Egy régi vita jövője

Kőszeg Ferenc írása a fenti címmel lapunk decemberi számában jelent meg. Az írás első részét, terjedelmi okokból nem tudtuk nyomtatásban közölni, így az itt olvasható. 

Első rész

Éppen száz évvel ezelőtt az ország legtekintélyesebb társadalomtudományi folyóirata, a Huszadik Század közzétette a megkérdezett társadalomkutatók, írók publicisták válaszát a lap tavasszal feltett kérdéseire: Van-e zsidókérdés Magyarországon, ha van, mi az oka, és mi a megoldása.  Az ötven érdemi válaszoló közül mindössze tizenhárman tagadták a zsidókérdés létezését, elsősorban a hivatalos zsidó intézmények képviselői. Blau Lajos, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet igazgatója híres szerzőket szólaltat meg. Lecky, ír társadalomtudós nagy művére hivatkozva felidézi a zsidóüldözések szörnyű történetét, majd hozzáteszi: „De mindezek felett diadalmaskodott e csodás nép géniusza”.  Egy még nagyobb tekintély, Ernest Renan azt írta: „Felvilágosodott szellem nem zárhatja el magas rokonszenvét oly faj előtt, amely a világtörténetben oly rendkívüli szerepet játszott”. Mindebből világos, hogy a zsidóellenesség éppen olyan babona, mint a félelem az éjszakai kísértetektől. Alexander Bernát, a kiváló filozófus, Kant fordítója Blau Lajoshoz hasonlóan látja a zsidóság szerepét. „Az emberiségnek saját érdekében áll, hogy a zsidó szellemet kifejlessze, hogy azt, amit a zsidó szellem így termel, értékesítse az egész emberiség szolgálatában.” Ebből azonban nem az következik, hogy valójában nincs is zsidókérdés. A zsidók ellen felhozott vádak, az anyagiasság, a tolakodás, a felforgató szellem mind az évezredes gettó-lét következményei. A gyógyír a szellemi és lelki egybeolvadás a néppel, amelynek a körében élünk „ámbár az etnikai egybeolvadást délibábnak tartom. De ez nem is kívánatos. Mi úgy, amint vagyunk, nagy hasznot hozunk. Azokat a szellemi kincseket, amelyeket felhalmoztunk, azt a szellemi erőt, amelynek birtokában vagyunk.”

Hatvany Lajos az etnikai összeolvadás mellett érvel: ennek feltétele a kitérés; a vallásváltást a milliomos mecénás afféle nagyvilági könnyedséggel, Maximilian Harden nyomán, ahhoz hasonlítja, mint amikor az ember bálba menet frakkot ölt. A székely Benedek Elek ellenben az asszimilációnak az egész életet átszövő akadályaira   figyelmeztet: a kis Kohn Móric nem érti, miért mosolyog a történelemtanár,  amikor ő felmondja a tankönyvből tanult leckét: „Őseink Árpád vezérlete alatt foglalták el Magyarországot „A zsidókérdésnek az a természete – írja Bíró Lajos -, hogy egyebek között csalhatatlanul előbukkan, ha zsidók — akár így, akár úgy, akár itt, akár ott — szerepelnek.”   Még bölcsebben szól erről Lesznai Anna: „A zsidókérdés akkor is létezik, ha a zsidó eredetű ember egyedül ül zárt ajtók mögött szobájában. Nemcsak az egyén és a köz egymáshoz való viszonyában szerepel, végzetes komolyságát az adja meg, hogy a zsidó önmagának is zsidó.”

Popper Leó undorodva írhatta Lukács Györgynek egy családi nyaralásról, hogy úszunk a zsidó lében. A holokauszt után egy ilyen mondatot egy baráti levélben se lehet leírni. A Huszadik Század azonban még minden további nélkül közölhette nyilvánvalóan antiszemita szerzők fejtegetéseit, Bíró Lajos még azt is leírhatta: „Az antiszemitizmust én egyáltalán nem tartom valami szörnyű szerencsétlenségnek. Majdnem annyi a haszna, mint amennyi a kára.”  Mindazonáltal viszolyogtató olvasni a meggyőződéses antiszemiták – Concha Győző, Cholnoky László, Túri Béla – fejtegetéseit. A katolikus pap-politikus Túri veti fel, igaz, egyelőre nem megvalósítható javaslatként, hogy a zsidóság, törvényhozási úton, „a közpályák és jelesül az intellektuális foglalkozási körből akárcsak bizonyos hányadban is kizárassék”.  „A zsidó jelleg negativitása abban áll tehát, hogy a genus homo-nak zsidó species-e Jeruzsálem pusztulása óta Titus alatt nem bírta többé külön államban az emberi nem egyéb specieseinek teljes autarkiáját, a nemzeti létet elérni.” Ezt a jogtudós Concha (ma azt mondanánk rá: politológus) írta, aki hosszú élete nagy részében olyan államban élt, olyan állam belső viszonyait elemezte, amelyben a lakosság fele nem élhetett saját nemzete közösségének „teljes autarkiájában”.

