Egy lusta tehetség

Kardos G. Györggyel beszélget Szántó T. Gábor

– Neked tulajdonképpen nagyon jól jött 1975-ben az Új Írás felkérése, amikor írók vallottak családjukról, s Te e sorozat részeként megírtad 15-20 flekkben a magántörténelmed, s közismert lustaságod megóvott, mondjuk, egy kétkötetes családregény kihordásától.

– Amikor „munkahelyemen”, a Magvető kiadóban elolvasták azt a néhány oldalt, rengeteg bajom lett belőle. A kiadó igazgatója, Kardos György – aki különben barátom volt, s én nagyon tiszteltem – írt nekem egy nyolc oldalas levelet, melyben több ponton kifogásolta az „önéletrajzot”. Például azt, hogy „Nagyapám apja harcolt a magyarok szabadságáért”. „Mi az, hogy a magyarok szabadságáért. Hát magyar volt, vagy sem?” 1969-ben léptem ki az MSZMP-ből, s ez idő tájt halt meg az anyám is. Kardos azt kérdezte, szintén a szövegre utalva: „Amikor megszaggattad a ruhádat, akkor éppen párttag voltál, vagy ismét pártonkívüli?” Azt írtam még anyámról, hogy „Meglelte ő is a magukra maradt zsidóasszonyok békéjét a társadalmi munkában”. Erre Kardos így reagált: „Én jobban ismerem a pártot és régebben, mint te, de ilyen típussal a pártban nem találkoztam.” Mit lehet erre mondani? Nebich. A levelet egyébként a szomszéd szobák egyikéből küldte át abba a szobába, amelyikben én dolgoztam, s hetekig nem is beszélt velem. Majd egyszer csak odajött hozzám és azt mondta: „Valakinek nagyon tetszett az írásod”. Hú – gondoltam, Aczél olvashatta, vagy az ő köréből valaki. „Miért nem írod meg ezt regénynek?” – kérdezte barátságosan. A regényt ugyan nem írtam meg, de az előleget felvettem rá.

– Apádról meglehetősen kemény szavakkal írsz családod többi tagjához képest, jóllehet kamaszkorodtól kezdve olyan életmód volt a vágyad, s később a valóságod is, amit ő folytatott.

– Mindig irigyeltem. Feljártam az Esti Kurír szerkesztőségébe, s elbűvölt a redakció világa. Rassay Károly, dzsentroid magyar úr volt a főszerkesztő, korábban a szegedi gondolat híve, utóbb „liberalizált”, s a szerkesztőség tagjai között is remek emberek voltak. Amikor apámat kerestem (ő is szerette a sikamlós dolgokat), egy lőcslábú portásnál kellett jelentkeznem, aki Rassay puccerja volt a háború alatt. Mindig úgy fogadott: „Kardos szerkesztő úr Horváth szerkesztő úrral puncifikál meg celebabrál”. Utóbbi tudniillik kiugrott pap vagy jezsuita szerzetes, illetve kiváló költő volt. Talán azért volt a fagy közöttünk, mert irigyeltem az apámat. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő. Buchenwaldban ölték meg.

Mert Katona József magyar volt!

– Kamaszkorodban nem írtál?

– Verseket írtam, s nem akarom dicsérni magam, de a korabeli költők között meglehetősen ismert és jó költőnek számítottam. Volt egy irodalmi körünk Mesterházi Lajos lakásaban, ahol állandó vendég volt Végh Gyuri, Rába Gyuri, Vidor Miklós, Major Ottó (akkor még ő is verseket írt). Radnótihoz vittem fel a zsengéimet. A bori deportálás előtt épp nála voltam, amikor megjelent Sík Sándor. Nagyon rossznéven vettem, hogy Shakespeare-ről beszélgetnek – Radnóti épp fordított tőle -, s nem rólam. Valamiképpen magamra akartam vonni Sík figyelmét. „Professzor úr – mondtam -, én Katona Józsefet nagyobb költőnek tartom, mint Shakespeare-t”. „Ezt mire alapozza?” – kérdezte Sík. S mit válaszoltam én 1944-ben sárga csillaggal a mellemen? ”Mert Katona József magyar volt”.

