Egy jó író tud női és férfi hangon is írni

„Egy jó író tud női és férfi hangon is írni”

Lugosi Viktória írónővel beszélget Sándor Mónika az Ajvé című, sikeres regényéről, a női irodalomról és a női karrier nehézségeiről

„Hiszek abban, hogy a részletek őrült fontosak, hogy azok határozzák meg az érzelmeinket, az emlékeinket.” Lugosi Viktória tavaly megjelent első könyve – az Ajvé – mind a szakma, mind a közön­ség köreiben nagy sikert aratott, és már negyedszerre adták ki. Ebben a könyv­ben egy kislány szemszögéből ismerjük meg egy család mindennapjait, a benne élők érzéseit, valamint egymáshoz és a zsidósághoz fűződő sajátos hozzáállá­sát. De vajon miért ilyen különleges ez a könyv? Talán a sajátos női hangvételért? Egyáltalán létezik-e női hang és női iro­dalom? És ha igen, akkor mi a sajátos benne? Erről és még sok másról is szó esett Lugosi Viktória írónővel való be­szélgetésünkben.

• Beszélhetünk-e szerinted – akár a könyved kapcsán – valamiféle női hang­ról?

• Ezzel a női irodalommal, meg a női hanggal úgy vagyok, hogy sokat gondol­kodtam rajta, és sokat is beszélgettem már erről. Májusban például az Esztertáska kerekasztal beszélgetésén, mely­hez az apropót A zsidó nő kiállítás adta; legutóbb meg az M2 televízió egy műso­rában, ahol többek között Rácz Zsuzsa is jelen volt.

Szóval, szerintem inkább nincs női hang, mint van. Remélem, hogy egy jó író tud női és férfi hangon is írni. Ugya­núgy hallja, hogy beszél egy férfi, mint egy nő. Ha pedig hallja, akkor jó párbe­szédek születnek, ha meg rossz a füle, úgyis hamis az egész. A hallás pedig nem nemi kérdés. Ha azt kérdezed, hogy egy könyvnek lehet-e sajátos aurá­ja, akkor persze már nem ilyen kategori­kus a válasz. Bár azt hiszem, az sem női vagy férfi… Lehet, hogy az én könyvem­ben például több a szag a részlet, az ap­róság, mint sok más könyvben. De ez azért van, mert én egy ilyen televíziós korszakban felnőtt, képekben látó alak vagyok. Továbbá, mert hiszek abban, hogy a részletek őrült fontosak, hogy azok határozzák meg az érzelmeinket, az emlékeinket. És ez nem azért van, mert nő vagyok. Igaz, lehet, hogy a férfi­ak ezt másként gondolják.

Az tény, hogy az Ajvéban több a nő. Van benne egy kislány, akinek a szem­szögéből látjuk a történetet, és négy fel­nőtt. Talán attól, hogy a nagymama olyan karakteres figura, az sugallja, hogy női történet. Mindenesetre én hiszem, hogy ha a főhőst egy fiúra cserélnénk ki, a történet akkor is megállná a helyét. Ez­zel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy attól, hogy nő írja a könyvet, a leír­tak még nem emlékeztetnek gügyögés­re, vagy rózsaszínű marcipánra.

Ha már ilyenről beszélünk, engem sokkal jobban érdekel például az, hogy létezik-e női meg férfi humor. Jó lenne néhány okos embert megkérdezni. Nem?

• Ezek szerint inkább női befogadóról beszélhetünk, mint női hangról?

• Igen, a levelekből, e-mailekből kide­rül, hogy több a női olvasó. De hát min­denki, aki a könyvszakmában dolgozik, tudja, hogy a nők eleve többet olvasnak. A visszajelzések is azt mutatják, hogy az Ajvét többnyire nők vették meg, és ad­ták oda a férjüknek, barátjuknak, apjuk­nak. Aztán, hogy ki és hogyan értelmez­te a szöveget, már más kérdés. Neveze­tesen arra gondolok, hogy van-e egy könyvnek női, illetve férfi olvasata.

• Az Ajvé sikere után lesz-e folytatás? Dolgozol-e most valamin?

