Éj-apa

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

CARL FRIEDMAN

Éj-apa

Carl Friedman holland írónő, műfor­dító, újságíró 1952-ben született. Eddig két regénye jelent meg, me­lyeket több nyelvre lefordítottak. Az alábbi részletek első Nightfather című regényéből valók.

AZ ERDŐ

Papa vett egy használt autót. Egy pi­ros Austint, melynek a teteje és a mo­torháza fekete volt. Barátságos íves or­rával úgy nézett ki, mint a rajzfilmek beszélő és gondolkodó járgányai.

  • Ez egy kávédaráló! – csúfolódtak a környékbeli gyerekek.

  • Inkább egy Opelt kellett volna ven­netek! – közölte a szomszéd fiú.

  • Papa német dolgokat nem vásárol – dünnyögte Max. Azt nem tudom, miért kell ezt szégyellni.

Vasárnap papa Simonnal kocsikázni vitt. Az ég kék volt. mi ketten hátul ül­tünk. A város melletti kacsaúsztatóhoz mentünk. Van ott egy híd. A hídról, a korláton áthajolva kenyérmorzsákat do­báltunk.

Aztán tovább mentünk. Poros orszá­gutakon, rétek mellett haladtunk, a réte­ken poros tehenek legelésztek. Papa dudorászott. Egyszer csak hirtelen lelassí­tott. Fejét a szélvédőnek támasztotta és megállt. Jobb oldalon egy árok húzó­dott, azon túl egy keskeny, benőtt ös­vény.

  • Ez egy jó erdő – mondta. Mi bólo­gattunk.

  • Jó erdő – csettint is hozzá nyelvével – itt jól el lehet bújni. Sűrű és sötét. Itt sohasem találnak meg, véletlenül sem jutnak a nyomodba.

Kiszállt. Mi az autóból néztük, ahogy átugorja az árkot. Aztán elnyelte az erdő.

  • Mit művel? – kérdezte Simon ide­gesen.

  • Csak a szokásos szökés.

Simon lehúzta az ablakot.

  • Semmit sem hallani, csak a madara­kat.

  • A szökést nem lehet hallani – sut­togtam – azt csak nagyon halkan lehet csinálni.

  • És velünk mi lesz?

  • Inkább az ujjamat szopom. Mit tud­hat Simon ezekről a dolgokról? Papa, messze, a fák között rohan. Gallyak és tüskék akadnak a hajába. Lehet, hogy csak sötétedés után ér vissza, szakadt ruhában. Izzadtan, lihegve csak annyit mond majd: „Jó erdő”.

De most hamar visszaért. Még csak nem is zihált.

  • Ez a tiétek – és benyújtott egy ma­rék szamócát az ablakon.

  • Szerencsére nem találtak rád! – só­hajtottam, amikor indított. Meglepve körülnézett:

  • Kik?

A LÁGER

Sohasem említi a nevét. Lehetett Trebibor vagy Majdawitz, Soblinka vagy Birkenhausen. „Mindig „A LÁGER”- ről beszél, mintha egyetlen egy lett vol­na.

  • A háború után láttam egy filmet – szokta mesélni. – A foglyok tojást sü­töttek reggelire. – Ilyenkor a tenyerével a homlokára csap – Tojást! A lágerben!

A láger tehát olyan hely, ahol nem le­het tojást reggelizni.

A láger nem is egy hely, inkább egy állapot. „Lágerem volt” – szokta mon­dani. Ettől más, mint mi. Nekünk bá­rányhimlőnk és rubeólánk volt. És ami­kor Simon leesett a fáról, agyrázkódása volt, és hetekig kellett feküdnie. De lá­gerünk nem volt.

Sokszor egyszerűen nem használja a múlt időt. „Lágerem van” – mondja, mintha semmi sem változott volna az­óta. És tényleg, semmi sem változott. Ott van rajta a láger, főleg az arcán. Nem annyira az orrán vagy a fülein – bár ezek tényleg elég nagyok -, hanem a szemeiben.

Egyszer láttam egy farkast az állat­kertben, neki is olyanok voltak a sze­mei. Fel s alá rohangált a ketrecben, ide-oda, ide-oda, a rácshoz és vissza. Hosszan bámultam a rácson keresztül.