– Magyarságról és sok más egyébről utóbb Borban elgondolkozhattál. Hogy élted át azt az időt?

– Egy mai viccet hadd mondjak, onnan visszajutunk a tárgyra. Kohn és Grűn találkoznak, s Grűn rendkívül elegáns. Aranyóra, aranylánc, sugárzik róla a jólét. Kohn kérdi: „Mondja, mi történt magával? Hát maga egy csóringer volt, egy rendes nadrág nélkül”. „Jaj kérem – feleli Grűn -, emlékszik arra a rendes keresztény családra, amelyik zsidókat bújtatott ’44-ben?” „Emlékszem”. „Ők bújtattak engem is.” „Tudom, na és?” – kérdi Kohn, mire Grűn: „Most zsarolom őket!”

– Gondolom, akkoriban nem volt kedved viccelődni.

– Hát nem sok. Pestről Jászberénybe, onnan Jászfelsőszentgyörgyre vittek. Valami kúrián kellett szőnyeget porolnom, azt hittem, ezzel megúszom a dolgot. Ott újra bevagoníroztak. Egy ezredes valami beszédet tartott, amit én úgy értettem, a mienk lesz a honi század, később kiderült, ő azt mondta, hogy a bori század. Tauglich-ok voltunk, minket elvittek. Nyár végén kezdett összeomlani a front, két lépcsőben indították el a társaságot Magyarország felé. Én a másodikba kerültem. Nagyon irigyeltük az elsőként indulókat. Ők elpusz­tultak, bennünket két nap múlva felszabadítottak. Egy szerpentin kanyarjában az előttünk levők már biztonságban voltak, velünk még üvöltöztek a sereghajtó keretlegények. Száz méter után csinos partizánlányokat láttunk. Fegyverek a földön. Fel sem tudtam fogni a dolgot. Körübelül egy hónapig voltunk együtt a partizánokkal. Akkor tört át a Vörös Hadsereg, és módunk volt a már felszabadított magyar terület felé elindulni.

Volt Bor mellett egy út, ott közlekedtek a szovjet konvojok. Mi is, mint mindenki, Prahovoba igyekeztünk, mert onnan már nem volt messze Temesvár. Ott már nyugalom volt. Nem értettük, mit beszél oroszul a sofőr, de felszálltunk egy teherautóra, ami irdatlan hosszú ideig vitt minket. Időnként elakadtunk a sárban és a szomszédos teherautóról átkiabált hozzánk valaki: „Jiden, ich bin auch a jid!”, és mindenféle élelmiszereket dobált át hozzánk.

Az egyik faluban, ahol kiszálltunk, s azt hittük. Szerbiában vagyunk, megkérdeztük, vannak-e ott zsidók? A bolgár egyenruhás tiszt rábökött egy vegyeskereskedésre. Szerbiában egy teljesen ép zsidó bolt ez maga volt a csoda. Sírt a boltos, mikor meglátott kilencünket, minden ruhadarabunkon a húszcentis átmérőjű sárga csillaggal. Acetonban oldott olajjal voltak festve, és világítottak a sötétben. Az óriási zokogás közepette beszélni egy szót se tudtunk, mert ezek szefárd zsidók voltak. Egy orosz sofőr bizonyos Iszakovics Harkovból vitt bennünket másnap Vidinbe, és egész úton a Löcho dajdi-t énekelte. Tök részeg volt, mint a többi orosz katona.

Nem voltam cionista

– Negyvennégy nyárvége van tehát, felszabadulsz. Mégis, csak hét év múlva láttad viszont anyádat. Hogy kerültél Palesztinába, s hogy kerültél onnan vissza 1951-ben Magyarországra?

