Egy kiállítás képei

„MENTENI, MAGYARÁZNI nem tudjuk, ami történt, de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata.” Márai Sándor 1943 44-ben írt Naplójának e szavai fogadták a látogatót a magyarországi holocaust emlék- kiállításán a budai várban. A kiállítás – fél év nyitva tartás után – bezárult.

A feladat, amelynek a teljesítését Márai attól a nemzedék­től, az 1920-1940. között születettektől várta, jószerint alig telje-sült. Az 1940-1980 közötti nemzedékeknek is bőven jut belőle. Ha felismerik. Ha nem ódzkodnak tőle…

A FÁJDALOM KÉPEI. Fényképek. Kicsinyek, ami­lyenek apám asztalán, anyám ágya fölött, nagynéném kis könyvespolcán idézték elénk fiatalságunkat, a rokonságot, zsidó családok szürke vagy vidám hétköznapjait. És fel­nagyított fényképek, amelyeken már a történelem csap fiatal munkaszolgálatosok bizakodó csoportja közé, amelyeken a küszöbön átlépett gyilkos fenyegeti a felsorakoztatott öreg­embereket.

Ezeken a fényképeken mi vagyunk: a nagyapánk, a szü­léink, a bátyánk, mi magunk. Miénk a kis lakás, amelynek egy szobáját a néző elé tárja a kiállítás rendezője: a szekrény komóddal, a kettős ággyal, a falusi vagy kisvárosi zsidók hétköznapjainak levegőjével. Mi vagyunk azok, akik végig­járva a kiállítást, egy-egy követ tehetünk le a halálba hurcoltak emlékére

A KÖNYÖRTELENSÉG KÉPEI. És ott vannak a pri­békek és martalócok, a felbujtók és uszítok, de a „kötelességtudó”, buzgó hivatalnokok képei, a tömeggyil­kosságok fény- és fényképei mellett a „kezeiket mosók” képei is. Fotók, iratok, rendeletek, levelek.

A könyörtelenség képei maguk is könyörtelenek, a közönyösség dokumentumai maguk is hűvös tárgyilagosság­gal bizonyítják: igen, itt gyilkosok működtek, de nemcsak németek, és nem egyedül, hanem sokféle segédlettel.

Bizony, a magyarországi zsidóságnak már 1944. március 19-e előtt hat százalékos vérvesztesége, ötvenezer halottja volt! Bizony, március 19. után Horthy szabad kezet adott a „zsidó ügyekben”, és a budapesti zsidóság zömének megme­nekülése távolról sem annyira a néhai kormányzó, mint inkább a szövetséges antifasiszta hatalmak érdeme. Bizony a hazai keresztény egyházfőket súlyos felelősség terheli a ma­gyar zsidóság kétharmadának pusztulásáért. Mert – bizony – minden ellenkező újabb híreszteléssel szemben a kiállítás záró képei kimondják és hangsúlyozzák: ilyen arányú volt a pusztulás, 560 ezer embert öltek meg.

A DÖBBENET KÉPEI. Ez a kiállítás nem beszélt mellé. Nem hagyta elsikkadni sem Horthy, sem a magyar közigazgatás, sem az uszítok, sem a gyilkosok, sem a cinkosok és a közönyösök felelősségét.

A derék iparosok, akik a zalaegerszegi gettó szöges­drótkerítése kapcsán fillérre pontos számlákon téríttették meg a költségeiket. A köztisztviselő, aki internáltatta a ke­resztény leányt, mert az karon fogva merészelt menni az utcán egy sárgacsillagossal. A vagon, amely már ötvenegynéhány ember makettjével is irtózatosan zsúfolt, pedig hetven élő embert szállítottak el benne. Újvidék, a pesti Duna-part, az auschwitzi rámpa képei. A feljelentgetők le­velei, amelyek még több zsidó elpusztítását sugallják, java­solják, követelik.

