Egymás tagjai a test szerint

Egymás tagjai a test szerint

Nádas Péter: Párhuzamos történetek, Jelenkor Kiadó, 2005.

A néma tartomány, 432 oldal, 2500 Ft,

Az éjszaka legmélyén, 696 oldal, 2400 Ft,

A szabadság lélegzete, 392 oldal, 3000 Ft

Nádas Péter háromkö­tetes nagy regényének legfontosabb tétjeit két egymást kiegészítő, egymással szembefordítható idézet beszélheti el.

„Múltunk mind össze van torlódva” – írja a Hazám József Attilája. „Tagjai vagyunk egymásnak” – írja a Tarzuszi Pál a megtér­tek közösségének. A regényben külön­böző huszadik századi helyszíneken, Németországban és Magyarországon (ezen belül főleg Budapesten és Mohá­cson), eltérő időkben zajló, itt-ott, telje­sen esetlegesen összeérő történeteket követhetünk nyomon, főleg a világhá­borút megelőző időkből, a korai hatva­nas évekből és a 80-as évek második feléből. Szerkezetében a hatalmas ter­jedelmű, három kötetben kiadott szö­veg nem követi a regénystrukturálás semmilyen felfejthető, szabályos, szer­kezetileg leképezhető rendjét, a káosz természetrajza mutatkozik meg benne, az, hogy igazából nem lehet egységes módon elbeszélni élettörténeteket, hogy történeti eseményeket kizárólag testek, gesztusok, mozdulatok történe­teként lehet elbeszélni. A regény, mint Nádas egész pályája, radikálisan „antiplatonista” (Radnóti Sándor), nem gondolja, hogy evilági létünk anyagá­tól, a testtől elfordulva juthatunk hozzá az ideák szemlélésében az igazsághoz. Igazságunk történeteinkben van, tehát nem eleve adottan és életünk esetleges­ségeitől függetlenül, hanem éppen ezekben az esetlegességekben. Törté­neteink azonban soha nem állnak ren­delkezésünkre, mert mindig a másikat érintik, másokra vonatkoznak, mindig másokkal is történnek, ezért nem lesz soha megérthetővé vagy akár csak elmondhatóvá az én történetem minden­ki más történetének elmondása nélkül. Mindenki minden története pedig szin­tén elmondhatatlan.

Történetünk érintkezések története, amelyek nem tanulsággal szolgálnak, hanem érzéki természetű tapasztalattal, történeteink tehát testek egymásban lé­tének történetei. Tagjai vagyunk egy­másnak, de – szemben azzal, ahogy a Tarzuszból való platonista lángelme ér­tette – nem a Lélek szerint, hanem ép­pen a test felmondhatatlan, mert vá­lasztás előtti közösségében. Ezért a párhuzamos történetek nem egy struk­túrát rajzolnak ki, hanem egy szöve­vény kezd el lélegezni bennük. Ezért minden test minden története egyfor­mán fontos, hierarchizálatlan és hierarchizálhatatlan, tehát a test kultusza tel­jesen idegen Nádastól, ha a test kultu­sza a tökéletes test imádatát jelenti. Az adott test „szabálytalanságának szépsé­geit” beszélte el az Emlékiratok köny­ve. Az ideológia és a rend, tehát a hata­lom törvényeit kijátszó, az ezeken túli, közvetlen, hierarchia nélküli érintke­zést megtaláló testek történetét beszéli el az Emlékiratok szövege. Egy majd­nem sikeres, végül elbukó kísérletet az ismeretlen elbeszélő és Melchior fiú­szerelmében, és egy átmenetileg siker­eset az ’56 október 23-a délutánján Budapest utcáin hömpölygő tömegről szólva. Az a tömeg úgy volt egységes, hogy elvette és visszaadta mindenki­nek a saját arcát, megvalósította a sza­badságban a testek valódi közösségét.

A Párhuzamos történetek még a le­hetőségéről is csak alig tud a testek e felszabadító, hierarchia nélküli, valódi közösségének, legfeljebb a Margit-sziget éjjeli homoerotikus orgiáinak egyi­kén résztvevő egyik főszereplő, Demén Kristóf számára mutatkozik meg egy pillanatra ennek lehetősége egy nyilvá­nos vécében, aztán pedig az itteni tes­tek tömegére, a kielégülésre való – za­vart, kétségbeesett – emlékezésben. Ebben a regényben egymáson fordul­nak el testek és gesztusok, mozdulatok, érintések és ölelések, de soha nem ér­hetjük el a másikat mégsem, egymásba érő, egymáshoz el nem jutó testek tör­ténete a regény. József Attila testies metaforájával szólva, múltunk mind össze van torlódva, egymásra és önma­gukra torlódva családtörténeteink és nemzeti történelmeink, a német és a magyar történelemben egyaránt, a re­gény mindkét helyszínén.

Egy hatalmas, hosszan részletezett szeretkezésjelenetben éppen az egy­máshoz érés, az egymáshoz eljutás tel­jes lehetetlensége mutatkozik meg, később, a szeretkezés végén vagy egyik szünetében a meglesett nő, Mó­zes Gyöngyvér számára feltárul, meg­szólal a ház múltja, egy nyilas razzia 1944 végéről, mintegy rátorlódik a ki­látástalan szeretkezés eseményére.

