Egy nem hasadt világ

(Martin Buber: Haszid történetek /-//., fordította: Rácz Péter; Atlantisz Kiadó, 1995; 478 és 402 oldal; 1995 forint)

(„A történetet úgy kell elmesélni, hogy segítsenek vele az embe­reknek.”)

(„Aki azt állítja, hogy a Tan sza­vai és a világ szavai különböző dolgok, az istentagadó.”)

Szellemi életünk régi adósságát tör­leszti a kiadó azzal, hogy – a judaizmus több alapvető művének (Scholem, Philón; Buber: A Próféták hite) kiadása után – az olvasó kezébe adja – bár a negyvenes években Pfeiffer Izsák fordí­tásában már megjelent néhány a törté­netek közül – a Haszid történetek teljes magyar fordítását. Búbért hároméves korától Lembergben élő nagyapja ne­velte – akinek széles körű műveltsége és mély vallásossága alapvető hatással volt Buber fejlődésére s nyaranként sok időt töltött kisebb városokban. Itt találkozott először a kelet-európai zsi­dóság meghatározó szellemi-vallási irányzatának, a haszidizmusnak követőivel.

A haszidizmus megteremtője Jiszrael ben Eliezer (1700-1760), Baal Sém Tov (a Mév Ura), akinek működéséről szóló történetek képezik a haszid le­gendárium első darabjait. Baal Sém a titkos isteni név ismeretében gyógyítot­ta az embereket, s hajtott végre csodás tetteket. Az őt követő haszidok (jámbo­rok) generációinak sora aztán újabb és újabb csodarabbik, a caddikok (igazak) tanításait és tetteit követve és áthagyo­mányozva hozták létre azt az élő hagyo­mányt, amelynek Buber több írását is szenteli.

Buber nem a történész távolságtar­tásával viszonyul e hagyományhoz; bevallottan működni engedi saját, a judaizmusról vallott felfogását. Azon­ban hozzá kell tennünk, hogy a haszi­dizmus szellemisége egyértelműen áthatja Buber saját filozófiai munkás­ságát.

A haszidizmus központi gondolata a léleknek Istenhez tapadására és ezáltal a megélt élet megszentelésére való tö­ rekvés. A buberi dialógusfilozófia sza­vával élve: a viszonyban állás mind tel­jesebb, mind lelkesültebb átélése. Bu­ber máshol maga állítja párhuzamba a haszidizmust a Zen, a Szufi, illetve a fe­rences hagyomány törekvéseivel, ám a lényegi különbséget abban adja meg, hogy a haszidizmus egyértelműen a ter­mészeti és társadalmi világ terepén lát­ja megvalósíthatónak és megvalósítandónak ezt az életfeladatot. Az isteni üzenetet az emberi közösségeken, a családon, a teremtett világ egészén ke­resztül kell szétsugározni, ám mind­ezekben magukban is ott rejlik ez az üzenet.

(Mesélik, hogy nagyon meredekek annak a hegységnek a csúcsai, amely­nek lágy lankáin Jiszráél ben Eliezer la­kott. A magányosság óráiban ilyen hegycsúcsokra szokott fölkapaszkodni, hogy ott időzzön. Egyszer oly mély ré­vületbe esett, hogy nem vette észre az előtte tátongó hatalmas szakadékot, midőn lábát fölemelve éppen tovább­lépni készült. A szomszédos hegy azon bán hirtelen ott termett, szorosan a má­sikhoz nyomult, és a Baal Sém tovább­léphetett.)

A caddikok feladata, hogy a világot járva mind több embernek juttassanak az isteni tűzből. Igaz voltuk nem egy egyszeri esemény révén nyer igazolást, hanem egész életük és tanításuk által. Ám a caddik nem magányos aszkéta, küldetését nem teljesítheti be tanítvá­nyai nélkül.

A caddikok és a haszidok tehát csakis együtt képesek a tan beteljesítésére, s Buber saját szavaival élve „e könyv… a caddikok és a haszidok érintkezésének dokumentációjaként olvasandó”. Min­den egyes darab önálló üzenettel bír, mégis hordozza a legendaszövedék egészének jelentését is – ahogy az élet minden mozzanata, apró részlete is a kinyilatkoztatás hordozója lehet s arra vár, hogy felvétessék a kinyilatkoztatás megszentelt jelei közé. A haszidok fel adata az, amit az Én és Te-ben a követ­kezőképpen fogalmaz meg Buber: „Az ember csak akkor felelhet méltó mó­don az Istennel való viszonyra, melyből részesült, ha ereje szerint, mindennap mértéke szerint megvalósítja Istent a világban.” Isten kedvében járni annyit jelent, hogy tudatában vagyunk, mind­annyiunknak kitüntetett feladata van a világ megszentelésében. Az Istennel való kapcsolat lényegi jelentése éppen az, hogy ne a világ ellen, hanem a vilá­gért tevékenykedjék az ember. Ahogy az Én és Te-ben olvashatjuk: „Aki iga­zán a világhoz indul, az Istenhez indul.” Ez nem azt jelenti, hogy az embernek át kéne adnia magát az isteni lélektől távol tartó erőknek, éppen ellenkező­leg: küldetése abban áll, hogy ezeket az erőket is igyekezzék megszentelni.

(„…az evilági ember szolgálata egé­szen a halála órájáig nem egyéb, mint hogy újra és újra megküzdjön az ide­gen dolgokkal, és azokat újra és újra az isteni név sajátossága szintjére emel­je.”)

A világ tehát, amelyet e történetek elénk tárnak, nem hasadt világ. A vi­szony ténye és lehetősége az, ami se­gíthet megszabadulnunk a hasadtság nyomasztó érzésétől, s az élet ajándé­kai fölött érzett öröm, az Isten iránti há­la érzésével tölthet el bennünket. Eb­ben a világban Istennel találkozni nem rettenet. Isten és ember egymás part­nerei. „A viszony: kölcsönösség.” E köl­csönösség kockázatának felvállalása mindannyiunknak személyes felelőssé­ge, senki – még egy caddik sem – vál­lalhatja át tőlünk. Az ő feladata az, hogy újra és újra felvillantsa szemünk előtt az isteni lángot. Haszidságunk – jámborságunk – éppen abban áll, hogy vállalva ezt a kockázatot, szívünk min­den erejével átadjuk magunkat e köl­csönösség örömének. Ekkor ez az öröm már jutalmunk is lesz egyben.

(A mezricsi Maggid mondta: – Minden zárhoz tartozik egy kulcs, amely illik bele és nyitja. Azonban vannak olyan erős tolvajok, akik kulcs nélkül is ki tudják nyitni a zárat: feltörik. Ugyanígy fölfedhető a világ minden titka a hozzá illő különleges elmélyültséggel. Isten azonban szereti azt a tolvajt, aki feltöri a zárat: ez az az ember, akinek megha­sad a szíve Istenért.)