Rémülten keresni kezdtem Simont és Maxot. A majomszikla körüli korláton lógtak, a kavicsot dobálló cerkófmajmon röhögtek.

  • Gyertek a farkashoz! – könyörög­tem, de az nem érdekelte őket. Amikor sírni kezdtem, Max kelletlenül lemá­szott és velem jött.

  • Na, mi van ezzel? – kérdezte unot­tan a farkas ketrecénél.

  • Láger – zokogtam. Max bebámult a ketrecbe.

  • Lehetetlen – mondta – farkasokat nem visznek lágerbe. Aztán kézen fog­va elrángatott. Vissza kellett mennem a majmokhoz.

Otthon, kisírt szemeimet látva Anya megkérdezte, hogy mi szomorított el. Max a vállát vonogatta:

  • Még túl kicsi az állatkerthez.

ZEILAPPELL

Nemcsak az arcán, hanem az ujjaiban is ott a Láger. Idegesen szokott dobolni az asztalon meg a székkarfán.

És a lábaiban is ott van. Az éjszaka közepén a Papa lábai kicsusszannak az ágyból, leviszik a lépcsőn, keresztüllép­kednek vele az előszobán. Messziről hallani, ahogy az ajtókat nyitogatja. Hi­ába, nem tud megnyugodni.

  • Tegnap éjszaka megint portyázni voltál? – kérdezi anya másnap, a regge­linél. Papa csak bólogat.

  • Efraim, Efraim! – mondja, és átöleli.

Van, hogy az éjszakai portyázásra fe­lébredünk. Ilyenkor pizsamában mi is lemegyünk, hogy vele legyünk. Mi a dí­ványon ülünk, ő meg körbe-körbe jár­kál. Amikor anya lejön, akkor megáll.

  • Nem hagylak benneteket aludni – dünnyögi. Anya a szemét dörzsöli és sóhajt.

  • Semmi baj. Az a fő, hogy életben vagy. Még az sem zavarna, ha egész éj­jel a tetőn táncolnál.

Papa átöleli. Anya a homlokát a Papa orrnyerge feletti mélyedésbe szorítja. A két arc úgy illeszkedik, mint egy puzzle darabkái.

Egyik éjjel Simon és én lábdobogás­ra ébredtünk. Lementünk, hogy meg­nézzük, mi történik. Lent égett a lámpa. A hideg linóleumon állva hunyorog­tunk a fénytől. A nagy hálószoba ajtaja nyitva volt. Papa az ágy mellett, a föl­dön feküdt. A szemöldökéből csörgött a vér. Anya és Max mellette térdeltek.

  • Fogd a másik karját, különben me­gint nekiesik az ajtónak.

Talpra állították. Ebben a pillanatban vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

  • Sapkát le! – suttogta németül. Kar­ját leengedi, majd megint összerándul.

  • Sapkát fel!

Véresek voltak az ujjai.

SZÉP

Max egy pocsolyából ivott. A sárban feküdt, és szívószállal szürcsölte a bar­na lét.

  • Milyen? – kérdeztük türelmetlenül. Nem felelt. Behunyt szemmel, nagy odaadással tovább ivott.

  • Te disznó! – hallottuk ekkor anya hangját. – Beteg akarsz lenni?

Be kellett menni Simonnak és nekem is, pedig mi még meg sem tudtuk kós­tolni.

Éjszaka Max rosszul lett. Hasára szo­rította a két kezét és suttogott:

  • Biztos férget nyeltem. Érzem, ahogy a hasamban tekeregnek!

A sáros víztől nem lehet lágert kapni. Attól sem, ha kabát nélkül játszol az ud­varon, vagy ha sohasem mosol kezet.

Nem tudom, hogy a Papa hogyan és mi­ért kapott lágert. Lehet, hogy azért, mert ő egészen másmilyen, mint a legtöbb ember, akit ismerek. Igen, ő más. És Anya is másmilyen. És mivel ők ketten másmilyenek, ezért Max, Simon meg én is másmilyenek vagyunk, mint a töb­bi gyerek. Otthon ezt nem lehet észre­venni, csak az iskolában.

  • Egy ember repül az égen! – a Ta­nárnő mosolyogva a rajzom fölé hajolt.

