Egy megemlékezés tanulságai

A budapesti gettó fölszabadulásáról ezúttal nem a gettó területén elbújva emlékeztünk meg, hanem bátran kiáll­tunk az ország nyilvánossága elé – ez történelmi lépés. A megemlékezésen az ország legismertebb politikusai szó­laltak föl. A holocaust témájára mindig érzékenyen reagáló média jelentőségé­nek megfelelően foglalkozott az ese­ménnyel: aznap este mindhárom orszá­gos tévécsatorna híradója beszámolt róla; másnap a Népszabadság és a Ma­gyar Hírlap a címoldalon közölt fényké­pes tudósítást, a Népszava a második oldalon tette ugyanezt. (A Magyar Nem­zet hárommondatos rövidhírként szá­molt be az eseményről.) Foglalkozott az üggyel a 16 óra című rádióműsor.

A magyar zsidóság helyzetbe hozta magát: különféle szervezetei képesek voltak hatékonyan együttműködni, tí­zezres tömeget megmozgatni; a tömeg­demonstráció korszerű nyelvén – ap­róbb technikai hibáktól eltekintve – üzenetüket előadni; a média figyelmét fölkelteni.

Ennyit könyvelhetünk el a nyereség oldalon. Ennél fontosabbak azonban a megemlékezések nyomán ránk váró ki­hívások.

– A jó szervezés elfedte azt a tényt, hogy a nem zsidó szimpatizánsok – Hit Gyülekezete, baloldali szervezetek – részvétele nélkül fele ekkora sem lett volna a résztvevők száma. Ez persze végül is rendjén van: örülnünk kell, hogy a mai Magyarországon a zsidók ügyének vannak támogatói. Ha a szá­zezresre becsült magyarországi zsidó­ságból a népszámlálás során 13 ezer vallja magát zsidónak, irreális csak ebből a közegből tízezer résztvevőre számítani.

A médiával való kapcsolattartás te­rén korántsem mentettünk ki minden lehetőséget. Miközben a magyar nyom­tatott és elektronikus sajtó hírt adott az eseményről, a külföldi újságok és tévé­állomások szűkszavúan tudósítottak az eseményről.* A Jerusalem Post ez év január 20-i száma beszámol arról, hogy egy francia kisvárosban több százan tüntettek az antiszemitizmus ellen. Va­jon a tízezer fős budapesti tüntetésnek nem lett volna esélye, hogy akár na­gyobb terjedelemben is tudósítsanak róla – ha tudják, hogy van?

– A demonstráció bebizonyította ugyan, hogy a magyar zsidóság képes modem és hatékony politikai aktorként cselekedni, ám a másik cél – az új üze­net célba juttatása – elsikkadt. Az esz­közt sikerrel megalkották, a célt viszont csak részben érték el – ez lehetne az egész akció summázata. Asszimiláció helyett integrációt, „zsidó vallású ma­gyar” helyett vallási, nemzeti, kulturá­lis, népi, kozmopolita, stb. kötődésünk sokféleségének elismerését, ennek megfelelő új szervezeti kereteket, új alapokra épülő viszonyt a többségi tár­sadalommal, a sajátos kollektív jogok elismerését – e kívánságunk volt az üzenet, amit a demonstráció kezdemé­nyezői el akartak juttatni a nagyközön­séghez. Épp annyira hangsúlyos volt ez, mint az antiszemitizmus elutasítá­sa. Ám a nyilvánosság ebből mind­össze annyit hallott meg – ha egyáltalán -, hogy nem kívánunk asszimilálódni. Aki ezt az üzenetet tolmácsolta, Szán­tó T. Gábor, a protokoll szerint utolsó ként következett a szónokok sorában, s a politikai nagyágyúk mellett a média másnapi tudósításai szinte egyáltalán nem foglalkoztak vele.

A magyar demokrácia elmúlt tíz évé­ben kialakult szerencsétlen hagyomány szerint a zsidóság, mint csontváz a szekrényben, állandóan ott kísért a közéletben, ám mindennek csak egyet­len aspektusa, az antiszemitizmus fog­lalkoztat mindenkit. A gettó felszabadu­lásának évfordulója természetesen szintén ezt a szemléletmódot hívja elő. A megemlékezést érthető, de nem elfo­gadható módon olyannyira uralta ez a felfogás, hogy az újfajta üzenetet senki nem hallotta meg.

A következtetéseket le kell vonni: az információs társadalomban az új üze­net is egyfajta áru – tudnunk kell pro­fesszionális módon eljuttatni a közön­séghez. A mélyen rögzült felfogást – mely szerint a zsidóság semmi egyebet nem jelent, mint az antiszemitizmus el­leni harcot – csak hosszadalmas mun­kával lehet megváltoztatni.

– Végezetül: a demonstráció megmu­tatta, milyen tartalékokat rejt a zsidó szervezetek lehetséges együttműködé­se. Ez volt az első alkalom, hogy egy komoly megmozdulást nem egyedül a Hitközség, hanem a zsidó szervezetek koordinációs tanácsának égisze alatt zajlott. Ez a testület – melyben a zsidó szervezeteket egy-két vezetőjük képvi­seli – egyelőre alkalomszerűen ülése­zik, informális és semmilyen döntési jogköre nincs. Ha azonban fentebb megfogalmazott üzenetünk szellemé­hez ragaszkodunk – hogy tudniillik a zsidóság nem csak vallás, hanem nép, kultúra, nemzet, életmód, stb. – akkor a különböző felfogást képviselő szerve­zeteket is be kell vonni a zsidóság ál­landó képviseletébe. A kulturális identi­tást képviselő Mazsike, a nemzeti azo­nosság alapján álló cionisták, a zsidó nép hagyományos felfogását képviselő ortodoxia, a nemzetek fölötti kötődést képviselő B’nai B’rith páholy mind jo­gosultak a zsidóság képviseletében részt venni. A jelentős részben asszimi­lált, szekuláris magyar zsidók csak ak­kor fognak újra közösségünk felé for­dulni, ha annak képviselete a kor szel­lemének megfelelően plurálissá válik.

A január 17-i megemlékezés legfőbb tanulsága: lehetséges és egyben szük­ségszerű, hogy a honi zsidó közösséget kívül-belül modernizáljuk.

Gadó János

*A Jewish Telegraphic Agency közzétette Böhm Ágnes beszámolóját a demonstrációról.