Életre festeni

Éva Fischerrel beszélget Götz Eszter

Athénban találkoztunk a művésznővel. A Képzőművészetek Nemzetközi Központja az Athéni Olasz Intézet segítségével rendezett kiállítást képeiből. Lírai vonalkavalkád és tengerszín atmoszféravásznak töltötték meg a galéria három termét. Capri és Róma fényeinek a teremtett táj és épített faltöredékek azonosíthatatlan elemeiben továbbélő izzása, kavargó, történelmen kívüli útvesztők álomvalósága tolong a festményeken. Negyven év Európa-labirintusa, egy magyar származású, Olaszországban élő zsidó festőnő lélekvarázslása a színek és formák mágiájával.

Az elmosódott kontúrok, a képkompozíció absztrakt drámaisága Kelet-Európát sejteti. A tobzódó színek a mediterrán világot.

• Bámulatosan tiszta a magyar be­széde, Éva.

Pedig soha magyar iskolába nem jártam. Csak a szüleimmel beszéltem magyarul. Én a volt Jugoszlávia terüle­tén, Daruváron születtem. Apám rabbi volt Versecen. Ott éltünk, míg ki nem tőrt a háború. Apámat koncentrációs tá­ borba vitték, soha nem hallottunk töb­bé róla. Anyám, öcsém és én Belgrádban voltunk nyolc hónapig, a németek alatt. Rettenetes volt. Harminchárom rokonomat vitték el vagy ölték meg.

• Hogyan jutott Olaszországba?

Amikor apámat elvitték, minde­nünket, amink csak volt, pénzzé tettük, anyám hamis útleveleket vett, és el­indultunk az olasz határ felé. Egy hó­napig vándoroltunk Albániában, min­den maradék úti holminkat ellopták, nincstelenül érkeztünk végül Olaszor­szágba. Ott először internáltak, aztán majdnem egy teljes évig bujkálnunk kellett Bolognában. Az olaszok csodálatos emberek, enni adtak, rejtegettek minket. Amikor a háborúnak vége lett, festeni kezdtem.

• És már 1947-ben kiállítása volt. Rómában. Hogyan sikerült ilyen gyor­san beilleszkednie az ottani művészeti életbe?

Párizsban tanultam az akadémián, még a háború előtt. Tizenöt éves vol­tam, amikor jelentkeztem oda, és tizen­nyolc évesen fejeztem be. Párizs a har­mincas években különleges hely volt a művészetek számára, hirtelen sok lehe­tőség nyílt, sok érzékeny és érdekes embert vonzott a város. Olyan barátsá­gokat adott nekem, amik ma már majd­hogynem hihetetlenek. Ezután jött az elképzelhetetlen, kegyetlen valóság a kelet-európai zsidó lány számára. A háború, a holocaust – végül, szerencsére, a menekülés: Itália.

• Amint a kiállításai listáját nézem, a világ szinte minden táján megfordult, Amerikától Spanyolországig. Izraelben öt-hat városban is volt tárlata. Buda­pesten eddig csak egyszer járt, 1978-ban, a Műcsarnokban.

– Sajnos, Magyarországra azóta nem jutottam el, bár szívesen mennék. Sok­felé állítottam ki, de a legtöbbet otthon, mármint Olaszországban. Rómában, a Palazzo Barberiniben. Az én tárlatom volt eddig az egyetlen modem művé­szeti anyag, előtte sem, utána sem mu­tattak be kortárs művészt ott. Állan­dóan, lázas türelmetlenséggel festet­tem. Jó barátságban voltam a kor leghí­resebb művészeivel. Dalival, Picassóval, Viscontival. Picassóval éppen Viscontinak az ő tiszteletére adott vacsoráján is­merkedtem meg később gyakran talál­koztunk. Dalihoz fűződő barátságom még Párizsból való. Akárhányszor Ró­mába jött, felhívott. Egyszer ott ült ná­lam, és egy kerek órán át magyarázta, mennyire szereti a legyeket Olaszor­szágba, mondta, tulajdonképpen a le­gyek miatt jön. Itt tiszták a legyek. Spa­nyolországban is vannak, de azok pisz­kosak. Amerikában egyáltalán nincse­nek, nem is lehet ott élni. Tudja, akko­riban a nagy művészek nagyon közvet­lenek voltak, nem ügy, mint most. Me­leg igazi emberség áradt Daliból is, Picassóból is. Amerigo Tot is jó barátom volt, első képeimen az ő stúdiójának enteriőrjét festettem meg. Dali is. Tot is kérte, fessek róluk portrét, ők is csinál­nak rólam. De én valahogyan sajnáltam az időt, hogy csak ott üljek napokat, amíg ők festhetnek, inkább a magam té­máira vágytam, nagyon fiatal voltam, most már bánom. Rómában sokáig az alattam lévő lakásban lakott Ennio Mor­ricone, a zeneszerző. Akkor még sze­gény fiú volt, pályakezdő. Egész nap ott­hon ült és zongorázott, az első filmze­néit abban az időben szerezte. Felhallatszott a zongorajátéka, én abból fes­tettem afféle zenehangulatképeket. né­ha feljött, megnézte őket. Aztán a ké­pek aurájából tovább komponálta a hangokat, nagyszerű időszak volt mind­kettőnknek. Azt a zenét, amit a kiállítás megnyitóján hallott, szintén Morricone írta, az én képeimhez.