  • Nem repül, felakasztották. Tessék megnézni, már halott. Kék a nyelve. A foglyoknak pedig büntetésből végig kell nézniük. A papám is ott van. Ő az a nagyfülű.

  • Szép – mondja.

  • Dehogy szép! A foglyok éheznek, és most még később kapják meg a leve­süket.

De a Tanárnő már tovább lépett a kö­vetkező pádhoz, és tapsikolva felkiált:

  • Két tündér a gombán. Ez igazán gyönyörű!

Dühömben összefirkáltam és kidob­tam a rajzomat. Mi a szép ezekben a tündérekben!? Rajzoltam egy csomót: ötöt a hóba, és egyet az őrtoronyba.

ROKKANTAK

Max egy széken ült a frizsider előtt. Az ajtaja tárva nyitva, Max zoknija a konyhakövön szanaszét.

  • Mit csinálsz? – kérdeztük, de ő el­zavar minket:

  • Hagyjatok békén, kísérletezem.

  • A meztelen lábad bent van a jég­szekrénybe – kiált fel Simon. Max bó­logat:

  • Kíváncsi vagyok, milyen, ha meg­fagy.

A frizsider kis lámpája világított. Kí­váncsian bekukkantottunk. Ott voltak Max negyvenes lábai, az eidámisajt és a margarinok tetején.

  • Még nem fehérek – mondta Simon. Max odébb lökdösött bennünket.

  • Nem fehérek lesznek, hanem el kell hogy kéküljenek.

  • Vedd ki! – könyörgött Simon. – Most már bármely pillanatban leeshet­nek, és akkor soha többé nem fogsz tud­ni görkorcsolyázni.

Max összerezzent:

  • A görkorcsolya dedósoknak való!

Na és a járás? Az is dedós dolog? Azt hittem, felfedező akarsz lenni!

  • Már nem. Most már inkább közéjük akarok tartozni. És csak az tartozhat közéjük, aki félig éhen halt, vagy tífu­sza volt. Esetleg a gázkamra is jó.

Max haragosan nézett ránk. Simon fel akarta vidítani, ezért megkérdezte, hogy mióta csinálja.

  • Már tizenhat perce, és még egy cseppet sem merev, és nem is fog sike­rülni, ha itt lógtok a nyakamon!

Max kivette a jobb majd a bal lábát a frizsiderből és becsapta az ajtót. A tejes palackok összekoccantak.

Simon Max lábát vizsgálta:

  • Egyáltalán nem merevek, csak ned­vesek. Lehet, hogy tüdőgyulladást kapsz!

  • A tüdőgyulladás kevés, de kezdet­nek nem rossz. Annak is örülnék.

  • Bolond vagy! – ordította Simon könnyes szemmel.

  • Ebben a házban mindenki bolond! – mondta Max, miután jól pofonvágta Simont.

  • Ez nem igaz – szipogta Simon.

  • És a Papa a legbolondabb! – foly­tatta nevetve Max. – Mire jó egy ilyen apa? Ha Anya egy paraszthoz ment vol­na feleségül, akkor most lovaink, meg teheneink lennének.

Max kinyitotta a hátsó ajtót, mezítláb végigment a kavicsos úton, ki a kertbe. Mi csak bámultuk, amíg el nem tűnt a szemünk elől. Simon megszólalt:

  • Megint jár a szája! Még fejni sem tud. Te talán meg tudsz fejni egy tehe­net?

Csak a fejemet ráztam.

  • És még te is itt vagy! A láger még­is jobb a teheneknél.

KÉRDÉSEK

  • Ha van Isten – kérdezte Max – ak­kor miért nem tett semmit?

Papa éppen befejezte az evést, és ci­garettára gyújtott.

  • Mire gondolsz? – kérdezett vissza, az orrán fújva ki a füstkarikákat.

  • Leállíthatta volna a vonatokat, nem? Vagy egyetlen kézmozdulattal le­dönthette volna a lágert? Miért nem se­gített?

Isten nem holmi mindenes – vála­szolt Papa mosolyogva. – Képzeld, mi lenne, ha folyton a kívánságainkkal len­ne elfoglalva. Rettenetes összevissza­ság támadna.

  • Nem vagy rá dühös?

  • Néha előfordul.

  • Még hiszel Istenben?

  • így is lehet mondani.

  • Szerintem ez baromság! – robbant ki Maxból élesen. Papa sóhajtott.