– Nem tudnék ideológiai magyarázatot adni egyik kérdésedre sem. Nem voltam cionista. Magyarországra szerettem volna visszajutni. Ehhez képest Vidinben megkörnyékeztek bennünket. Ott még ellenálltam. Ez a Horthy-proklamáció, a nyilas rendszerváltás idején lehetett. Azt gondoltam, kibekkeljük helyben a háború végét. Aztán Plovdivban rengeteg bolgár fiatal sereglett össze, kiderült, hogy mind Palesztinába mennek. Százával engedték ki őket. Mi is megismerkedtünk a palesztinai saliach-okkal, akiknek a révén bekerültünk az induló csoportba. 17-18 éves nyeszlett fiatalok, a világon semmi papírunk nem volt, átjutottunk a bolgár-orosz határon, ahol a saliach-ok jiddisül tárgyaltak az orosz határőrökkel. Isztambulban kaptunk csak papírt, rendes certifikáttal érkeztünk Haifára. Én azzal a szent elhatározással, hogy amint a háború véget ér, visszajövök Magyaroszágra.

– A versektől és a redakció világából eljutottál a palesztinai földműves munkáig.

– Katonaságig, földműves munkáig, aztán kitanultam a kőművesmesterséget. Sok mindent dolgoztam odakint. El is felejtettem jószerivel a verseket. Csak ábrándjaimban sejlett fel az az idő.

– Hogy éltél? Gondoltál te akkor olyasmire, hogy ki vagy, mi vagy? Voltak identitásproblémáid?

– Mármost milyen jellegű, magyar, vagy zsidó?

– Ez lenne a kérdés.

– Akkor úgy éltem, mint más húszéves fiúk. Egyetlen problémám volt, hogy jöjjek össze valami rendesebb csajjal. Elég hamar megtanultam egyébként héberül. Nyolc hónap telt el, míg kezembe tudtam venni egy héber lapot.

1947 decemberétől szolgáltam a PALAM (Plugot Mismár őralakulat) kötelékében. Akkor már zajlottak az arab zavargások. Libanon, Szíria, Irak, Egyiptom szabadcsapatai már benn áltak Palesztina területén, s az angolok nem tettek semmit. Illegális hadsereget toboroztak. Ez állt a Palmahból, s a kisebb „titkos” egységekből, többek közt a miénkből. Három hadosztályban szolgáltam, s az évek során nemigen maradt olyan hely az országban, ahonnan nem maradt volna valami háborús emlékem. Olyan falvakat foglaltunk el, mint Mrár, Béth Darasz, Irak Szudán, ahová befészkelték magukat az Arab Liga szabadcsapatai. Úgyszólván állandóan harcoltunk.

– Öltél?

– Nézd, ha öltem is, nem láttam, hogy kit. Az ember lő a többiekkel együtt. Pontosan fogalmazva: soha nem volt olyan „élményem”, hogy láttam valakit az én lövésem nyomán meghalni. Szomorú, de tény, ezt is meg lehetett szokni. Aztán véget ért a háború, s nekem még mindig nem identitásproblémáim voltak, hanem csak egy fiatalember átlagos napi gondjai: nők, munka, szórakozás. De komolyra fordítva a szót: én nem törtem a fejem ilyesmin. Gedérában éltem, egy biluista faluban, ahol az ifjúság már harmadik generációs helybéli volt. Közülük kerültek ki a barátaim, s nem volt téma az „azonosság”, vagy mi a fene. Tökéletesen asszimilálódtam. De a kevés magyar származású barátom is vatik, régi bevándorló volt.

– Gedéra egy arab faluval épült egybe, de az arabok mind zsidó gazdaságokban dolgoztak, s ahogy te ezt megírtad, konszolidáltnak mondható viszony uralkodott. Hogyan romlott meg az együttélés?