A regény fasizmusértelmezése is ebből a testi kiindulópontból érthető meg. A Fajbiológiai Intézet dolgozói pontosan tudni vélik, milyen egy sza­bályos test, tehát a normativitásnak és a hierarchiának, totális uralomnak vetik alá a bálványozott testet. Egy vidéki kúrián „dolgoznak”, nem tökéletesen árja származású kamaszgyerekek testi paramétereinek vizsgálatán, mert hisz­nek a mérhető, felhasználható és hasz­nálhatatlansága esetén elpusztítandó testben. A lefojtott és deformált szexu­alitás, a steril testkultusz szemében gyűlöletes és elfogadhatatlan a test esendősége, szabálytalansága, a „sza­bálytalanság szépsége” és az idegen testtől való lényegi elválaszthatatlanság. Így válik az adott test kultusza eszelős „platonizmussá”, a test elleni gyűlöletté és agresszióvá. Hasonló okokra vezethető vissza a nagy szeret­kezésjelenet férfi főszereplője, Ágost irtózása attól, hogy elveszítse uralmát saját testi működései felett egy szeret­kezésben, és ahogy a Fajbiológiai Inté­zet egyik főmunkatársa az individuali­tást megszüntető és nem a testek kö­zösségében létrehozó katonai bajtársi szövetségben talál meg egy, az idegent és a gyengét kizáró homoerotikus test­közösséget, úgy Ágost is egy másik, tö­kéletes testű barátjához való vonzódá­sáról töpreng el szeretkezés közben, és végső élvezetét az önmagával folytatott szeretkezésben, az önkielégítésben ta­lálja meg. Mindketten olyan szexuali­tásban tehát, amelyik tagadja a testek egymásba érését mint a testek létmód­ját, azt, hogy tagjai vagyunk egymás­nak a test szerint.

Éppen ezért meglepő és bosszantó, hogy az elbeszélő elég gyakran képte­len ellenállni annak, hogy rámutasson a dolgok igazi lényegére, hogy ráirányít­sa a figyelmünket az érzékietek végte­len és egyformán fontos, mert elvá­laszthatatlan sokaságáról, erre az egye­düli lényegesre, hogy az érzéki összev­isszaság mögött feltárja az igazságot, kivigyen minket a platóni barlang ár­nyai közül a fényre. A második kötet elején Demén Kristófot a Margit-szigeten látjuk éjszaka. A fejezet címe: Saját létéről értesül, vagyis amikor Kristóf felfedezi vonzódását a fiúkhoz, akkor feltárul előtte a valóság, igazi önmaga. A Margit-sziget fái alatt azon gondol­kozik, azzal szembesül, hogy az embe­reknek sem a lelkivilága, sem a fizikai felépítése nincs semmilyen viszonyban azzal, hogy milyen alakú a nemi szer­vük. Ő, noha testfelépítését germán karakterű édesanyjától örökölte, nemi szervének formáját édesapjától, akinek arcáról csak homályos emlékei vannak, de férfiasságáról erőteljesek. Úgy véli, hogy valódi sorsunk ígérete, valódi ho­vatartozásunk úgyis „farkunkba” van írva. Vagyis az anyag rejtett lelke az apánk „fasza”, amiről már az Emléki­ratok könyve írja, hogy egyszer min­denkinek meg kéne fognia. És ezért az egyetlen valódi történet és az egyetlen igazi történelem az a traumatizált és stigmatizált történelem volna, az az „örök zsidó” történelem, ami mintegy bele van metszve nemi szervünkbe.

De az érzéki tapasztalat birodalma nem korlátozódik a genitáliákra. E szö­veghely közelében értesülünk arról, hogyan hallatszik a Margit-sziget fái alatt a Mártírok útjáról, a nagy kanyarban beforduló villamos csikorgó hang­ja. Ez éppen annyira része az érzéki igazságnak, mint a fasz formája, mert el sem választható tőle, ha hiszünk a re­génynek. És ezt hallva Kristóf éppúgy saját létéről értesül, mint az orgiát fi­gyelve vagy hazafelé a kutyával talál­kozva, esetleg Vay Klárát figyelve az ablakból.

Nem lehet körülírni sem egy rövid recenzióban, milyen tapasztalata, mi­lyen igazsága az érintésekben megszó­laló történelemnek az, ami az öreg mo­hácsi ortodox zsidó fakereskedő és fe­lesége közös, néma poklában tárul fel, amikor az öregasszony egy rosszul át­sütött, véres májdarabot tálal fel, amit nem lehet nem megenni, mert a tébo­lyodon öregasszony megsértődik, hogy elvesztett gyermekük fájdalmát, az egész végletes nyomorúságot hogyan beszéli el ez a jelenet. Hogy mi mutat­kozik meg egy autóúton, egy veszeke­désben, és egy házibulin a 60-as évek sötét és kétségbeesett, fojtogató kilátástalanságából, abból, ahogy lassan csi­korogva, hosszú évtizedekre megáll az idő, és a korszak szereplői ott rekednek tömlöcében. Hogy mi tárul fel a depor­tálás előkészítésén fáradozó Vay Ele­mér bolti eladóként dolgozó lánya, egy deklasszálódott keresztény középosz­tálybeli fiatal lány és Demén Kristóf, egy félig zsidó, nagyrészt nagyszülei által felnevelt, szorongásos fiatalember közös, egymást hol elkerülő, hol met­sző mozdulataiban, az lényegileg elbeszélhetetlen és megmagyarázhatatlan, éppen azért, amiről eddig beszélni pró­báltam. Azért mert történeteinkből nem vonhatóak ki ezek a mozdulatok, és a testek érintkezése nem tanulsággal jár, hanem tapasztalathoz juttat. Az olvasás tapasztalata nem elkerülhető, ha azt akarjuk, hogy mint Gyöngyvérnek a zongora ütögetése közben, nekünk is, bennünk is megszólaljon a múlt Nádas Péter harmadik nagy és második kor­szakos regényében. Megszólaljon azzá az elmondva üresen ható, olvasva meg­elevenedő tapasztalattá válva, hogy múltunk mind össze van torlódva, és így és ezért tagjai vagyunk egymásnak a Test szerint.

Vári György