Egy szalonfasiszta regénygyáros

– Wass Albert elveszett állampolgársága –

Forrás: Hírszerző

2007. október 8. Hivatkozott irodalmár nem azért méltatlan rá, hogy jogszabály-módosítást csináljunk állampolgársága miatt, amit mások feltételeztek vagy gyanítanak őróla. Hanem olyanok miatt, amit ő maga írt le (és vállalt büszkén) számtalanszor. Vagyis nemegyszer hangoztatott és kinyilvánított antiszemitizmusa, patológiás romángyűlölete, a tengelyhatalmi agresszióval kapcsolatos nosztalgikus csodálata és a fajbiológiai tévtanok elfogadása.

“…a huszadik századi magyar irodalom kiemelkedő alakja, a transzilvanizmus és az erdélyi gondolat fáradhatatlan képviselője”, aki “magyarságához az emigrációban is mindig hű maradt” – indokolja beadványának jogos voltát Babák Mihály fideszes, és Simicskó István kereszténydemokrata honatya. Nevezett képviselők szeretnék elérni, hogy Wass Albert – elnöki intézkedés nyomán – posztumusz visszakapja magyar állampolgárságát.

	Wass Albert

A két politikus levelének címzettje, Sólyom László viszonylag könnyű helyzetben van. Ugyanis (mint Lövétei István alkotmányjogász kifejtette) “a jelenlegi állampolgársági törvény nem tartalmaz olyan lehetőséget, hogy rég elhunyt embernek, egyedi eljárással, köztársasági elnöki határozattal lehessen állampolgárságot adni.” Ezért államfőnk, törvényi felhatalmazás hiányának okán, csípőből visszadobhatja az ügyet. Pechünkre, tehetjük rögvest hozzá.

Merthogy így nem derül fény rá, a Sándor-palota jelenlegi lakója hogyan döntene, amennyiben ez ügyben választania kell. És lenne-e olyan karakán demokrata, mint volt a nyáron a Horn-kitüntetés dolgában. Kijelentené-e nyíltan: miként egy pufajkás öltönyén nem viríthat rendjel, úgy a gyakorta zsidózó, szélsőjobbos író se juthat holtában állampolgársághoz?

*

Zavaró mellékzöngék és félremagyarázások elkerülése végett: amennyiben valakit a demokratikus törvények szerint megillet az elvesztett állampolgárság, úgy természetesen visszajár neki. Még akkor is, ha fasiszta volt. Wassnál korántsem erről van szó. Még ha a jogszabályok lehetővé tennék, ő akkor is csak méltányosságból lehetne a Köztársaság polgára. És amennyiben kivételezünk valakivel, azt érdemeinek mérlegelésével tesszük. Wass Albert pedig ilyen alapon nem szolgált rá effajta gesztusra.

Korántsem vélelmezett háborús bűnössége miatt. Amint más apropóból korábban szóltunk róla: hogy a második bécsi döntés (tehát a magyar bevonulás) után emberünk a lakhelye környékén, románok és zsidók sérelmére gyilkossággal végződő atrocitásokat követett volna el, azt jogilag csupán egy – távollétében hozott – 1946-os román népbírósági ítélet tanúsítja. Azt pedig a Wass elítélését megalapozottnak tartók is beismerik, hogy “a népbíróság gyakorlata a jogállamiságot súlyosan megsértette, s miként a hasonló perekben, itt is sok jogi szabálytalanságot követtek el”.

Arról nem is beszélve, hogy újabban előkerült bizonyítékok a vádat legalábbis megingatják. Ugyanis aszerint a felbujtó nem a cselekmény elkövetésekor harminckét éves író, hanem annak édesapja, gróf Wass Endre volt. De nagyon valószínű: soha nem fogjuk pontosan tisztázni, kik biztatták öldöklésre a Kolozs megyei Szentgotthárdot és Omboztelkét megszálló honvédségi egységek csapattisztjeit. Az ifjabbik Wass ebben játszott szerepére aligha lehet tényszerű és objektív módon fényt deríteni. Talán sáros, de éppúgy bizonyulhat vétlennek is. Attól, hogy valaki szélsőséges, avítt nézeteket hirdet, nem biztos, hogy gyilkol is.

