Egy lépéssel közelebb a svájci széfekhez

Már nemcsak az önkéntes letét a tét!

 A svájci parlament 195 tagú Nemzeti Tanácsa e hónap végén, november 30-án kezdi tárgyalni azt a törvényt, amelynek célja egy, történészekből, jogászokból, pénzügyi szakemberekből álló különleges bizottság felállítása, hogy az öt éven át vizsgálja és derítse fel Svájc és a náci Németország háború alatti gazdasági együttműködését, különös figyelemmel a Harmadik Birodalomból érkezett aranyra, műkincsekre, értékpapírokra és más vagyontárgyakra, továbbá azok 1945 utáni sorsára. A svájci kormány által készített törvényjavaslat e munkára ötmillió frankot irányoz elő.

Amikor egy évvel ezelőtt a Zsidó Világkongresszus kö­veteléssel lépett fel a svájci bankok ellen, még csak at­tól döbbent meg a világ, hogy a tisztes­ség megtestesítőjének elismert pénzin­tézetek fél évszázadon át eltitkoltak tre­zorjaikban elfekvő, elárvult, hatalmas összeget érő letéteket. Azokról az 1933-45 között megőrzésre átvett érté­kekről van szó, amelyek tulajdonosai elpusztultak a holocaustban és nem maradt örökösük, illetve amelyeknek nyugtái elvesztek a megpróbáltatások éveiben. A svájciak elfogadhatatlanul kevés, sok évtizedes kamataival együtt mindössze 38,7 millió franknak megfe­lelő betétről ismerték el, hogy azokért nem jelentkeztek gazdáik. A tárgyalá­sok félbe is szakadtak, majd megálla­podtak egy közös bizottság működteté­sében, hogy együtt keressék az elárvult betéteket.

A nyár elején a fenti leleplezésnél is nagyobb szenzációt keltő hírbomba rob­bant: a vészkorszak éveiben Svájcba ön­ként menekített vagyonoknak többszö­röse – ugyancsak zsidóktól származó kincs – került a genfi, luzerni, zürichi és a többi kanton pénzintézetébe; az ara­nyat, a műtárgyakat, az értékpapírokat, az életbiztosításokat tulajdonosaiktól a hitleristák a leigázott országokban, a lá­gerekben rabolták el. Ezekkel jelentek meg az akkori német pénzügyi szervek Svájcban, hogy eladják vagy letétbe he­lyezzék. (A zürichi Sonntags-Zeitung írta: A svájci és más orgazdák gigantikus mennyiségű briliánst, igazgyöngyöt, arany ékszert vásároltak meg.) A hitleri tisztviselők a Wehrmacht győzelmeinek éveiben az eladott kincsekért a svájci pénzből helyben vagy más semleges or­szágban hadiiparuk számára nyersanya­got vagy felszerelést vásároltak. Amikor pedig előrevetítette árnyékát a vereség Svájcba menekítették rabolt magánvagyonukat. (Ez utóbbiról azt írta a bázeli Jüdische Rundschau szeptember 26-i száma, hogy még mindig vannak a Har­madik Birodalomnak egykori hivatalno­kai, illetve leszármazottaik, akik napja­inkban is felveszik az akkori idők betét­jeinek kamatait.)

A svájci vám-főigazgatóság 1939 és 1945 között 1,7 milliárd frank értékű, Németországból érkező vámtételt re­gisztrált!

A szövetségesek már a háború alatt tudtak a német-svájci kapcsolatokról, de tudomásul vették, mert elfogadták azt az érvet, hogy vonakodása esetén Svájcot megszállná a Wehrmacht. nem ilyen megértő a múlttal szemben egy svájci közgazdász-közíró, Gian Trepp, aki az 1939-45 közötti eseményekkel kapcsolatban néhány hónapja megje­lent könyvében azt írja, hogy hazája bankjain kívül egyetlen semleges ország sem vetemedett a pénzmosásra, még a spanyol sem, holott akkori diktátorát. Francót, a nácik segítették hatalomra.

Svájc félrevezette a szövetségeseket

A nemzetközi felháborodás az elmúlt hónapokban akkor tetőzött, amikor ki­derült, hogy a Németországból Svájcba került kincsekből, illetve abból szárma­zó frank-milliókból a háború után része­sült az USA, Anglia és Franciaország is. Ma már közismert tény, hogy egy 1946 májusában aláírt megállapodás alapján az európai újjáépítés céljaira átvettek 250 millió franknyi aranyat, ugyanak­kor azt is deklarálták, hogy sem Svájc államától, sem bankjaitól további köve­telésük nincs!

