Elfogultságok

Elfogultságok

Három évvel azután, és napokkal a minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen beszláni iskolai vérengzés után, szep­tember 11-én, a Magyar Hírlap publi­cistája meglepő tanácsokat ad azoknak a politikusoknak, akik megpróbál­ják megfékezni a világszerte dúló isz­lámista terrort (Fodor György: A há­ború köde):

„Nem putyinokat, bushokat, chiracokat, blaireket kellene megbízni az­zal, hogy agyalják ki a terror elleni harc módozatait, hanem tagolt, célirá­nyos szürkeállománnyal bíró szakem­bereket. Ok rendet tehetnének, össze­foghatnának, megoszthatnák tapaszta­lataikat, és kidolgozhatnának egy használható stratégiát. Talán azzal kezdenék, hogy az ’iszlám (arab) terrorizmus’-ból elhagynák a jelzőt. Vannak keresztény terroristák is meg mások. (…) Folyik az önjáró háború – senki nem tud semmit. ”

Ez utóbbi mondat ebben a kontex­tusban legalábbis ködösítés: nagyon is tudható, hogy Csecsenföldtől Kasmí­rig, a moszkvai metrótól a beszláni tornatermen át a jeruzsálemi kávéhá­zakig ugyanaz az iszlám „szent hábo­rú” dúl, ugyanazokkal az ellenségké­pekkel (amerikaiak, oroszok, britek, keresztények, zsidók stb.), ugyana­zokkal az eszközökkel, ugyanazokkal a célokkal, és sokszor ugyanazokkal az Al-Kaida-féle háttérnetworkökkel. Ha a szerző azt írja, hogy ebben a vi­lágméretű háborúban „senki nem tud semmit” (ami tényszerűen nem igaz), akkor ehhez a nemtudáshoz maga is hozzájárul. Ha végre többen merné­nek szakítani a politikai korrektség nyelvi-gondolati diktatúrájával, és ki mernék mondani, hogy itt többnyire iszlámista ideológiájú, az arab kultúr­körből származó emberek indítottak hadat a szabad világ ellen, talán job­ban megértenék, miről is szól ez a dzsihád. Igen, voltak, vannak keresz­tény terroristák is, csak éppen nem összemérhető a szándékok globális el­szántsága és az elkövetett tettek mennyisége, brutalitása (ld. iskolás gyerekek kínzása, csonkítása, hátba lövése). Az pedig, hogy ne a politiku­sok, hanem a szakemberek „tegyenek rendet”, sajátos felfogása a demokrá­ciának. Ahol a politikusok mögött, mellett természetesen ott vannak a szakértőik is. Ezt a megoldást ajánljuk egyébként az újságírói szakma figyel­mébe is.

*

Az MTI szeptember 6-i híre iskola­példája a precízen összefoglalt valót­lanságnak – nem nyelvezete, hanem a háttérként közölt, össze nem illő té­nyek összepárosítása miatt:

„Horogkeresztet és SS-jelet mázol­tak vandálok négy, zsidó hangzású névvel ellátott családi sírra Kelet-Franciaországban. A rendőrségnek egyelőre nem sikerült kiderítenie, ki áll az Audincourt-ban elkövetett tett hátterében. Franciaországban – ahol Nyugat-Európa legnagyobb izraelita és legnagyobb muzulmán közössége él – az utóbbi időben elszaporodtak az antiszemita és arabellenes megnyilvá­nulások.”

Ami a legnagyobb számú közössé­geket illeti, ez nyilván így van, csak éppen nem lényegtelenek az arányok. Franciaországban úgy 700 ezer zsidó (az „izraelita” szó vagy szemérmes­ségre, vagy a csak vallásosakra akar utalni, mindkettő félreértés) él, az észak-afrikai, arab, muzulmán beván­dorlók száma viszont úgy 6-8 millió körül van. Az utóbbi hónapokban va­lóban történtek keresztény te­metőkben is sírgyalázások, de a Fran­ciaországban elkövetett atrocitások túlnyomó többségét zsidó személyek és intézmények (iskolák, boltok, te­metők) ellen követték el, s kizárólag az antiszemita incidensek száma nő évről évre (az idén úgy 60 százalék­kal). Az elkövetők többsége pedig radikalizált arab, muzulmán fiatal. Ám, és az idézett hír utolsó mondata is azt sugallja, hogy a veszély nem ez, ha­nem valami homályos, kisebbségek közti vallásháború, ahol az antiszemi­ta atrocitássorozatnak ugyanakkora a súlya, mint egyes „arabellenes meg­nyilvánulásoknak”.