Hivatkozott irodalmár nem azért méltatlan rá, hogy jogszabály-módosítást csináljuk állampolgársága miatt, amit mások feltételeztek vagy gyanítanak őróla. Hanem olyanok miatt, amit ő maga írt le (és vállalt büszkén) számtalanszor. Vagyis nemegyszer hangoztatott és kinyilvánított antiszemitizmusa, patológiás romángyűlölete, a tengelyhatalmi agresszióval kapcsolatos nosztalgikus csodálata és a fajbiológiai tévtanok elfogadása.

*

Meggyőződéssel vallotta, hogy Krisztust “a zsidók megtagadták, mert emberszeretetre próbálta tanítani őket.” Ebből következően az ő tradícióiktól idegen a humanizmus. Hitt abban is, hogy az amerikai szabad nyilvánosság valójában csak egy démoni konspiráció: a zsidó médiagengszterek összeesküvésének paravánja. Eme felfogásán a sokévi ott töltött emigráció nem változtatott.

A Katolikus Magyarok Vasárnapja című emigráns magyar lapban publikált, 1992-es írásában beszámol arról, hogy az 50-es évek elején megkereste Havas Emil, egy zsidó újságíró, aki tudtára adta, hogy “kezünkben van az amerikai sajtó, a könyvkiadás és a filmipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk a kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír semmit.” Nemcsak ezt vette készpénznek, de azt is, hogy “mindkét világháború egy nagyon ravaszul megszervezett összeesküvés céljait szolgálta csupán. Hogy úgy a marxizmus találmánya, mint az Egyesült Nemzetek létrehozása ezt a titokzatos kis összeesküvő csoportot volt hivatva a világ élére állítani.”

A románok iránti utálata pedig olyan megállapításokig vitte, hogy például azért emigráltak ők csekélyebb számban, mivel “saját-csinálta kommunizmusuk vigyázott a román életre, csak magyarokat s németeket gyilkolt”. Mintha a román társadalom önként akarta volna a diktatúrát, nem pedig ugyanúgy a szovjet hadsereg kényszerítette volna rájuk.

Amellett kijelentette, “ha Amerika mellénk állt volna a kommunizmus ellen folytatott haláltusánkban”, nem itt tartanánk, hisz a magyar katonák, Hitler szövetségeseként már akkor “fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunizmus ellen, amikor a félrevezetett Amerika elbűvölten még Sztálint ünnepelte.” Tehát Washingtonnak szerinte a nácik mellé kellett volna állni 1941-ben.

Írónk nemcsak judeofób, pánmagyar soviniszta volt, de egyben vulgárdarwinista okoskodásokba merülő szalonfasiszta is. Fáradhatatlanul hivatkozik a biokrácia áltudományos, szociáldarwinista téziseire, melyekre a náci praxis is támaszkodott.

Több helyen leszögezi, “a természet törvényei szerint azoké az élet, akik küzdeni tudnak érte”, valamint “emberi életünk minden szakasza a létfenntartás versenyén alapszik. A természetes kiválasztódás törvénye érvényesül mindenütt: az erős elnyomja a gyöngét, s a tehetetlen teret veszít a tetterőssel szemben” …továbbá az emigrációs mikroklíma “kitűnő képet nyújthat a mikroszkóp alatt nemzeti életmegnyilvánulásainknak azon fogyatékosságairól is, melyek a nemzettestet beteggé tették, a biológiai funkciókat megbénították, s ezáltal a beteg szervezeteket megillető sorsra ítélték a magyar nemzetet a világ népeinek szabad versenyében”.

Az USA-ban rendszeresen írt a magyar diaszpóra józan többsége által szalonképtelennek vélt, Hídfő c. nyilas lapba. Őszerinte az emigráción belüli rendcsinálásnál “ideje lenne életbe léptetnünk a Ku-Klux-Klan hajdani, nem kimondottan törvényes, de mindenesetre hatásos módszereit”.

Mindezen idézetek Wass Albertnek a kultuszminisztériumi támogatással piacra dobott jegyzet- és glosszagyűjteményéből (illetve vele pozitívan elfogult biográfiákból) származnak. Kövér László nyilván mindezek tudatában avatta fel az író szobrát Sükösdön.