AZ OSTOBASÁG ÉS AZ ŐRÜLET KÉPEI. Milyen ismerősök az uszító könyvek a kiállítás elején, a falra firkált feliratok, a sarló-kalapács meg a Dávid-csillag közé tett egyenlőségjel! Hol is láttunk hasonlókat (nem ám kiál­lításon!) a legutóbbi négy évben?… A nyilas téboly, amikor már az oroszok lába a küszöbön belül volt; Vajna „testvér” rendelete a zsidók nevét viselő utcák átkereszteléséről, amikor maguk az utcák dőltek már romba.

ÉS A SZOLIDARITÁS KÉPEI. Püspökök és egyszerű lelkészek képei, külföldieké és magyaroké, akik mérsékelni próbálták a pusztítást, menteni az életet. Nagyon tárgyilagos és kiegyensúlyozott volt ez a kiállítás ebben is: semmit sem hagyott említetlen, ami a társadalom tisztességére és ment­ségére szolgált.

*

A Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett emlékezés méltó volt a magyar holocaust 50. évfordulójához és adekvát módon foglalta össze a tényeket, a tanulságokat. Felelősségre és eltűnődésre intett. A tény, hogy mintegy negyvenezer nézője volt, múzeumi szakemberek szerint egyértelműleg a siker jele. Nyilvánossága ennél jóval nagyobb volt: a lapok­ban szép számú (ha talán nem is elegendő) méltatás jelent meg róla, és a televízió is szerencsés módon ismertette. A vendégkönyvi bejegyzések nagy száma és jó kilenctized részük pozitív tartalma arra mutat, hogy a kiállítás elérte a célját. Mindez együtt Horn Emil történész kiállítás-rendező és Rajk László látványtervező munkáját, hozzáértését, ötletes­ségét és nem utolsósorban ügyszeretetét dicséri.

Nagy érdeme volt a kiállítás létrejöttében Jancsó Miklós­nak, aki a magyar zsidóság holocaustjáról most készíti filmjét, részben a rendezés során előkerült, illetve a bemuta­tott dokumentumok felhasználásával. A 17 millió forintnyi költség egy részét is Jancsó segítségével sikerült előteremteni (az állami költségvetés mintegy 4 milliót adott hozzá, és jelentős támogatást nyújtott a Soros Alapítvány, valamint a Joint és a MAZSIHISZ).

Amint Horn Emil elmondta, hazai és külföldi múzeumok és más intézmények készséges támogatása nélkül a kiállítás anyaga nem lehetett volna ennyire gazdag és meggyőző.

Mi lesz most a kiállítás sorsa? A kölcsönkapott dokumen­tumok visszakerülnek gazdáikhoz, de sok mindent érdemes lenne tovább is együtt tartani. A Zsidó Múzeum is, az Auschwitz Alapítvány is latolgatja, hogyan lehetne állandó kiállí­tást létrehozni a magyarországi holocaust dokumentumaiból.

Erre nagy szükség is lenne. Mert bizony, bármennyire sikeres volt is a most zárult kiállítás, a tájékozatlanság, az értetlenség, a kétkedés még mindig széles körű a jó szándékú emberek között is. És a javíthatatlanok, a szélsőjobb uszítói megteszik a magukét. Az ellenvetéstől kezdve, hogy „a nem zsidók is eleget szenvedtek” a holocaust tagadásáig a leg­különbözőbb nézetekkel szemben kell napról napra újra meg­magyarázni és hangoztatni a holocaust világtörténelmi egyediségét, a világ felelősségét, a zsidó nép és a magyar társadalom felelősségét a magyarországi zsidóság százezrei­nek a pusztulásában.

A kiállítás mértéktartó stílusban, méltósággal és meg­győző erővel tett eleget e feladatnak. Pénzkérdés nem, csak idő kérdése lehet, hogy állandó múzeum szolgálja majd ugyanezt.

G.Gy.