– Igen. Már elkészült egy új könyvem, alapvetően mesekönyv. De remélem, hogy több szintje és olvasata van. így az­tán a szülők ugyanabból a történetből máson szórakoznak majd, mint a gyere­kek. Egyébként nagyon kevés az olyan könyv, amely kisiskolásoknak szól. Van­nak kisgyerekeknek való mesék, és van­nak ifjúsági regények, amelyeket a 12- 13 évesek olvasnak szívesen, de a kettő között nincs átmenet. Pedig az iskolások is szeretik a meséket, ha megtalálják a hidat a saját érdeklődési körükhöz. Sa­ját nagyobbik fiamon látom, hogy kap­kod. Még imádja a Brumi macit és a va­rázslókat, de már a hidraulika, a rene­szánsz és a globális felmelegedés izgat­ja. Ezt a kettősséget igyekeztem megfo­galmazni ebben a természetközeli, de mégis modern könyvben. Decemberben jelenik meg, és remélem, tényleg szere­tik majd a gyerekek.

Ezen kívül van bennem még egy könyv, de erről még nem szeretnék be­szélni. Elkezdtem dolgozni rajta, de las­san haladok. Nyár eleje óta, amióta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­mában dolgozom, semmire sem érek rá. Korábban is dolgoztam, és éjszaka ír­tam, de most, hogy még este tízkor is csöng a telefon, és éjjel is jönnek az e-mailek, bevallom, már én sem vagyok a régi. Fáradok.

• Pontosan mi a feladatod itt a minisz­tériumban?

– Kommunikációs igazgató vagyok, az­az a hagyományos sajtófőnöki munkán túl az én faladatom az is, hogy jó hírét keltsük a minisztériumnak és az itt folyó munkának. Tekintettel arra, hogy tipikus munkamániás vagyok, amikor épp nincs semmi különös, akkor is gyorsan kitalá­lok valamit, amivel újabb és újabb sajtóeseményeket szervezhetünk, és híreket generálhatunk.

Mostanáig a másik oldalon éltem az életem, tehát a mai napig is újságíró aggyal gondolkodom. Úgyhogy nem let­tem hivatalnok, és ezt szerencsére nem is várja tőlem senki.

• Hogy tudod összeegyeztetni a mun­kádat a családdal és az írással?

• Erre én nyilván mást választ adok, mintha a férjem vagy a gyerekeim kér­deznéd, de azért egyelőre működik. Dél­után legtöbbször el tudok menni a gye­rekekért, összeszedem őket a cselló, dzsudó, angolórákról vagy épp a színiis­kolából. Hazaviszem őket, és együtt tölt­jük az estét. Néha még esti program is van, amire el kell mennem, és a számí­tógép elé is a benti munkám miatt ülök le. Az írás már nehezebb dolog, nem olyan, hogy van egy fél órám, és akkor írok egy kicsit. Sajnos, mire belejönnék, összezuhanok. De ez se baj. Ahogy Es­terházy Péter mondja, minden csak azért történik velünk, hogy egyszer könyv legyen belőle.

*

32 éves vagyok, és a sámlin ülök a gyerekek ágya mellett. A sámlin, ami dédnagyanyámé volt és már akkor is rendszeresen ki akarták dobni, mond­ván, hogy „Mindjárt szétesik, anyuka, már csak az hiányzik, hogy kitörje a nya­kát!” Sosem törte ki a nyakát. Pedig már gyenge volt és törékeny, mint egy ma­dár. Egyenes hajából hosszú copfot font minden reggel. Ő egyre kisebb lett, a copf meg egyre vékonyabb. Kontyba te­kerte, és két fekete hullámos csattal rögzítette a fejéhez. Még akkor is, amikor már nagyon remegett a keze.

Egyik délután, amikor hazaértem – min­dig én értem haza először – nem volt ka­kaóillat. Üres volt a konyha és hideg. Sze­rencsére hamar hazaért az anyám és segí­tett kiemelni Nagyanyut a fürdőkádból. Reggel óta benne feküdt, egyszer csak nem tudott többet kimászni belőle. De mindig engedett új meleg vizet magára és várt. És kibírta, amíg hazajöttünk. Én még túl kicsi voltam ehhez az egészhez, Nem is tudom, hogy aznap mit vacsoráztunk.

Gyerekkorom óta úgy érzem, hogy na­gyon különleges az életem. Mindig egy nagymama, egy kis öreg, aki egyre job­ban hasonlít az előzőre. Remélem, meg­szokom valahogy, mire én leszek az. Az emlékek maradnak, a helyszín változik.

Jó volt ez a könyv, mert kiderült, hogy nem is olyan különleges az életem, kide­rült, hogy nem csak én éltem így, és et­től már nem vagyok olyan egyedül. És talán nem is leszek soha többé.

S.M.