Egy „járóbeteg” panaszai

Nyílt levél Zoltai Gusztávhoz, a MAZSIHISZ és a BZSH ügyvezető igazgatójához

Tisztelt Ügyvezető Igazgató Úr!

Meglepetve olvasom a Cion című újság beköszöntő számába írott üdvözlő sorai között az alábbiakat:

״(…) Tudatosítania kell, (ti. az újságnak), hogy a zsidókérdés egyetlen megoldása a zsidó hazába, az ősök földjére való visszatérés lehet (…)״.

Eleddig az volt a benyomásom, Ön, tartózkodva az ideologikus megnyilatkozásoktól, nagy energiával próbálja a hitközség szervezetét, pénzügyeit konszolidálni, az örökül kapott nehéz körülmények közepette – méghozzá nem is eredménytelenül. Most azonban, minthogy a korábbi évek hitközségi működése bennem bizonyos gyanakvást ültetett el, balsejtelmeim támadtak. Nagyon keveset lehet tudni a hitközség terveiről, működéséről: szavai egy új kurzus kialakulásának a lehetőségét vetítik előre.

Mindenekelőtt: a sarkigazságként, mondhatni hitevidenciaként odavetett mondat imponáló magabiztossággal nyúl a ״zsidókérdés” darázsfészkébe. (Kíméletlen profetikus szó- kimondása – más nyelvekre lefordítva – talán még megállíthatná a nyugati félteke nyolcmilliós, köztük az Izraelből kitelepültek sokszázezres, vesztébe rohanó zsidóságát is…)

Azt gondolom, Ügyvezető Igazgató Úr kijelentése a cionista doktrínák árnyalatain belül is a lehető legvulgárisabb katekizmus. Hadd jelezzem egész röviden, miért gondolom ezt.

Izrael Állam megalakulása régi, súlyos problémákra új megoldások távlatait nyitotta – a diaszpórában is! -, másokat nem oldott meg, vagy éppen újonnan vetett föl, ami a ״zsidókérdés” szociológiai értelmét illeti. (Fel kell tételeznem, hogy Ön elsősorban nem a ״csak Izraelben teljesíthető parancsolatok” zsidókérdésére gondolt.) Gondolhatunk például a mai ״farizeusságnak” és ״szadduceusságnak” a Szentély pusztulása előtti évszázadokhoz hasonlóan feszültségekkel terhes együttélésére, melynek konfliktusait az Országban élők ismerik csak igazán, bár azok sok vonatkozás- ban a diaszpórát is érintik.

A zsidó világ ma tágas és sokszínű: szó szerinti és átvitt értelemben is többféle irányba fordulhat az, aki számára probléma a maga zsidó hovatartozása. Kitüntetett ezen irányok között ma is: Jeruzsálem. Különösen a válságövezetekben életbevágó a kivándorlás lehetősége, illetve, hogy Izrael befogadja a bárhonnan érkező zsidókat. (Annak érdekében, hogy a célország Izrael legyen, mostanában groteszk módon az izraeli diplomácia próbálja nyomásgyakorlás útján korlátozni más országok – USA, Németország – befogadó készségét a zsidó menekültekkel kapcsolatban, természetesen sikerrel.)

A diaszpóra zsidósága számára Izrael kulcsfontosságú: éppen az ország erősödése, az áttelepülés lehetősége adja a ״szabad világ” zsidóságának többsége számára az egyéni és kollektív biztonságérzetnek egy korábban ismeretlen minőségét. Sokat hajlandó fizetni ezért; e ״biztosítási díj”, illetve a támogatás egyéb formái nélkül Izrael államának viszonylagos biztonsága és fejlődése elképzelhetetlen lenne.

Csak arra a közhelyre kívánok emlékeztetni ezzel, hogy Izrael állama és a diaszpóra zsidósága már csak ״földhözragadt” okokból is egymásra vannak utalva. Mellesleg nagyon remélem, hogy a zsidó nép mindig számosabb lesz annál, hogysem a történelmi időben mind otthonra lelhetne ősi hazájában.