– Talán azáltal, hogy így okoskodtunk: az arab politikát az angolok támogatják, s mi az angolok ellen is harcoltunk az első időben. Később aztán elkezdődött egy utóbb idealizált história, az izraeli történelem, ami egészen más, mint amit én korábban tapasztaltam. Nagyon sok felesleges brutalitásra emlékszem azokból az időkből, amik ha nem következtek volna el, talán máshogy festenének ma is a dolgok. Ezért a mai Izrael is olykor szívfájdító. Megoldhatatlannak látom az arab-izraeli konfliktust. A sérelmek olyan mélyek, lassan beépülnek a nemzeti pantheonokba, s a történelem, a kollektív mítosz részévé válva még veszélyesebbé válnak. De még élnek az elkergetett arabok is, s ez mély, személyes traumákat jelent, amiből gyűlölet gerjedhet. A zavargásokat az arabok kezdték ’47-ben, de az Écel kiirtotta Dir Jaszin lakosságát, Jehudije férfiait, fölösleges kegyetlenségek sorát követték el. Én nem vagyok elfogult az arabok javára, de hogy tisztán lássunk, a mi vétkeinket is számba kell venni.

Eltűnt a Hatikva mellől az Internacionálé

– Összefüggésben áll ez azzal, hogy eljöttél?

– Nem. Ha akkor módomban lett volna turistaként hazajönni Magyarországra, talán minden másképpen alakul. De nem volt erre lehetőségem, csak véglegesen jöhettem. Ott motoszkált bennem, hogy majd visszamegyek. Ellenkező előjellel, de szintúgy, mint amikor Bulgáriából elindultam. Ugyanakkor az is igaz, amit régebben már említettem neked, hogy ezekben az években alakult át Izrael kihajtott ingű társadalomból nyakkendőssé, s ekkor tünedezett el a Hatikva mellől az Internacionalé, ami nekem akkor fontos volt. Talán ez is számított.

– Te baloldaliként jöttél el Izraelből. Milyen érzés volt belecsöppenni Magyarországon egy „épülő szocialista társadalomba”?

– 1951 végén jöttem vissza, s kirobbanó lelkesedéssel viseltem, hogy ugyanazzal a munkával harmadát, sőt negyedét keresem annak, mint kint, de elég sokáig tudtuk nyugtatni magunkat, hogy tudniillik ezek a „kezdeti nehézségek”. Sose felejtem el az érkezés napját. A Transsylvania nevű hajóval jöttünk, ahol megismerkedtem a berlini VIT-re utazó izraeli küldöttséggel, s aztán egészen a Keleti pályaudvarig együtt jöttünk. Köztük volt a néhány éve újra Magyarországon járt George Tubi, az akkori kommunista ifjúsági mozgalom vezetője, egy názáreti arab, Taufik Tubi fia. Utóbbi ha még él, tagja a Kneszetnek. Nos, George Tubiról először azt hittem, bolgár. Kitűnően beszélt héberül, de nekünk kellett fejére tekernünk a kefiját, mert ő már nemigen tudta. A nagy viszontlátás után anyámat hazaküldtem a pályaudvarról, s a társaság­gal együtt csatangoltunk éjszakáig. Amikor éjszaka letett a taxi a Szent István körút 28, a házunk előtt, és megláttam a feliratot a kapun, miszerint Az épületet a lakók szocialista megőrzésre átvették, csak álltam meredten és folytak a könnyeim.

– Aztán egy ideig még mindig írói működésedhez elengedhetetlenül szükséges munkákat végeztél építkezéseken, kőművesként.

– Anyám azt hitte, hogy egy ilyen rendes baloldali fiúnak biztos lesz egy rendes íróasztala a Külkereskedelmi Minisztériumbm, ahol ő kistisztviselőként dolgozott. De mindenütt ellenséges közeg fogadott, s végül valami trösztnél helyezkedtem el kőműves segédként.

A nagy átdolgozások kora

– Hogy kerültél később színházak közelébe?