*

E sorok írója nem tartozik ama doktrinerek közé, akik szerint, ha valamely művész ordas eszmék bűvkörébe lép, akkor rögvest (és visszamenő hatállyal) tehetségtelenné válik. Az élet nem ilyen szimpla. Akadnak csodás talentumú fasiszták (komcsik, vallási fanatikusok) éppúgy, mint csapnivalóan hígvelejű, bárgyú demokraták.

A nácikkal kollaboráló (1945 februárjában De Gaulle által kivégeztetett) Robert Brasillach francia költő, esztéta a Hitler iránti rokonszenvvel aligha vádolható John Lukacs szerint is ragyogó szellem, briliáns elme volt. Műveit később újra felfedezték. De a Vichy-rezsimet ugyancsak kiszolgáló Marcel Aymé vagy Louis-Ferdinand Céline regényei is fogyaszthatóak bárki számára. Csakhogy őket nem egy párt, hanem az olvasóközönség rehabilitálta. S nem politikai vakvágányaik miatt, hanem azok ellenére.

De aligha valószínű, hogy a francia nemzetgyűlés második legnagyobb frakciójának emblematikus arca a kollaborációban bűnös szerzők bármelyikét is “az Isten, haza és emberszeretet jelképének, a franciák összetartása és élni akarása szimbólumának” nevezné, mint tette azt Kövér Wass Alberttel. Brasillach, Aymé és Céline irodalmárok, akiknek múltjuk dacára, szégyenteljes politikai botlásuktól függetlenül értékelik a kulturális gyöngyszemeiket, nem pedig utóbbiakkal legitimálják az előbbit.

Wass ráadásul kvalitásban, nívóban, stílusban olyan messze áll tőlük, akár a pitbull a golden retrivertől a gyerekbarát kutyák rangsorában. Körülbelül úgy ábrázolja a székelyeket, mint az ’50-es évek szocreálja a munkásosztályt vagy a politikai korrektség literatúrába beszivárgó dogmatikusai a gettóban élő feketéket. Még a vele határozottan szimpatizáló irodalomtörténész, Szűcsné Harkó Enikő is beismeri, hogy némely könyvében “az írói célnak alárendelődik az esztétikai színvonal. A hősök jelleme nem tud elég árnyalttá válni. Ugyanazokat az esztétikai hibákat fedezhetjük fel, mint a szocialista-realista regény legkiválóbbjaiban is, csak itt ellenkező ideológiai szándékkal.”

Vagy – hogy a polgári underground fenegyerekét, a ballib elhajlással igazán nem gyanúsítható Oli bácsit idézzük: “hogy személyében a magyarság nagy epikusával állnánk szemben: na, az erősen kétséges. Tessék olvasni minél többet, és mindenfélét: elfeledett írókat, sárguló folyóiratokat, bármit. Wass nem az út, nem az igazság és nem az élet. Csak egy író. Abból sem a falrengető.” Nyilván a jobboldali értelmiség igényes és kifinomult része (s ők vannak többen) is csak óvatosan fintorog a nacionalista realizmus (nacreál) alapemberének műveit lapozgatva.

*

Hogy a jobbos keménymag miért Wasst töm magába, arra olcsó – de találó – válasz lehet, hogy aki ennyire hörgőből zsidózik, annak bocsánatos a színvonalesés. Megbocsátják? Észre se veszik. (Aki olvasott polgári körös harsonákat, tudja miről beszélek.)

Azért mondjuk Németh László intellektuális, sifrírozott antiszemitizmusának megfejtéséhez kell némi fogalomértelmező tárterület. Ott benn a fejben. Hogy legyen mihez viszonyítani, citálnék pár strófát a Wass Albert tipikus olvasóit befogó, Összefogás c. polgári lapban közölt versekből, amit Mezőfi László követett el. “Munkádért te többet érdemelnél, Magyar – De a fából neked nem jut, csak az avar.” Na még egyet: “A bakon ülők rossz döntésének/10 millió magyar issza a keserű levét/Hát így írta be a magyar történelembe fekete betűkkel/ a Gyurcsány kormány a nevét.”

Ez már nem is fűzfapoézis, hanem agyhalál. Szellemi-intellektuális exitus. Hát mit olvasson eme közönség, ha nem Wass műfaját, a szépprózába öltöztetett antiszemita ponyvaregényt?

Papp László Tamás