  • Nem lehet Istent okolni. Nem Isten ordított Sieg Heil!-t, amikor Hitler hata­lomra jutott. Isten nem örült, amikor Európát sárba tiporták. Ezt mind embe­rek csinálták, olyanok, mint te meg én. A vonatokat emberek vezették, a gáz­kamrákat emberek építették. Minden embert Isten teremtett, de az emberek­nek szabad akaratot adott. Mindenki az csinál, amit akar. Azok az emberek pe­dig éppen népirtást akartak.

  • Ha Isten teremtette az összes em­bert, akkor Hitlert is ő teremtette! – mondta Max diadalmasan.

  • így van, de Hitler az, aki felelős mindazért, amit tett.

  • És Isten hagyja, hogy ilyesmi meg­történjen? Ez igazságtalan!

  • Senki sem mondta, hogy ez igazsá­gos. Ha igazságos világot akarsz, akkor keresned kell egy másikat.

Max pislogott.

  • Tehát egy olyan nyavalyás Istenben hiszel, aki szemöldökét sem ráncolja, amikor mindenkit kiirtanak?

  • Nincs más lehetőség. Még mindig jobb egy érthetetlen Isten, mint az, hogy nincs Isten. El kell viselni, jóban, rosszban.

  • Ez neked pont megfelel. De hagyjál engem békét a hülye lágertörténeteid­del! Az nagyon is jó volt neked!

Papa fenyegetőn felemelte a kezét, az edények fölé.

  • Nem szeretem ezt a hangot!

  • Nem? És akkor mi van? Mit fogsz velem csinálni ?

  • Maradj nyugton, Max – szólt közbe Anya és gyorsan felállt.

  • Miért nem versz most meg? – ordí­totta Max. – Mint egy SS legény.

Anya felráncigálta a székéből, az ajtó felé lökdöste.

  • Miért nem rúgsz agyon? – üvöltöt­te még Anya válla felett.

Simon a karomba csípett, próbálta nem elsírni magát. Papa kapkodva vet­te a levegőt. Anya a vállára tette a kezét.

  • Gyere, Efraim!

De Papa lerázta magáról, és az arcát dörzsölte.

Mi a francot akartok tőlem?! Elég nehéz ez már önmagában is.

AZ ALSÓNADRÁG

Papa mesélt. „Sok fényképen láthat­játok a csíkos pizsamás lágerfoglyokat, de a háború vége felé már csak a kivé­telezettek viseltek ilyet. Némely ba­rakk-parancsnok büszkélkedhetett vele. A többiek ócska rongyai még a tél hide­gétől sem védtek.

Nem volt cipőnk. Eleinte fadarabo­kon, később mezítláb jártunk. Meg kel­lett volna bennünket is patkolni, mint a lovakat, ez lett volna a legpraktikusabb. Egy darabig a kábelkommandó tagja voltam, ez egy külső munkára járó cso­port volt. Régi kábelekből kellett kihúz­kodnunk a rézdrótot, amit azután újra felhasználtak. A drótot könnyen el lehe­tett lopni. A barakkban aztán vékony szálakra szétszedtük. Ha pedig néhány rongydarabot is sikerült valahogy sze­rezni, akkor a rongyokat össze lehetett tűzni a dróttal. Tűre legalább nem volt szükség. Sok türelem kellett ehhez, de így tudtunk magunknak zoknit csinálni.

Fehérneműnk egyáltalán nem volt. Amikor a lágerbe érkeztem, a saját alsó­nadrágomat viseltem. Hol a színén, hol a visszáján hordtam, míg meg nem kemé­nyeden a mocsoktól. Időnként a hóban ki tudtam mosni. Végül aztán szétmállott.”

  • Pucér fenékkel jártatok, mint a ba­lett-táncosok? – kérdezte Simon.

  • A balett-táncosok nem pucérak, ha­nem szoros alsót viselnek – üvöltött rá Max, amitől Simon sírva fakadt.