*

Szeptember 11-én a világ a New York-i és a washingtoni terrortámadá­sokra emlékezett, így a magyar sajtó is – ki-ki a maga módján. A kommentá­rok, megemlékezések többsége a tragédiára koncentrált, vagy az azóta el­telt időszakot értékelte. A legtöbb összefoglaló – ha esetleg a megállapí­tásokkal vitatkozni is lehetett – méltó­sággal emlékezett meg a tragédiáról. Kivételek azért akadtak: a Magyar Nemzetnek sikerült a következővel előrukkolnia (Szeptember 11: A kezdet – Máig tisztázatlan a terrorakciók háttere, 2004. szeptember 11.):

„Bár a jelenkor legfontosabb törté­nelmi dátumának tűnik, a mai napig sem világos, kik állnak a szeptember 11-i terrorcselekmények mögött. A tá­madásokat azóta sem vállalta magára egyik terrorszervezet sem. ”

Teljesen nyilvánvaló, hogy az al-Kaida állt a merényletek hátterében, és bár konkrétan soha nem vállalta magára a merényletet, több hiteles közleményben is büszkén hivatkozott rá. De a cikk írója, az általa használt kifejezésekkel, félbehagyott monda­tokkal, levegőben lógó állításokkal, azt sugallja az olvasóknak, hogy összeesküvés áll a háttérben.

„A kigyulladt toronyról felvételeket sugárzott a CNN, amely végig híven közvetítette a terrortámadást. Később sokaknak feltűnt, hogy a tévéadó által gyakran bejátszott amatőr felvétel ké­szítője először a repülőre, majd a to­ronyra irányította a kamerát, oda, ahová aztán az első repülő másodper­ceken belül bevágódott. Tizennyolc perccel később érkezett a másik gép, a United Airlines légitársaság washing­toni Dulles repülőteréről Los Angeles­be induló 175-ös járata, fedélzetén 56 utassal, 7 utaskísérővel, két pilótával. ”

Az idézet második mondatának nincs folytatása, így nem tudjuk meg, mi a jelentősége annak, hogy először a repülőre irányult az amatőr filmes fi­gyelme. Kik azok a „sokak”, akiknek ez feltűnt? Miért lényeges ez? Hogy a filmes tudta, mi fog következni? Ak­kor a szerző miért nem viszi tovább ezt a szálat? Ha viszont az történt, ami logikus: a felvétel készítőjének feltűnt az alacsonyan repülő gép, és ezért fó­kuszált rá, akkor mi értelme volt en­nek a mondatnak? A válasz: azt sejtet­ni az összeesküvés-elméletekre fogé­kony olvasóval, hogy a névtelen vide­ós tudta, mi fog következni, tehát tu­dott a merényletről. Hogy mindenki értse, miről van szó, a cikk kétszer is utal a hamisításbajnok szélsőbaloldali Michael Moore-ra – mint tudományos bizonyítékra.

„George Bush amerikai elnök egy iskolai programon vett részt, amikor az első gép becsapódásáról értesítet­ték. (Ez Michael Moore Fahrenheitjé­nek egyik kulcsjelenete.) Bush zavarta­lanul folytatta programját; azt állítot­ta, hogy mindössze egy ’igen ügyet­len’ pilóta hibájáról van szó. (…)”

Viszonylag kevesen lehettek azok, akik rögtön az első repülőgép becsa­pódásánál tudhatták: nem baleset tör­tént. Mind Moore, mind a cikk írójá­nak részéről nem más, mint egyszerű kötözködés azt felemlegetni, hogy Bush és stábja nem kapcsolt rögtön, és nem érzékelte a történtek súlyát. Kü­lönösen, hogy Mr. Moore kiegyensú­lyozottságát ismerve valószínűsíthető: ha Bush bejelenti, hogy terrortámadás történt, akkor azt a következtetést vonta volna le, hogy az elnök tudott a merényletekről. Vagyis teljesen mind­egy, hogy volt-e rajta sapka, vagy sem, mindenképpen gyanús.

„Sem akkor, sem később nem sike­rült kézre keríteni Osama (sic) bin Ladent, az al-Kaida terrorszervezet ve­zetőjét, akit a támadások állítólagos megszervezéséért az USA első számú közellenségeként is kerestek. ”

„Állítólagos” – aprócska szó, de ha­tásos. Viszont, ha nem biztos, hogy az al-Kaida és Oszama bin Laden állt a háttérben, akkor ki? Erre nem kapunk választ, viszont a cikk vége némi segítséget nyújt:

„Egy biztos: a világ nem lett bizton­ságosabb hely az amerikai válaszcsa­pásoktól és a mondvacsinált okokból megindított háborúból, amely valójá­ban az Egyesült Államok gazdasági érdekeit és Izrael biztonságát szolgál­ta. ”

Témánál vagyunk: csak az Egyesült Államok és Izrael érdeke volt az iraki háború, így talán a szeptember 11-ei támadássorozat is. A következtetése­ket már mindenkinek magának kell levonnia.