Akik elutasítják, hogy a folyóirat kérdésére válaszoljanak, elsősorban arra hivatkoznak, hogy Magyarországnak hamarosan a zsidókérdésnél súlyosabb kérdésekkel kell szembenéznie. Ezt fogalmazza meg gnómaszerű rövidséggel Riedl Frigyes: „A magyar zsidóügy tárgyalását éppen most, midőn Magyarország Hamlettel mondhatja: »Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés«— nem tartom alkalomszerűnek”.  Ady a háború első napjaiban azzal nyugtatta magát, hogy Erdély Romániához csatolását az erdélyi román értelmiség sem tartaná kívánatosnak (Az oláh mumus, Nyugat, 1914. 16. szám). Ignotus ugyancsak a Nyugatban két héttel korábban (1914. 15. szám) arról ír, hogy a nagyhatalmú Ausztria-Magyarországgal szemben „egy magában álló Kis-Magyarország” Szegedtől Kassáig és Kanizsától Nyíregyházáig terjedne. De mindkettőjüknél korábban és élesebben fogalmazta meg látomását az Ausztria-Magyarország jövőjéről írott, 2007-ben angolul és németül megjelent könyvében Seton-Watson, a magyar nemzetiségi politika szenvedélyes bírálója. A skót nemzetiségű brit újságíró úgy véli, Ausztria és Magyarország különválása esetén Ausztria életképes lenne, Magyarország azonban nem. Ha Magyarország magára marad, szomszédai nyomban érvényesítenék területi igényeiket. „Belső harmónia mindaddig nem lehetséges, amíg a nemzet egyik fele a másik fele bekebelezését tekinti legfőbb életfeladatának, amíg az egyik népfaj rendelkezik a politikai és közigazgatási hatalom monopóliumával”.  Ez a megállapítás különösen drámaivá teszi a vita egyik legszenvedélyesebben zsidóellenes hozzászólója, a „tót álláspontot” képviselő Stefanek Antal írását. „Minél előbbre haladtak a magyarosítás terén az iskolák – írja az 1917-ben már Prágában tevékenykedő újságíró és politikus – ma annál agresszívebb és tevékenyebb lett a zsidó politikai téren — és annál mélyebbekké váltak az ellentétek közte és a nép között. Ma a magyarság exponenseinek tekintik őket, a szolgabírák, jegyzők és csendőrség önkéntes segédcsapatának.” „Nincs nálunk Észak-Magyarországon – folytatja fejtegetését Stefanek -magyar miljő, nincsenek magyar városok és falvak, csak elmagyarosodott hivatalnokok, dzsentrik stb. (…) Tény az, hogy mindazok, akik az úri párthoz csatlakoznak — és alapjában ez az elmagyarosodás (…) úgy viselkednek, mint a magyar urak, mindenképen tanúsítani akarják tősgyökeres magyar voltukat — de mindazonáltal az urak lenézik őket. Zsidók voltak és azok maradnak is.” A történelmi Magyarország 54 százaléknyi nem magyar nemzetiségéből egyedül a hatszázaléknyi zsidóság akart magyar lenni, a magyarsághoz asszimilálódni. A válasz erre a numerus clausus volt, a zsidótörvények sora, a holokauszt.

Sok hozzászóló – főképp konzervatív, nem zsidó hozzászóló – felveti a galíciai bevándorlás jogszabályi korlátozását. A legélesebben egy baloldali, később kommunista megszólaló, Bölöni György utasítja el az új bevándorlókat. A galíciai zsidóság teljesen konszolidált államban is veszedelmet jelentene, írja Bölöni: „a bevett társadalmi becsületet semmibe vevő falánksággal vetik magukat üzletekre, mintha eddigi társadalmi kitaszítottságukért úgy akarnának bosszút állani, hogy ők is a társadalom törvényén kívül helyezik magukat”. Csakhogy a „huszonötezer gácsországi földönfutók”, ahogy Komoróczi Géza írja, akik 1914-15 érkeztek Magyarországra, nem bevándorlók voltak, hanem háborús menekültek. Az osztrák-magyar hadsereg 1914. augusztusi támadására az orosz haderő nagy erejű ellentámadással válaszolt, az 1915 januárjától kibontakozó kárpáti csatában a monarchia hadereje 800 ezer embert vesztett. Ebben a helyzetben a front elől menekülő civil lakosság feltartóztatását követelni, a nyelvükön meg a ruházatukon gúnyolódni nemcsak az emberi szolidaritás hiányát mutatja, hanem az állampolgári szolidaritásét is. Hiszen a menekülő zsidók a kettős monarchia állampolgárai voltak. A menekülők bevándorlókká minősítése a Fidesz mai menekültpolitikáját előlegezi. (Másfél évvel később aztán, 2016 augusztusában, magyar állampolgárok, magyarok és szászok, köztük minden bizonnyal sok zsidó is, kényszerültek menekülésre, mintegy kétszázezren, a váratlan román támadás következtében.)