A szövetségesek magatartását árnyal­tabbá teszi, sőt enyhíti, hogy a svájciak félrevezették őket. Bemben ugyanis azt állították, hogy a letét a Birodalmi Bank háború előtti készletéből való. A nácik ugyanis a zsidóktól elrabolt aranyból összeolvasztott rudakba bankjuk pe­csétjét ütötték, antedatált jelzéssel. Ezt a svájciak észlelték, mert a Birodalmi Bank sovány készletének többszöröse érkezett hozzájuk. Félrevezető maga­tartásukról írt néhány héttel ezelőtt kül­ügyminiszterének, Warren Christophernek az amerikai szenátus bankbizottságának elnöke, Alfonse D’Amato, aki­nek meghatározó szerepre van abban, hogy megkezdődött a „banktitok” feltá­rása. Amato nyilvánosságra hozott leve­lében olvasható: „Kijelentem, hogy Svájc illetékesei az USA-val és szövet­ségeseivel nem voltak tisztességesek, mert nem közölték az arany, az érték­papírok és más vagyontárgyak valódi eredetét, úgy tüntették azokat fel, mint Németország valódi vagyonát. Az igaz­ságot munkatársaim tárták fel az ameri­kai és más nemzeti irattárakban. Ké­rem, érje el svájci tárgyalásain, hogy ez a manipuláció ötven év után véget ér­jen…” A bázeli közgazdász, Paul Erdmann is a közelmúltban tette közzé, hogy Svájc háború alatti nemzetközi gazdasági kapcsolatairól 1985-ben írt átfogó tanulmányából ki kellett hagynia a nácik aranyáról szóló fejezetet, mert azt a szaklap kiadója nem volt hajlandó megjelentetni.

A három nyugati hatalom mégsem kerülhetett ki a náci aranyak ügyéből patyolatfehéren. Mint említettem, a leigázott országok újjáépítésére vették át az aranyat, ezen belül a Marshall-segély erősítésére. Bár kijelenthették vol­na, hogy azt hadizsákmánynak tekin­tik, de mert nem tették, feltehető a kérdés: miért hever abból a mai napig a Bank of England és az amerikai Federal Reserve Board fiókjában a felvett arany egyharmadánál több, ebből Lon­donban 5106 kilogramm? A franciák­tól csak a németekkel együttműködők tettei kérhetők számon. 1940-ben, a megszállás előtti órákban a belga nem­zeti bank 51 millió frankot érő aranyát a francia gyarmatra, Szudánba menekí­tették. A kollaboráló vichyi kormány az aranyat visszahozatta és átadta a né­meteknek…

Magyarország a mártírok pénzéből svájciakat kártalanított

A hét pecséttel őrzött svájci széfek titkairól az elmúlt hetekben ismét letört egy viaszdarab. A berni egyetem törté­nettudományi intézete számára Svájc 1937-89 közötti külpolitikáját feldolgo­zó csoport vezetője, Peter Hug, a Ne­ue Zürcher Zeitung 1996. október 23-i számában terjedelmes cikket tett köz­zé, amelyben leírja, hogy 1949 és 1975 között Svájc és három kommu­nista állam: Lengyelország, Magyaror­szág és Csehszlovákia között folyt két­ oldalú gazdasági tárgyalásokon meg­egyeztek abban, hogy a svájci pénzinté­zetekben található elárvult zsidó leté­tekből kártérítik azokat a svájciakat, akiknek tulajdonát államosította a másik fél; másrészt ugyancsak az elárvult javakból részesül a három keleti állam. Ez utóbbival a svájci kormány még a nemzetközi magánjogot is hajlandó volt megszegni, hiszen az tiltja, hogy az egyének vagyonát egy állam számára szolgálják ki.

Hug a magyarokkal való egyezkedés­ről a következőket írta: A svájci-ma­gyar gazdasági tárgyalásokon 1950. jú­lius 19-én aláírt jegyzőkönyvben a sváj­ci delegáció biztosította, hogy támogat­ja az eltűnt magyar állampolgárok Svájcban maradt javainak felkutatását. Az ügyben a svájci kormány 1962-ig lé­nyegében semmit sem tett, míg a sváj­ciak kártérítéséről megújított tárgyalá­sokon Magyarország nem emlékeztetett az 1950-es megállapodásra. Az igazság­ügyi minisztérium hivatalnokai (a sváj­ciról van szó – a szerk.) keresztülvitték 1965. augusztus 27-én a miniszterta­nácsban, hogy a megtalált értékekről – a magyarok számára részletes felvilágo­sítást mellőzve – 460 500 frankot utal­janak át, amit a letétek további felkuta­tása nem követett.

A kormánydöntéssel a svájci fél a kártérítésről folyó tárgyalásokon ké­nyes helyzetbe került, mert ezzel az egyének jogát ugyanúgy megsértették, mint a svájciakét előzően Magyarországon, és a nemzetközi jog mindkettőt egyaránt bélyegzi meg. A tárgyalások fenntartása érdekében azonban elfo­gadták a magyar igényeket.

1973. május 16-án a svájci kormány parlamentje elé terjesztette azt a nyilat­kozatot, amelyben Magyarország kárté­rítésre kötelezte magát a Budapesten államosított svájci ingatlanokért. Azt azonban elhallgatta, hogy egy titkos melléklet szerint a kártérítésre fordítan­dó 325 000 frankot a soá-áldozatok svájci letéteiből veszik el.

*

Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy a magyar külügyminisztérium munkatár­sa elismerte a svájci és a magyar kor­mány közötti vagyonjogi egyezmény lé­tét, ám ennek tartalma még nem került nyilvánosságra.