Egy rejtélyes életmű

Levél Ternovec elvtársnak, a Mo­dern Nyugati Művészet moszkvai múzeuma igazgatójának 1933. V. 17-én:

„Megismerkedtem Gross-Bettelheim Jolán művész munkáival, és úgy találom, hogy figyelemre méltóak, néhánnyal ezek közül feltétlenül gyarapítaniuk kellene a múzeum ki­állítási anyagát.

Uitz Béla”

A három művet, amelyet Ternovec elvtárs meg is vásárolt, a Fészek Klub novemberi kiállításán sajnos nem láthattuk, ám nagyon sok más, magyarországi magángyűjtemény­ből kölcsönzött alkotást igen. A ki­állítás apropója Gross-Bettelheim Jolán születésének 100. évfordulója volt.

A titokzatos művésznő, akiről sem­mivel sem tudunk többet, mint egy kö­zépkori festőről, és aki mindent meg is tett, hogy ez így legyen, 1900-ban szü­letett Nyitrán, jómódú nagypolgári csa­lád lányaként. Miközben éppen hogy el­kezdi tanulmányait a pesti Képzőművé­szeti Főiskolán, kikiáltják a Tanácsköz­társaságot. Arról fogalmunk sincs, hogy ebben az időben Gross Jolán mennyire volt elkötelezett baloldali, vagy ilyetén vonzalma későbbre datálódik, az min­denesetre tény, hogy a fehérterror ide­jén elhagyja Magyarországot és Bécsbe költözik. Még éppen időben, mert egy évvel később hazánkban, messze meg­előzve a nagy példaképet, Németorszá­got, a nemzetgyűlés elfogadja az 1920: XXV. törvénycikket, közismertebb ne­vén a numerus clausust.

De Gross Jolán erről csak Bécsben ér­tesülhet, ahol egy évig marad a Kunstgewerbeschule-n, Emil Orlik tanítvá­nyaként. Majd innen is továbbáll, 1920-ban már a berlini Képzőművészeti Főis­kolára jár Karl Hoferhez. Berlin leg­dicsőbb éveit éli ekkor, a legjobb avant­gárd művészek gyűlnek itt, a város az expresszionizmus és a konstruktiviz­mus eleven központja. Kandinszkij, Otto Dix, George Grosz és a többi fenomén hatása alól Gross Jolán sem vonhatja ki magát. Szerencsére. Egész későbbi művészetére hatással lesz az a két rövid év, amit Berlinben tölt.

1925-ben már az Egyesült Államok­ban van, férjhez megy Bettelheim Fri­gyes magyar emigráns orvoshoz, aki­vel Clevelandbe költöznek. A házas­ság hagyományosan sok nőt nevének megváltoztatására ösztönöz, de nála többről lehetett szó. Képeit nemhogy ettől fogva, hanem visszamenőleg is Gross-Bettelheimként szignálja, illetve újraszignálja, és a Jolánt ezentúl soha nem írja ki, legfeljebb a J betűvel jel­zi keresztnevét. Ez odavezet, hogy azok az amerikai gyűjtők és múzeu­mok, akik nem ismerik személyesen, igen gyakran Mr.-nek szólítják leveleik­ben. Ebben persze nemcsak a titokza­tos, aszexuális J betű játszik szerepet, hanem a művek is, melyeket ez idő tájt alkot.

Gross-Bettelheim ösztönösen nagyon jó grafikus, de Amerikában tanulja meg a grafikai sokszorosító eljárások meste­ri használatát. A korábban átélt berlini inspirációkhoz jön az a falansztert kép, amellyel a 20-as, 30-as évek épülő amerikai nagyvárosaiban találkozik. Felhőkarcolók, vasszerkezetes ipari lé­tesítmények, hidak, magasvasutak. Rá­adásul hozzáfog a baloldali és antifa­siszta, propagandisztikus képek soro­zatához, amelyeket egy darabig nagy lelkesedéssel rajzol. Hát valóban, sem a témák, sem ahogy ezeket megörökí­tette, nem igazán női művészre utal­nak. Közben, hogy zavarunk tökéletes legyen, soha, egy pillanatra sem hagy föl a finom, nőies art nouveau-s port­rékkal, életképekkel az amerikai társas­ági elitről, ezeken párhuzamosan dol­gozik.

Amikor 1937-ben férjével New York­ba költöznek, Gross-Bettelheim már az amerikai precizionista iskola kiemel­kedő alakja. Ettől kedve 1956-ig nincs olyan év, hogy munkái ne szerepelje­nek kiállításon valamelyik híres ameri­kai galériában vagy múzeumban. Ezek közül kiemelkedik a New York-i Museum of Modern Art, a Whitney Museum és a Metropolitan Museum of Art. Utóbbi gyűjteményében jelenleg is megtalálha­tó nyolc képe.

1956-ban, férje halála után hazatér Magyarországra. Ahogy eddigi életéről sem tudunk szinte semmit, úgy e tetté­nek motivációi is homályosak. Honvágy vagy valamilyen szalonkommunista nosztalgia, nem tudni. Ami viszont tény, Gross-Bettelheim itthon magányos, elszigetelt emberré válik. Ameri­kában elért művészi sikerei senkit nem érdekelnek, legfeljebb a vagyona, amit férje után örökölt. Ez a fajta érdeklődés az amúgy is bizalmatlan természetű asszonyt még zárkózottabbá teszi. Amerikai stílusú villát építtet magának a Rózsadombra, ennek munkálatairól, a szerszámokról, talicskákról szívesen rajzolgat, majd ahogy lehet, elkészült villájába zárkózik, és az ablakából ké­szít pasztelleket az akkor még beépítet­len tájról.

Hazai sikerélmény nem sok éri, 1960-ban részt vehet a Kulturális Kap­csolatok Intézetének Nőművészeti Kiál­lításán, majd a Képcsarnok Vállalat nyomatokat rendel tőle Marxról, Leninről. Büszke rá, hogy a nyomatokat, akárcsak korábban Amerikában, most is saját maga készíti. Ezt követi a Mun­kanélküliek gyűlése, az Orosz hagyma­kupolás templomok és a New York-i vá­roskép szintén a Képcsarnok számára. Szerencsénkre még marad néhány éve és kedve is, hogy a teljes elfeledettségben elkészítse utolsó, gyönyörű képeit, immár nem megrendelésre, onnan az ablakból. 1972-ben meghal.

Egyetlen örököse volt, aki viszont nem tartott igényt a hagyatékra, így azt a Bizományin keresztül értékesítették. Jelenleg a képek nagy része magángyűjteményekben van. Legközelebbi kiállítása a Mai Manó Galériában lesz, ahol megismerhetjük a rézkarckészítés munkafolyamatát is. Megnézhetjük Gross-Bettelheim Jolán fotóit, amelyek­ről az amerikai gyűjtők által mindmáig legkeresettebb precizionista képeket készítette, a nyomódúcokat, amelye­ken ezeket nyomta, és magukat a híres rézkarcokat. Az elejétől a végéig min­dent.

Böröcz László