– Még fiatal költő koromból ismertem azokat, akik az ötvenes évekre már befutottak, írókat, színészeket, rendezőket, így Földes Gábori is, a győri színház főrendezőjét akit ’56 után felakasztottak -, s ő hívott Győrbe dramaturgnak. Az idő tájt már a Magasépítési Technikum hallgatójává avanzsáltam, mondván, ha már építőipar, legyek minél magasabb poszton. 52-ben aztán nagy nehezen jó­váhagyta a minisztérium a dramaturgi állást. Operetteket, vígjátékokat írtam át, amit aztán más színházak is játszottak. Ez volt a nagy átdolgozások kora, a hatvanas évek elejéig. Minden operettet át kellett helyezni egy politikailag comme il faut miliőbe. Grófok, bárók, hercegek helyett pozitív hősök jelentek meg a színpadon. Átírtam a Marica grófnőt, a Gül babát, a Koldusdiákot s a Boccaccio-t. Karinthy Cini átdolgozta a János vitézt, hogy a végén Jancsi a téeszbe megy vissza. Hámos György, Orfeusz az alvilágban átdolgozásában Zeusz szerepét Trumanra ruházta. Írtam saját operettet is siker nélkül. Verset már nem, prózát még nem írtam, de volt némi íráskészségem, s ebből meg tudtam élni.

– A te nemzedékednek alapvető élménye később traumája volt a zsidó polgárságtól a baloldaliságon, a kommunizmuson át a kiábrándulásig tartó „szellemi útvonal”. Akad, akinél megmaradt egy romantikus baloldali elkötelezettség, de a csalódás mélyebb nyomokat hagyott.

– Tizenévesen a szocdemek Ötösifijeihez jártam. Otthonos meleg érzés volt az antifasiszta napszámosokkal sakkozni a náci időkben. Nem volt diffamáló kommunistának lenni, s gyakori volt a polgárságból eredő fiatalok bekapcsolódása a baloldali mozgalmakba. Nálam az egész kiábrándulási folyamat később kezdődött. Én az ötvenes években még neofita módon ragaszkodtam a „hitemhez”, azt mondtam, hogy ezek gyermekbetegségek, de az elv jó, idővel sikerre vihető.

Én 1956-ig megbízhatatlannak számítottam, korábbi „külföldi tartózkodásom” miatt. ’57-ben megtiszteltetésnek vettem, hogy felajánlották a lehetőséget, hogy belépjek az MSZMP-be. Aki ajánlott, kicsit még győzködött is: „Lépj be, legalább lesz, akit majd kizárunk.”

– 1968 végén kértem először, hogy felejtsenek el. Akkor eszméltem. Nálam is, mint sokaknál, Csehszlovákia megszállása tette be a kaput. ’69-ben léptem ki végül. De baloldali vagyok, mert ugyanakkor mélységesen hiszek abban a triviális igazságban, amit Sadoveanu, egy román író így fogalmazott meg: a szegénynek mindig igaza van.”

Ez nagy regény!

– Mikor kezdtél bele az Avraham Bogatir hét napjába?

– 1958-től a Rádióban dolgoztam. A hatvanas évek elején kivágtak. Akkortájt kezdtem el, aztán abbahagytam, mert úgy éreztem, nem kell senkinek. Valaki elvitte egy részletét a Kossuth Kiadóba, ahol azt mondták: „Egy magyar író írjon magyar témáról.” Ahogy átlapoztam a kéziratot, egy lektor bejegyzését fedeztem fel. Az állt ott: „Ez remek”. De volt más, nem hivatalos vélemény is, ami biztatott. Szigligeten egy este a regény első felét átadtam az általam nagyra becsült jó nevű írónak, aki miután elolvasta, azt mondta: „Ez nagy regény!” Csurka Istvánnak hívták… Mit tagadjam, nekem kedves barátom volt. De így volt ezzel Réz Pál, Zelk Zoltán, Déry és más írók is. Ki gondolta, mivé fajul „magyar fajunk”?

– 1967 körül lehettél kész a Bogatirral. Akkor „beütött” a Hatnapos háború, utóbb a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, a nemszeretem viszony kezdete. Furcsa, hogy ’68-ban ez a könyv mégis megjelenhetett.

