában. Az Egyesült Államok talán úgy érzi, hogy az ENSZ-ben folytatott Izrael elleni arab propagandaszavazá­sok etikátlanok, mert olyan országok tartják nyomás alatt a közgyűlést, amelyek szisztematikusan sértik az emberi jogokat, népirtásokat hajtanak végre, miközben ezeket az államokat senki nem ítéli el. A „békét kereső” (csak fura módon nem találó) ENSZ-t saját maga, az ilyen ügyek és az ilyen országok jelenléte teszi nevetségessé. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az ENSZ legnagyobb tagdíjbefizetője az Egyesült Államok, a fenti országok vezetőinek zöme viszont csak haszonélvezője az ENSZ-tagdíjaknak, mia­latt módszeresen irtja saját országának vagy egy másiknak a lakosait. És ezt azért teheti, mert az sem az Egyesült Államok, sem az ENSZ nem borítja fel kormányzatait.

Az persze igaz, hogy az ENSZ már rég nem működik úgy, mint az elvár­ható lenne. Idejétmúlt szervezet világ­háború utáni hatalmi felállással, amely a korrupció és a bürokrácia elharapódzásával már a működésképte­lenség határára sodródott. Itt viszont az elv a fontos. Akarjuk-e, hogy béké­sebb világban éljünk, s hajlandók va­gyunk-e ezért tenni is? A legtöbben igen. Az említett két ország viszont biztosan nem. ”

Most akkor mi gyengíti az ENSZ te­kintélyét? Mi a legnagyobb problémá­ja? Sitkéi valamiért nem látja, hogy nem Amerikán és Izraelen múlik, hogy nem élhetünk békésebb világ­ban, hanem olyan országokon, mint Irán, Szudán, Szíria, Szaúd-Arábia, Észak-Korea stb.

Az egyik antiszemitának nevez min­denkit, aki felszólal politikája ellen, a másik pedig hűséges alattvalóként bó­logat, sőt magára veszi a kis szövetsé­gesét érintő vádakat. Ereje van, ám egyenes gerince és kultúrája nincs az amerikai hatalmi gépezetnek, így min­den vitás kérdést az öklével próbál rendezni. Ez eddig valóban bevált. Amerika kiverekedte magának a vezető helyet a világban, ám ezzel senki sem lett boldogabbők maguk sem. ”

Persze, tudjuk: Izrael „bírálói” között egy antiszemita sincs, és Izrael irányít­ja Amerikát. És Amerikának nincs kul­túrája, csak verekedni tud. Európa vi­szont a náci Németországgal és a kom­munista Szovjetunióval bizonyítja kul­turális felsőbbrendűségét, irtózását az erőszaktól és a korabeli francia és an­gol politikával a gerincességét.

A régi, jól bevált szlogen pedig ha­zug: bármennyit is mondják, nem le­het azt mondani, hogy tombolna az antiszemitizmus. ”

Ajánlunk egy kísérletet: sétáljon vé­gig Marseille utcáin kipával a fején. A végeredményt kíváncsian várjuk. De előtte azért a google keresőjébe írja be az „antisemitism in Europe – 2000-2004” szavakat.

Az Amerika-ellenesség valóban egyre jelentősebb a világ minden tá­ján (az Európai Unió tagországaiban és az iszlám államokban egyaránt), ám ezt nem lehet, nem is szabad össze­mosni az antiszemitizmussal. Nem a zsidósággal van probléma, mint ahogy azt be akarják állítani a tandem tagjai. Sokkal inkább a hatalmi arro­gancia és a többi ember életének figyelmen kívül hagyása az, ami felhá­borítja az embereket. ”

Próbáljuk ezt az idézetet is értel­mezni. Az erősödő Amerika-ellenes­ség nem ugyanaz, mint az antiszemi­tizmus. De akkor a következő mondat­ban miért mossa össze a kettőt? Szerzőnk írói munkásságát ismerve azért, mert az Amerika-ellenesség oka annak Izrael-barát politikája. És nem is a zsidósággal van baj, hanem a „ha­talmi arroganciával”, mert az, hogy Izrael megpróbál életben maradni, bi­zonyos körökben már önmagában is annak számít. A zsidók maradjanak csak a helyükön, hallgassanak, akkor talán életben maradhatnak – sugallja Magyarország egyetlen „polgári” na­pilapjának Közel-Kelettel foglalkozó szakújságírója.

*

A Bácsfi Diána nevével fémjelzett hallatlan nyilas kihívás kapcsán Ta­más Gáspár Miklós a szélsőjobbos magyar ifjúságot veszi górcső alá (Szegény náci gyermekeink, ÉS, okt. 1.). Tézise szerint „mi” (azaz a balli­berális elit) is felelősek vagyunk a helyzetért, mert gyakran kettős mércé­vel mérünk, és ezt – ha csak részben is -, de jogosan vetik szemünkre. Né­hány hónappal ezelőtti írásában egy­szer már felrótta a magyar balliberális sajtónak, hogy többek között Izrael bí­rálatát is átengedi a szélsőjobbnak. Je­len írásában mindez így tér vissza:

Azt mondtátok, baloldaliak vagy­tok. A megalázottak és megszomorítottak mellett álltok. Akkor miért csak a Magyar Demokratában és a Magyar Fórumban olvashatunk a palesztinok és más arabok szenvedéseiről?”

Érdekes gondolat: a baloldali sajtó nem bírálja Izraelt, nem „áll ki” az arabok és a palesztinok mellett. Nos, nem ártana, ha a szerző néha belenéz­ne az általa szapult magyar baloldali sajtóba. Mert ezekben mindazt megta­lálja, amit hiányol.

Címkék:2004-11

[popup][/popup]