• Valóban feltűnt, mennyire össz­hangban volt zene és látvány.

Sokáig zenei ihletésű képeket csi­náltam. Volt egy barátom, egy olasz kar­mester és zeneszerző, aki végignézte a képeimet és mindegyikről megmondta: ez Brahms, ez emez, ez meg amaz. Meg­fordítottam a képeket: a hátukon ott állt ugyanaz a név. Azt mondta a zene szí­neiből ismer rájuk. Két-három évenként témát váltok. Egy ideig stúdió-enteriőröket festettem, aztán jött a zene, a tük­rök, falak, a római piacterek. A bicikli kedvenc témám volt sokáig. Számomra a bicikli önálló személyiség, csináltam női és férfibicikliket is, sőt olyanokat is, akik szeretkeznek egymással. Emberi lelkük van.

• Sok tájképet látok a falakon.

Csodálatos a déli táj, a tenger, Capri, Spanyolország az olasz városok. Majdnem mindig nappal festem őket, színben és fényben. Bár régebben csinál­tam néhány éjszakai tájat is. Erről van egy jó igaz történetem is: egyik éjjel meg láttam, hogy a római Piazza Navonát mi­lyen káprázatosán festi át a telihold fé­nye. Másnap vettem a vásznat, festéke­ket, kiültem a térre, és vártam. Szép es­te volt, lassan gyűltek az emberek a té­ren. Látták, hogy ott ülök egy széken, fes­tőállvánnyal, és nem csinálok semmit.

Mindenki odajött megkérdezni, mire vá­rok. Mondtam, a Holdra. De a századik kérdés után meguntam, kiírtam egy cé­dulára: Várom a Holdat. Persze az előző napi látvány nem ismétlődött meg, hi­szen a Hold mindennap egy kicsit más szögbe fordul, csakhogy ezt akkor még nem tudtam. Úgyhogy üres vászonnal mentem haza. Egy jó év múlva a barát­nőm, aki addig Amerikában volt, haza­jött és felhívott: – Éva, jól vagy? – nem ér­tettem, hiszen ismer, tudja, hogy soha­sem vagyok beteg. Aztán szép lassan ki­derült, hogy Amerikában, ahol sok isme­rősöm van, elterjedt, hogy egy ideig be­csavarodtam, kórházban voltam, ápol­tak. Szájról szájra ment az én megbolondulásom története, míg kisült, hogy valaki akkor éjjel ott volt a Piazza Navonán, és látott engem ott ülni, nagy tömeg közepén, a cédulával: Várom a Holdat. Azóta nem mentem ki éjjel festeni.

• A holocaustról szóló képek is van­nak itt: zenélő rabok a koncentrációs táborban, vagonok, egy kislány a babá­jával les ki a vagon ablakán. Mióta fest ilyen témájú képeket?

– Negyven éve. De nagyon sokáig nem mutattam meg senkinek, még a férjemnek sem. Megfestettem őket és eldugtam. Időről időre muszáj volt, egy belső erő hajtott, hogy újra fessek róla.

• Talán egyfajta kiegyenlítő erő a nyugodt hangulatú, harmonikus tájké­pek, lírai absztraktok mellett.
• Magam is azt hiszem, erről van szó, bár sohasem gondolkodtam róla.
• Mikor mutatta meg először őket?
• Csak néhány éve. Valaki kérdezte, nincs-e ilyen képem, erre elővettem őket. Azóta rendszeresen kiállítom.
• Ahogy nézem a képeket, feltűnő rajtuk a vörös szín mélysége és inten­zitása. Ez vajon az élet boldog vöröse, a Nap színe, vagy valami vért idéző, tra­gikus elem?
• Alighanem mindkettő egyszerre, nem tudom különválasztani ezeket. Ál­talában atmoszférát festek, belső színe­ket, magamból és a látható világ törté­neteiből áradnak ezek a színek. Csak festem őket, nem is tudom, pontosan milyenek.
• Kiket ábrázol a két nagyon fájdal­mas, elmosódó, kékes-sárgás folthatá­sú portré?
• Fiktív arcképek. Néhány a hatmillió elpusztítottból. Tudja, az ember arra gondol, ha megfesti őket, akár csak né­hányat, valamilyen formában tovább él­nek. Mostanában falakat és az unokáimat festem. Két tizenöt hónapos, gyönyörű kisunokám van, ikrek. A nyárom megint jövök Görögországba, Delfoiban lesz egy UNESCO által rendezett tárlat, huszonvalahány ország egy-egy festőjét mu­tatják be. Mindenkitől egyetlen művet, a téma maga Delfoi. Olaszország engem tisztelt meg azzal, hogy képviseljem.
• Melyik országot tartja hazájának?
• Nehéz kérdés. Zsidó vagyok, az anyanyelvem magyar, Jugoszláviában születtem, Franciaországban tanultam, Olaszországban élek több mint negyven éve. Nincs hazám, vagy még inkább az egész világban otthon érzem magam.
• Milyen nyelven fest?

Erre még sohasem gondoltam, de azt hiszem, értem, mire kérdez. Igaza van, a festéshez is kell nyelv. Talán ola­szul, legalábbis amikor a színeket, fol­tokat fogalmazom. De a vonalakat, számokat – azokat magyarul.