*

A jobboldali napilap fiatal és tehet­séges munkatársa, Tóth Szabolcs Tö­hötöm megnézte Michael Moore leg­újabb „dokumentumfilmjét” (Fahren­heit mínusz 9/11. Magyar Nemzet, szept. 2.), és hiányérzete támadt. Nem igazán tetszett neki a rendező némely hazugsága, csúsztatása, de leginkább egy, Amerikával szoros kapcsolatban lévő távoli kis ország említése hiány­zott neki, ami pedig elengedhetetlen lett volna Bush iraki háborújának és a „szélsőséges” neokonzervatív héják magatartásának mélyebb megértésé­hez. Ez a kis ország Izrael.

„Nos, az olajvállalatokról, a Halliburtonról elég sokat hallunk az iraki és afganisztáni háború kapcsán Mi­chael Moore filmjében, a Fahrenheit 9/11-ben – meglehet, nem alaptalanul. Izraelről viszont egy szót sem.”

A szerző Moore öncenzúrájára azt hozza fel példaként, hogy egy, a terror megállításáról szóló rövid Bush-nyilatkozatból a rendező egyszerűen ki­vágta azt a részt, amiből kiderült vol­na: az amerikai elnök ott és akkor tör­ténetesen nem az al-Kaidáról, hanem az Izraelt fenyegető palesztin terroris­ták megállításáról beszélt (természete­sen egy újabb öngyilkos merénylet után). Tóth azonban ebből nem arra következtet, hogy Moore enyhén szól­va manipulatív módon vág össze nyi­latkozatrészeket, képkockákat, hanem arra, hogy valami van a háttérben:

„De mi történt Moore-ral (…), hogy filmjéből olyan szinten cenzúrázza ki Izraelt, hogy még ebből az elnöki nyi­latkozatból is kioperálja az ország ne­vét? Hogyan lehetséges, hogy Moore, aki a Haver, hol a hazám?-at egy amerikai békeaktivistának, Rachel Corrie-nak ajánlja, aki egy izraeli buldózer előtt lelte halálát, mikor elé feküdve saját testével próbálta meg­menteni az egyik lerombolásra ítélt palesztin otthont, most hirtelenjében nem tartja fontosnak ezt a kérdést? Miképp magyarázható, hogy Moore, aki közismert Izrael-ellenes kijelenté­seiről és a palesztin ügyet felkaroló nyilatkozatairól, egyetlen másodper­cet sem szentelt filmjében Izraelnek? ”

A nyíltan Izrael-ellenes, palesztin­barát rendező tehát, aki egy közismert módon, szerencsétlen balesetben meg­halt Izrael-ellenes aktivista halálának szentelte egyik művét, akkor járt vol­na el helyesen, ha Izraelt és a neokonokat valamilyen módon beleapplikál­ja filmjébe. Hogy miért?

„Nem kell ahhoz tehát Izrael-ellen- es álláspontra helyezkedni, hogy va­laki belássa: a neokonok említése nél­kül dokumentumfilmet készíteni a má­sodik iraki háborúról komolytalan vállalkozás. ”

Ennél már csak nyilván az lett volna izgalmasabb vállalkozás, ha Moore, miként szokta, még a Fehér Házat és az elnök külpolitikáját túszul ejtő, zsi­dóbarát neokon idegenek toposzát is feltálalja a nagyérdeműnek. Nem mintha Izrael biztonsága nem lehetett volna lényeges szempontja a térség egészének biztonságáról gondolkodó republikánusoknak. Ám Izrael ilyen módon való kihangsúlyozása csupán az interneten terjedő, a Moore-filmből Izraelt és a neokonokat hiányoló konspirációs írások mániája. Tóth mellett szól, hogy elismeri:

„…már így is oly sok homályos konspirációról van szó a filmben, hogy mindenki számára meglehetősen komolytalanná vált volna Moore, ha azt bizonygatja: Bush egyszerre a szaúdiak és az izraeliek bábja is.”

Így tehát a Fahrenheit nézői lema­radtak egy olyan összefüggés meglá­tásáról, amelynek létét maga a szerző is a konspirációs elméletek szférájába utalja.

Ennek a logikának a jegyében telt meg egy oldal Magyarország egyetlen jobboldali napilapjában.