Egy magán-békeegyezményről

Egy magán-békeegyezményről

Ez év október 10-én Joszi Beilin volt izraeli külügyminiszter (jelenleg a radikális baloldali Merec-Jahad párt képviselője) és Jasszer Abed Rabo volt palesztin államminiszter vendégeskedett a budapesti Közép- Európai Egyetemen (CEU). A két férfiú a nevükhöz fűződő genfi egyezményt népszerűsítette az egyetem hallgatói és oktatói előtt.

2000 szeptemberében Jasszer Arafat Camp Davidben visszautasította Ehud Barak izraeli miniszterelnök bé­keajánlatát, és kirobbantotta a máso­dik intifádát, amely rövid időn belül fegyveres konfliktussá terebélyese­dett. Az elvadult légkör ellenére a ku­darcba fulladt béketárgyalások néhány kulcsfigurája titokban tovább folytatta a megbeszéléseket – immár magán­emberként, minden hivatalos felhatal­mazás nélkül. (A titkos tárgyalások­nak megvolt a hagyománya, hiszen az oslói „békefolyamat” is hasonló mó­don indult el, s Joszi Beilin mindeb­ben akkor is kulcsszerepet játszott.) Az izraeli és a palesztin tárgyalók 2003 októberében jelentették be, hogy sikerült minden vitás kérdésben (hat­árok, Jeruzsálem státusza, Templom­hegy megosztása, a palesztin mene­kültek kérdésének ügye) megállapod­niuk Genfben. A Közel-Kelettel kap­csolatos happeningekre örökké éhes média nagy csinnadrattával tálalta az eseményt, s az ünnepélyes aláíráson Genfben jelen volt egyebek közt Kofi Annan ENSZ-főtitkár is. A megáll­apodás természetesen a háború tényén mit sem változtatott. Joszi Beilin és Jasszer Abed Rabo azóta is járják a vi­lágot, s igyekeznek a megállapodás­nak híveket szerezni. Külföldi támo­gatókban nincs is hiány, csupán a két nép és a két állam van rendkívül messze minden megállapodástól.

A budapesti látogatás aktuális témá­ja a gázai kivonulás volt. Hogyan to­vább? – tették fel a kérdést. Joszi Bei­lin úgy vélte, a kivonulás nem hozza közelebb a békét, mivel a lépés egyol­dalú volt. Az izraeliek azt gondolják, továbbra is egyoldalúan diktálhatnak, míg a Hamasz és társai azt hiszik, a ki­vonulás az ő harcuk eredménye és az „ellenállás” folytatását ígérik. A két fél között továbbra sincs párbeszéd. A négy közvetítő (Egyesült Államok, ENSZ, EU, Oroszország) által kidol­gozott „Road map” halott – szögezte le Beilin -, s ehelyett a genfi egyezményt ajánlotta a párbeszéd kiindulópontjául.

– Utálom, hogy örökké védenem kell ezt a megállapodást, hiszen nincs könnyebb, mint egy kompromisszu­mot bírálni – kezdte Jasszer Abed Ra­bo. A történelmi sérelmek emlegeté­sétől tartózkodó Beilinnel szemben a palesztin politikus leszögezte: „Fe­lelősnek tartom Izraelt népem szenve­déséért, én magam is menekülttábor­ban születtem.” Csakhogy a történe­lemre való hivatkozás lehetetlenné te­szi a tárgyalásokat – folytatta -, s ez­zel tönkretesszük népeink jövőjét. Ezért a pragmatizmust dicsérte, mely­nek szellemében még a palesztinok „visszatérési jogát” (az 1948-ban el­menekült összes arab – leszármazottaikkal együtt értendő – visszatérési igé­nyét Izraelbe) is sikerült megegyezés­sel félretenni. Fegyveres erőre nincs szükségünk, kis nép vagyunk – foly­tatta – a mi függetlenségünket nem­zetközi egyezmények garantálják.

E ponton világosan le lehet mérni a genfi megállapodás és a valóság kö­zötti távolságot. Az izraeliek által kiü­rített Gázában ugyanis vad erőszak- és halálkultusz uralkodik, a házak falait a „mártírok” (öngyilkos merénylők) freskói díszítik, s az övezetben a Ha­masz, az Iszlám Dzsihád és az A1 Aksza brigádok hadurai tartják kézben a hatalmat, akiktől rendkívül távol áll a lefegyverzés gondolata.

Ám az efféle zavaró tényezőket a kétnapos tanácskozás során nem sokat emlegették. A tanácskozást az – az Iz­raelben radikális baloldalinak számító, de még nem anticionista – felfogás uralta, mely szerint az Intifádáért elsősorban a zsidó államot terheli a fe­lelősség. Ennek keretében a Camp David-i tárgyalások kudarcáért is alap­vetően Izraelt hibáztatták. Yehuda Elkana, a CEU rektora hozzászólásában Ehud Barak, volt izraeli miniszterel­nök felelősségét emlegette, aki a maga nyugati kultúrájából ki sem látva, nem törődött a keleti tárgyalópartnere szá­mára oly fontos tisztelet, méltóság, megalázás fogalmaival, s így Arafatnak nem hagyott más választást, mint az elutasítást. (Konkrét példát nem említett.) A hozzászólók ennek megfe­lelően a gázai kivonulást sem látták pozitív lépésnek, értelmezésükben „a megszállás folytatása”, „Gáza egy nagy börtön” kitételek szerepeltek. Daniel Dor, a Tel-Aviv-i Egyetem do­cense szerint továbbra is Izrael térfelén a labda, hiszen aki járt Gázában, az nem gondolhatja komolyan, hogy a Hamasz áttér a békés társadalom építé­sére. A konferencia izraeli vendégei közül egy sem mondta azt, hogy az iz­raeli kivonulás után most a palesztino­kon a sor: bizonyítsák be, hogy képe­sek békés intézményeket is építeni.

Az izraeli politika iránt megértőbb álláspontot csak a magyar hozzászó­lók képviseltek: Valki László nemzet­közi jogász és Bársony András, külügyminisztériumi államtitkár, az EU közel-keleti ügyekben illetékes bizott­ságának tagja. Utóbbi a puding próbá­jának nevezte, miféle intézményrend­szer épül majd ki Gázában. A palesz­tinok nagyon jó tárgyalók – összegez­te diplomáciai tapasztalatait – de ko­rántsem ilyen lelkes építkezők. Gázá­ban ma már nincs megszállás – jelen­tette ki – nem lehet többé erre hivat­kozni, ha folytatódik az erőszak.

Hogyan várhatják tőlünk békés intéz­mények építését – válaszolta erre Jasszer Abed Rabo – amikor meg van kötve a kezünk? Csak névleges intéz­ményeink vannak, minden lépésünkhöz izraeli engedélyre van szükségünk. A milíciákat pedig nem tudjuk két-három hónap alatt lefegyverezni, ehhez sokkal több idő kell – folytatta, világosan értés­re adva, hogy Gázában változások nem várhatók és a palesztinokat ezért nem is terheli felelősség. A jelenlévő izraeliek közül ezzel senki sem vitatkozott.

Gadó János