Kijelentését még akkor is sematikusnak tartom, ha Ön szűkebben a magyarországi zsidóságra gondolt. Ennek helyzetét ugyanis nem elsősorban az őt körülvevő társadalmi közeg, hanem a ״zsidókérdés” abban az értelemben súlyosbítja, hogy szervezett része, elsősorban a hitközségek és intézményeik, napi anyagi gondokkal küszködve, személyi állományukat tekintve még mindig évtizedek kontraszelekciójától sújtottan, nemzetközi szervezetek támogatásától függve és azok gyakran egymással is kiszorítósdit játszó apparátusainak szorításában jórészt képtelenek megfelelni igazi feladataiknak.

Elgondolkodtam azon, vajon mi indíthatta Ügyvezető Igazgató Urat a kérdéses állításra – különös tekintettel arra, hogy ilyen irányú gondolatait még a hitközség nyilvánosságának (?) sem volt alkalma eleddig részletesebb kifejtésben megismerni, legjobb tudomásom szerint. Két lehetséges okot látok csupán, melyek külön-külön, vagy együttesen a gondolat megfogalmazására késztethették önt: az egyik – nevezzük így – az udvariasság szempontja, a másik, hogy személyes meggyőződésének adott hangot a lap indulása kapcsán. Bármi volna is a magyarázat, hadd vegyem a bátorságot, hogy Ügyvezető Igazgató Úr nyilatkozata kapcsán szóvá tegyek két dolgot. Az egyik, hogy erősen kétségesnek tűnik előttem, hogy az Ön tisztségével összhangban áll-e, hogy ״hivatalból” – és feltételezésem szerint a MAZSIHISZ vezetőségével történt bármiféle egyeztetés nélkül – kategorikusan állást foglaljon az egész magyarországi zsidóság éle- tét és jövőjét is érintő kérdésben. E formai szemponton túl a másik megjegyzésem az, hogy itt – közkedvelt kifejezéssel élve – szerepzavarról van szó. (A magyarországi ״zsidókérdés” Ön által vázolt végleges megoldásának roppant feladatát más szervezetek is áldozatkészen magukra vállalták. Úgy gondolom ezért, ha kijelentését komolyan vehetjük, Ügyvezető Igazgató Urat e szervezetek bármelyike örömmel alkalmazná. Mindenesetre szavai olvastán megkönnyebbüléssel látom, Ügyvezető Igazgató Úr a fenyegető jövő rémképeivel dacolva is megőrizte higgadtságát; ez alapot ad annak a reményemnek, hogy legalább saját honi jövőjének felszámolását hajlandó egyelőre elhalasztani, és nem hagy cserben bennünket, itt maradókat a nehezebb órákban sem.)

Addig is, a magyarországi hitközségek ״adófizető” polgárai (köztük jómagam), úgy gondolom, joggal várhatják el vallási és világi vezetőiktől egyaránt, hogy azok a zsidó összetartozás és a hagyományos nevelés erősítésének új for- máit is keresve, mindenekelőtt a helyi zsidó társadalom jövőjén munkálkodjanak, aminek lényegi eleme az Izraellel való szellemi és fizikai kapcsolatok erősítése. Ennek azonban csak rontja az esélyeit az embermentés pátoszába csomagolt, szánnivalóan együgyű és pöffeszkedően propagandisztikus ״történetfilozófia”. (Ha olvasta az Ön sorait közlő lap egyik-másik közleményét, talán látni fogja, mire gondolok.) Ezek ellen a helyi lakosság zöme amúgy már be van oltva: évtizedekig hallhatták egyéb fizetett ״…isták” import-vulgarizmusait.

Az Ön szereptévesztésének valódi okai nézetem szerint elsősorban a zsidó világhatalmi realitásaiban, egyfajta bürokratikus tömegvonzásban keresendők. Végtére is Ön egy meglehetősen lerongyolódott hitközség egyik vezetője – a Magyarországon tevékenykedő zsidó szervezetek legerősebbike, a Zsidó Ügynökség (״Szohnut”) pedig egy közel milliárd dolláros évi költségvetésű kvázi-állami szerv, amely többek között az izraeli bevándorlás hatalmas szervezési feladatait látja el. (Az Izraelnek szánt amerikai magánadományok egy része, mely költségvetésének legfőbb forrása, e ״jótékonysági szervezet” – charitable organization – révén válik az adóból leírhatóvá.)