– Nem jelent meg, csak ez van belenyomtatva. ’69-ben jött ki. Miután beadtam a paksamétát, hónapokig nem válaszolt a Magvető Kiadó. Meguntam a dolgot, telefonáltam, hogy felmennék a kéziratért. Útközben gőgös mondatokon gondolkodtam, hogyan törlesszek sértődésemből. Egy úr fogadott, a már említett Kardos György -, aki a következőket mondta: „Nagyon sok rossz lektori vélemény volt a könyvéről, de én nem hittem ezeknek. Odaadtam másvalakinek. Általában lektori jelentést nem adunk ki, de ezt elolvashatja.” Irdatlan hosszú áradozás volt, aztán az aláírás: Berkesi András... Kardos jobban hitt Berkesinek, akivel együtt volt a Katpol-on, mint a saját lektorainak, akik főleg politikai okokból ítélték el a könyvet. Megkérdezte, mennyi előleget akarok. Majd elolvadtam, s hogy valami grandiózus összeget mondjak, tízezer forintot kértem, „Szerda délelőtt fáradjon a pénztárba” mondta. Tizenhét nyelvre fordították le utóbb a könyvet, németül négy kiadónál jelent meg, s a Frankfurter Allgemeine Zeitung folytatásokban is közölte.

– Jó visszhangja volt a könyvnek, bár itthon főleg arra hegyezték ki véleményüket a kritikusok, hogy humanista mű született, melynek az az üzenete, hogy a népek egyetlen modusvivendije az internacionalizmus. A lényegről a mű egészéről -, a benne ábrázolt figurákról, élethelyzetekről, egy újjászülető ország és társadalom vajúdásáról, az egész arab-zsidó-angol problematikáról inkább hallgattak, vagy vajmi keveset írtak.

– A kritika jól fogadta a könyvet, érdekes módon a közönség vélte úgy, hogy ebben valami rejtett antiszemita-anticionista propaganda rejlik. Egy könyvkereskedésben akartam venni belőle, ahol is a vezető magához húzott és megkérdezte: „Ismeri maga azt a könyvet?” „Igen” – feleltem. „És mégis akar venni belőle?” Nem volt kellemes élmény. Én pedig bárhányszor is gondoltam végig, csak oda lyukadtam ki, hogy nem írtam mást, csak a valóságot.

Átlagosan, kedves fiúk

– Tegyük hozzá: A történet végéhez képest az Avraham Bogatirban még kimondottan pozitív hősök jelennek meg.

– Ez is előítélet. A történet végében is csak olyan átlagosan kedves fiúk jelennek meg, akik ott éltek abban az időben. Normális figurák, és én szerettem őket.

– De azért az izraeli magyar zsidókat nem szeretted.

– A magyar zsidók közül sokakat nem szerettem ezt őszintén bevallom. Illetőleg ott nem szerettem a magyar zsidókat. A zárt Hitachdut Olé Hungaria világhoz nem volt közöm. Egyszerűen nem viseltem el, hogy aki még héberül sem tudott megtanulni, mindig „óberhóhem”-kedik, és ez gyakori tapasztalatom volt az izraeli magyarok körében. Nem szerettem egyébként az ostoba és indokolatlan arabgyűlöletüket sem.

– Az egyik legpozitívabb s legavatottabb kritikát az izraeli Amosz Kenántól kaptad, aki azt írta a Bogatirról, hogy „Ebből az Izraeltől háromezer kilométerre született könyvből érzem meg egyedül Erec Izrael elveszett illatát.”

– Ez egy nagyon szép írás volt, s ennek köszönhetem, hogy a könyv megjelent héberül. Voltak tudniillik, akik tiltakoztak ellene. Különös módon mégis egy jobboldali kiadó Begin egykori elvbarátja jelentette meg. A héber lapok kritikái talán érdemein felül dicsérték a Bogatirt, az izraeli magyar lapok elfogultan bírálták.

– Nem érzed úgy, hogy Bogatir szuperintelligens paraszt figurája, vagy titkos partnere, Annáé, az orosz pravoszláv arisztokrata nőé, s kettejük kapcsolata meseszerű, s bár megejtő, de nem hiteles, vagy legalábbis nem tipikus.

– Gedéra, ahol éltem, tele volt ilyen emberekkel. A Beér Tuvia-i gazda akiről mintáztam alapos orosz gimnáziumi műveltséggel bírt, s valamennyi helybéli ilyen közegből jött.