Papa folytatta:

„Egyszer az a hír járta, hogy új alsó­gatyát kapunk. Egy szót sem hittem az egészből, de tévedtem. Egyik reggel, a sorakozó után a Bekleidungskammerbe, a ruharaktárba vezényeltek bennünket, ahol mindenki kapott egy gatyát. Nem is akármilyet! Barna papírzacskók vol­tak, két lyukkal az alján, a lábaknak. A tetején zsineg volt, hogy megköthessük a derekunkon. Hasznavehetetlen vacakság volt, néhány órán belül mindegyik a szemétre került, már csak azért is, mivel a hasmenéstől mindnyája állandóan fü­lig mocskosak voltunk.

  • Hogy bírtad ki alsónadrág nélkül? – kérdezte Simon gyászos hangon, kön­nyes szemét törülgetve.

Anya megsimogatta és kérdőn nézett a Papára. Ő felpattant, járkálni kezdett.

„Egy pillanat, valamit elfelejtettem elmondani. Mindenki ilyen gatyát ka­pott rajtam kívül. Éppen akkor fogyott el, amikor rám került a sor. Most már emlékszem! A többiek már a kapott papírgatyát húzkodták magukra a hó­ban, de nekem semmi sem jutott. Ekkor megjelent a lágerparancsnok-helyettes, maga a Lagerführer. A fejét csóválta.

  • Lehetetlen! Ennek a szerencsétlen­nek jár egy gatya, és, a francba, meg is fogja azt kapni, még akkor is, ha az egész lágert fel kell forgatni!

  • De üres a doboz – felelte a raktáros.

  • Micsoda! Azt akarja mondani, hogy a Harmadik Birodalomban nincs több alsógatya?

A lagerführer kezei eltűntek a doboz­ban. Kotorászni kezdett, és csodák-csodája: előhúzott egy alsónadrágot. Rá­adásul ez egyáltalán nem hasonlított a papírgatyákra. Kék színű volt, bársony­ból készült, és térdig ért. A slicc elefánt­csont-gombocskái kicsinyke német sa­sokat mintáztak.”

  • Tényleg, igazán? – kérdezte Simon. Papa bólogatott.

„Ez egy elnyűhetetlen alsó volt, első osztályú darab. És ez még nem minden! Eltelt egy hét, és a gatya beszélni kezdett. Ha jól emlékszem, ez akkor történt, ami­kor egy erdőben dolgozó csoportba osz­tottak. Gödröt kellett ásnunk, a talaj át volt fagyva, és az ásóm nyele kettétört. Ami­kor az őrök észrevették, félholtra rugdos­tak. Mintha ennek bármi értelme lett vol­na. A munkát a törött lapáttal kellett foly­tatnom, és ekkor hirtelen megszólított.”

  • Mit mondott? – kérdeztem.

„Németül beszélt, most nincs ked­vem mindent lefordítani. Azt azonban elárulom, hogy Heinrichnek hívták és korábban Adolf Hitler alsógatyája volt. Éveken át a segge lyukán keresztül néz­te Adolfot, és a legbizalmasabb állam­titkokat is ismerte. Egy napon aztán őt is letartóztatták, és lágerbe hurcolták, mert túl sokat tudott.”

  • Beszélő gatya nem is létezik! – vá­gott közbe Simon. Papa tehetetlenül széttárta kezeit.

„Maga Heinrich sem akarta elhinni! Korábban sosem próbált beszélni, ez addig eszébe sem jutott. De miután fel­fedezte, hogy tud beszélni, nem lehetett többé elhallgattatni. Hogy mennyit be­szélgettünk mi ketten! A nácik rohadé­kok voltak, na de az alsógatyáik?! Ezekről többé egy rossz szót sem aka­rok hallani!”

  • És mi történt azután Heinrichhel?

„A háború végére olyan sovány let­tem, hogy a gatya lecsúszott a bokámig. Egy napon felkapta a szél és felrepítette az égbe.

  • Heinrich, gyere vissza! – kiabáltam utána.

  • Itt fent maradok – válaszolta -, in­nen fentről oly gyönyörű a kilátás!

  • Mit látsz?

  • Mindent! Egész Európát. Meg a jövőt. Kenyeret az asztalon, meg azt a fekete copfos lányt, akiről beszéltél. És gyerekeket, igen, gyerekeket is látok!

  • Hányat? – kiabáltam, de már nem hallottam Heinrich válaszát. Csak egy apró pont maradt belőle, mint a sár­kányból, melynek elszakadt a zsinege.

Simon továbbra is hitetlenkedett.