Más, tagsággal bíró szervezetekhez hasonlóan a hitközség választott vezetőinek legitimitása, illetve rabbijainak tekintélye is annyit ér, amennyire folyamatos és nyilvános párbeszédben képesek a ״híveket” céljaiknak megnyerni, bizalmukat kivívni. E vezetők, a szervezeti megújulás dacára, úgy tűnik, ezt a fajta folyamatos támogatottságot, közbizalmat az elöregedett tagságtól, már csak a nyilvánosság fórumainak hiánya miatt sem remélhetik: és igen kevesen lehetnek köztük, akik a napi ügyek vitelén túl, programadással, tervszerű munkával, fiatalok megnyerésével tudnának, de legalább akarnának életet lehelni ennek a közösségnek akár egy részébe is. Mindenképp remélhetnek azonban egy más- fajta, kívülről jövő és talán könnyebben elérhető legitimitást: azt, amelyet más apparátusok elégedettsége és támogatása nyújthat.

Úgy gondolom, a magyarországi zsidóságnak nagy hasznára válna, ha volnának olyan fórumok a hitközség, tágabban a magyar zsidóság berkeiben, ahol véleményt lehetne cserélni, többek között a fentebb érintett dolgokról is. (Sokrétűbb tájékozódásra volna szükség például a cionizmus történelmi igazságait, a nemzetközi zsidó szervezetek aktuális célkitűzéseit, illetve az izraeli zsidóság különféle érdekeit illetően is. Ezek egybemosása éppúgy naivitás volna, mint ha például a nemzetközi munkásmozgalom programját a Komintern politikájával, mindenekelőtt pedig a szovjethatalom ״békeharcával” tekintenénk felcserélhető fogalmaknak.) Szót kellene és lehetne érteni mindenekelőtt ama kevés számú, igazán értékes szervezet tagjainak, melyek nem külföldi szervezetek fiók-intézményeiként, hanem belső erőből jöttek létre. Az itteni zsidó intézmények közönsége a tudását, felfogását, vallási gyakorlatát tekintve egyelőre – azt mondanám, sajnos – nem annyira heterogén, mint amennyire azt a ״pártosodás” jelei alapján gondolni lehetne. Magam a nyitottságot illetően nem számítok javulásra. Az ideológus népnevelő igyekszik távol tartani ״tanítványait” a nemkívánatos hatásoktól; a funkcionárius, minél nagyobb a hatalma-felelőssége, rendszerint annál nehezebben tűri a kritikai nyilvánosságot – nem csoda, ha a zsidó sajtót ma nagyrészt különféle szervezetek szócsövei alkotják.

Az Ön nyilatkozata, illetve néhány zsidó intézmény peremvidékén szerzett tapasztalataim alapján a következő koncepció látszik kirajzolódni.

A hitközség, afféle régi kórházunk, már régóta omladozik. A nemzetközileg jegyzett szanáló cég csak az elfekvő osztályt hagyná meg, ám a felszabaduló helyiségekbe beültetné a felcsereit, akik rövid úton mindenkit beutalnának a Cég tengerparti szanatóriumába. Tatarozásról szó sem lehet, járóbetegeket kezelni nem tudnak. Ők, a látogatókkal egyetemben, majd csak asztmát kapnak a dohos, gombás falaktól. Arra biztosan jó a holt-tengeri levegő.

p.s. Az Önnel készült, utóbb kezembe került interjú (Új Élet, 1992. január 15.) vonatkozó passzusai minden tekintetben megerősítik a feltevéseimet. Ha beigazolódnék, hogy Ön a MAZSIHISZ, illetve a BZSH hivatalos álláspontját tolmácsolta, úgy a magam következtetéseit levonva, természetesen azonnal kilépek a hitközségből.

*

A nyílt levelet eljuttattuk a címzetthez, hogy a műfaj szabályai szerint együtt jelenhessen meg válaszával, de ő e lehetőséggel nem kívánt élni.