Kicsit összekevertem a történeteket. Saul Csernihovszki, héber költő felesége otthagyta a férjét és egy palesztínai zárdába vonult. Anna figurája is létezett, de ő nem vonult kolostorba.

– Szinte valamennyi létező személy a könyvből, csak kicsit maszkíroztad őket.

– Főleg a nevekkel variáltam, de bizonyos jelenetek így például az esti Anyegin-felolvasás majdnem „egy az egyben” megtörténtek ebben a közösségben. Ezek az emberek az 1910-es években érkeztek az országba, a második alijával. Erős cionista mozgalom működött Oroszországban, és a hachsarákai, az előkészítő munkákat orosz gazdák birtokain végezték a nyári iskolai szünetben. Cionista mozgatórugó és erős orosz kulturális identitás működött bennük. Nem éreztek ellentétet a két dolog között, mindkét vonzalmuk kötöttségében élték le az életüket. A magyar zsidók szintén megőrizték legrosszabb magyar tulajdonságaikat is.

– A Trilógia második része, a Hová tűntek a katonák? megjelenésekor nem okozott gondot, hogy az Anders-hadsereg melynek katonáiról szól részben a könyv világháborús szerepe tabunak számított a „szocialista történetírásban” ?

– Teljesen naivan, bizonyos értelemben lengyelpártian írtam a könyvet, a korántsem demokratikus szellemű Anders-hadseregről. Lengyelországból hosszú diplomáciai tiltakozó jegyzék érkezett, s akkor csak azt hagyták jóvá az „illetékesek”, hogy az utolsó folytatás megjelenhessen az Új Írásban, de könyvformában már nem jöhetett ki a regény. Ez 1969-ben lehetett, egy időben Gomulkáék antiszemita tisztogatásával. Azután Aczél György közbenjárására mégis megjelent a könyv. Az Anders-hadsereg azokból a lengyel katonákból állt, akiket Lengyelország egyidejű német-szovjet lerohanása után Szibériába vittek. Az ENSZ megalakulásával szabadultak, s az egész Keletet megkerülve jutottak Egyiptomba több tízezren, ahol megszerveződött az új hadsereg. Egyébként ennek a hadseregnek volt őrmestere Menáhem Begin.

Az ember olyan hőst farag, amilyen lenni szeretne

– A harmadik könyv egyes szám első személyben íródott, s te veszettül szoktad tagadni, hogy Uri, a főhős akinek, mint írod -, állandóan ott a „jel a homlokán”, aki mindig kívülálló, akit nem szeretnek, aki objektív rezonőrként szemléli a dolgokat, holott benne van, aki végül is leszerel, jelképesen távozik addigi életéből- alteregód lenne.

– Ha egyes szám első személyben írom, akkor sem biztos, hogy én vagyok, ha harmadik személyben, akkor is én vagyok. Az ember olyan hőst farag, amilyen lenni szeretne. Bogatir is én vagyok.

– De Bogatirnak volt archetípusa, Urinak nincs. Ezért gyanús. Másrészt mintegy utólagos önelemzése a visszatérésednek úgy is lehet értelmezni.

– Bogatir szemléletét én gyártottam, ennyiben velem azonos. Uri valóban személyesebb, mégsem mondanám, hogy én volnék. Valóban megfogalmaz valamit az akkori életérzésemből, de a megíráskori eszemmel. Úgyhogy nem lehet azonosítani valójában.

– Hogyan könyveltek el a trilógia után a magyar irodalmi életben? Te voltál a zsidó, a népi zsidó? Voltak-e címkéid?

– Veres Péter méltatta először a Bogatirt a Valóságban. Egekig dicsérte tanulmányában mint parasztregényt. Sőt 1969-ben, amikor már az Élet és Irodalomnál dolgoztam, egyszer megjelent a szerkesztőségben. Akkor még nem ismertem személyesen. A népi származásúak illegették magukat előtte, Veres Péter csöndben figyelt, majd meglátott, rám mutatott, és azt mondta: „Ez ért a paraszthoz!” Nagyon büszke voltam.