  • A ruhák nem beszélnek – mondta vetkőzés közben. Max, akinek csak jó­val később kell lefeküdnie, az ajtónak támaszkodva megszólalt:

  • Miért is ne? Őrültebb dolgok is tör­téntek a lágerben, például elgázosították az embereket.

Simon megvonta a vállát:

  • Naná, hogy a lágerben elgázosították az embereket, hisz arra találták ki, nem?

WILLI

Nellie a vécén mindig lenéz a két lába között. Szentül hiszi, hogy egy krokodil ólálkodik a vízben, arra várva, hogy be­leharaphasson. A krokodiloktól nem fé­lek, csak a kukacoktól. A legeslegjobban azonban Willi Hammertől félek.

Papa mesélt. „Willi kápó volt. Ha le­írnánk, mi mindent követett el, a lapok­kal legalább kétszer kitapétázhatnánk a szobát. Egy német gazember volt, aki­nek a gyengék bántalmazása volt a spe­cialitása, de jól értett mindenféle közön­séges erőszakhoz és a gyilkossághoz is. Ötven körüli lehetett, kopasz, alacsony homlokú és kancsal volt. Egy kancsal ősember. Egyik kezében mindig ott volt a lánc, a végén egy pingponglabda-mé­retű golyóval. Ezzel rendszeresen vélet­lenszerűen leütötte valamelyik foglyot, akit aztán halálra vert.

Voltak – mindig akadnak ilyenek – akik benyalták nála magukat. Ezeket ar­ra kényszerítette, hogy lopjanak neki, és hogy vele aludjanak. Emlékszem egy orosz fiúra, aki a zöldségeskertben dol­gozott, és paradicsomot lopott neki. Egy egész hónapon át ő volt a kedven­ce, Willi csak ‘Édesem’-nek szólította. Egy éjszaka azután meghallottuk a fiú halálra vált ordítását:

  • Kérlek, ne küldj a gázkamrába!

  • Mit képzelsz rólam – válaszolta Willi – a gázkamra túlságosan személy­telen. Édesem, te olyan fontos vagy ne­kem, hogy saját kezemmel fogok vé­gezni veled.

Ez az ember a legalacsonyabb rendű élőlények közé tartozott, a mérges galó­ca közeli rokona volt. Csak az ilyen söpredék boldogult a lágerben. Mi, a többiek, teljesen ki voltunk szolgáltatva az ilyen férgeknek. Willi minden koráb­bi sérelmét, hibáját, vétkét és tévedését rajtunk verte le. Senki sem bánt úgy ve­lünk, mint ez a Willi Hammer.

Engem kipécézett magának.

  • Te érdekelsz engem! – kezdte.

Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban?

Minden este, munka után kiválasztott, odébb vitt és összevert. A golyós láncot nem használta, puszta ököllel vert. El­jönni tőle, felért egy dicsérettel, már- már a szeretet megnyilvánulása volt.

Más foglyokat is vert, voltak, akiket azonnal a Teremtőhöz küldött, de engem művészi kifinomultsággal ütlegelt. Cél­irányosan, minden alkalommal a legse­bezhetőbb pontokra célzott. Ha a földre kerültem, szünetet tartott. Ilyenkor ciga­rettára gyújtott vagy a körmeit pucolta, amíg össze nem szedtem magam, és újra érdemes lettem a figyelmére. Én meg sem nyikkantam. Ösztönösen megsejtet­tem, hogy amint meghallja a hangom, többé nem leszek érdekes és agyonver.

Kezdetben, hogy uralkodni tudjak magamon, véresre haraptam az ajkai­mat. Később már könnyebben ment. Megvetettem Willit. Igaz, hogy bántott, de még a fájdalomnak is van határa. Fö­lébe kerekedtem. Ezért gyűlölt, ezért üt­legelt, és ezért ragaszkodott hozzám. Hová jutott volna nélkülem? Én lettem az élete értelme. Legalább annyira füg­gött tőlem, mint én tőle.”

Papa a kezeit nézte és megrázta a fejét.

  • A végén persze ő győzött.

  • Hogyan? – kérdeztem Simonnal szinte egyszerre. Nem kaptunk választ. Papa már csak annyit mondott:

  • Féreg. Szemét féreg.

Margitta Nóra fordítása

Címkék:2005-02