– Abban az évben léptél ki a pártból.

– A következő indoklást prezentáltam az írószövetség akkori párttitkárának: „Hosszú ideje úgy érzem, ellenségként kezeltek, s az utóbbi évek tapasztalata azt bizonyítja, hogy kevésbé életveszélyes, ha az embert párton kívül tekintik ellenségnek, mint azon belül”.

– Nincs amögött valami hücpeség, hogy ekkor léptél ki, mert a Bogatir megjelenése után úgy érezted, vagy valaki, s tehetnek egy szívességet?

– Nem. Én szerényebb vagyok, mint amilyennek látszom.

– Egy időben meglehetősen mondén életet éltél. Házasságok, zűrzavaros nőügyek, ital, végigmulatott éjszakák „szegé­lyezték utadat”. Ez egy művészi életmód része volt, világtapasztalat, vagy csak a véred hajtott?

– Nem. Csak bepótoltam, amit huszonöt éves koromig elmulasztottam. Palesztinában, majd Izraelben, mint egy állat, kellett gürcölnöm. Mezőgazdasági munka, építkezés – látástól vakulásig dolgoztam. Nem volt időm nőzni, szórakozni. Itt belecsöppentem a színház világába, kóristalányok közé, szerkesztőségek könnyű életébe, s ez engem is kárpótolt. De ennek nincs jelentősége. Akinek lehetősége adódik ilyesmire, általában kihasználja.

A szélsőjobboldal patológiai esetei

– Egy a 80-as évek végén A Rádió zenei „kultúrmocska” ürügyén, az Élet és Irodalomban zajló vita végén ellenfeled baloldali, s tán zsidó mivoltodra célozva a „helytartó katonái” között aposztrofált, s egy magánlevélben azt írta neked: „ez a ti módszeretek, megköpdösni a keresztrefeszítettet”, s hogy eljön az „ő idejük”. Eljött-e ez az idő, netán eljöhet-e?

– Nem hinném, hogy eljön a Csurkák, Király B. Izabellák és tettestársaik ideje. Patológiai esetnek tartom az övéket, s átlátszónak a frázisaikat. Ez a szerencse. Épeszű ember nem veheti komolyan a törekvéseiket. Súlyosabb eset, amikor a tárgyilagosság jelszavával jelentkeznek sunyibb figurák. Zétényi Zsolt például, hogy nagyobb nevet ne említsek. Ezek se okosabbak, de veszélyesebbek, mert elmennek például a teljesen szenilis Simon Wiesenthalhoz. és meg akarják etetni vele az itteni igazságtétel ügyét, amihez, láthattuk, lelkesen asszisztált A HÉT műsora, egy országot manipulálva ezzel.

– Új regényed a könyvhétre jelenik meg. Ha nem lép fel keményen a kiadó lustaságoddal szemben, talán soha nem fejezted volna be. Az utolsó oldalakat szinte nyomdagépbe kellett diktálnod, de az Ab Ovo kiadó két éve már torzóban is szívesen megjelentette volna.

– 1951 novemberében egy nap alatt játszódik a sztori. Színházi regény, sok humorral, lump figurákkal, de ebben is szerepel számos izraelita.

– Negyvenkét éve jöttél el Izraelből és azóta egyszer sem jártál ott.

– Volt egy meghívásom, amelyet Amosz Kenán eszközölt ki Teddy Kollektől a jeruzsálemi Művészek Vendégházába, miután héberül is megjelent a Bogatir. Az Új Keletben a következő kommentár jelent meg: „Úgy hírlik, hogy Kardos G. György ellátogat Izraelbe. Ha igaz, hogy elfogadta a meghívást, és megjelenik közöttünk, akkor kajánul mondhatja: lám, ezek a zsidók tényleg olyan hülyék, mint amilyennek megírtam őket”

– Ez fájt?

– Rosszul esett. Őszintén nem lett volna lelkesítő, ha magyar zsidók „tüntettek” volna ellenem.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben 1993. február 27-én elhangzott beszélgetés szerkesztett és kiegészített változata.