Egy itthon ismeretlen világpolgár – Zvi Meniker csembaló-fortepianó és orgonaművész

2007. szeptember 1. Zvi Meniker csembaló- fortepiano- és orgonaművész, tanár, aki bejárta a világot, csak Ázsiában és Ausztráliában nem járt, itthon azonban nem ismerjük. Még. Most egy hét alatt háromszor is fellép az Esterházy-kastélyban, a Haydn-fesztivál tartópilléreként. A beszélgetés ezért kizárólag egy eddig ismeretlen pálya lépcsőin haladt.

	Zvi Meniker

– Remélem, nem veszi zokon, ha azt mondom, a neve nem cseng ismerősen Magyarországon.

– Nem csoda, hiszen első alkalommal vagyok itt koncertezni.

– De lemezt már készített Budapesten a Hungaroton számára.

– Igen, egykori tanárommal, Malcolm Bilsonnal vettük fel többek között Mozart g-moll kvartettjének négykezes fortepiano-változatát.

– Semmilyen hatásos kérdéssel nem tudok kirukkolni, hanem, mivel a Haydn Eszterházán nyolcnapos fesztiválon háromszor is fellép, két szólóesttel és egy trióval, és a közönség nem ismeri, arra kérem, egyszerűen mesélje el a pályáját

– Moszkvában születtem 1964-ben orosz zsidó család gyermekeként. Hétéves voltam, amikor a család Izraelbe disszidált, ott nőttem fel.

– Hamar kezdett zenével foglalkozni?

– Igen, kisgyerekként zongoráztam, és mindössze 12 éves voltam, amikor orgonát kezdtem tanulni.

– Nem tipikusan gyermekhangszer. Honnan jött az ötlet?

– Különösen Izraelben akkoriban ez egészen szokatlan ötlet volt. Mára az orgona ott is kicsit megszokottabbá vált. De Jeruzsálemben volt egy borzalmas, hatalmas, 1932-es amerikai orgona, amit az amerikaiak a YMCA-ben tartottak. Utóbbi egy rendkívül érdekes épület, ugyanaz tervezte, aki az Empire State Buildinget. Az orgonatanár egy amerikai teológus volt, aki a doktorátusán dolgozott Izraelben, és minden szombat este orgonaesteket tartott. Odamentem, és megkértem, hogy tanítson. Egy évig tanultam tőle. Akkor elkészült a doktori munkájával és visszament az Államokba, ahol egy auberlandi templom rektora lett. Auberlandben egy nagyon híres zenei egyetem működik, és egy nyári orgonaakadémia is. Ő volt olyan kedves, hogy szerzett nekem pénzt az akadémiához, így 13 évesen elutaztam az Egyesült Államokba orgonát tanulni. 15 évesen pedig Salzburgba csembalótanulmányokat folytatni.

– A szülei bátrak lehettek, hogy ilyen korán elengedték szanaszét a világba.

– A helyzet az volt, hogy elnyertem egy salzburgi ösztöndíjat. Nehéz döntés volt, de apám nemcsak hogy támogatott, de egy kicsit erőltette is, mondván, ez nagy lehetőség, amit meg kell ragadni. Így három évig Salzburgban éltem. A két első esztendőben még abban sem voltam biztos, hogy zenész akarok-e lenni, annyi minden más is érdekelt, csak a tanulmányaim harmadik évében vált biztossá, hogy zenész leszek. A tanárom Nikolaus Harnoncourt volt, aki hetente két napon át tartott előadásokat és mesterfoglalkozásokat, és az egész idő alatt egyetlen hétre emlékszem, amikor elfoglaltsága miatt kimentette magát.

– 18 éves korában befejezte a tanulmányait. Merre tovább?

– Az izraeli hadsereg elvitt katonának. Három évre.

– Hogy képes egy művész ennyi ideig megtartani keze frissességét, ujjai rugalmasságát, mindazt a készséget, amit addig, sok éven át megszerzett?

– Nagyon nehezen. Először egy hét után mehettem haza, már akkor éreztem a különbséget. Az első hat hónap volt a legnehezebb, de az utána következő év sem volt könnyű. Ápolóként dolgoztam. A hátralevő másfél évben minden második este tudtam gyakorolni, mert hazamehettem, akkor nem voltunk messze Jeruzsálemtől. Egészen őszintén: a kezeim fizikai képességeit máig nem sikerült úgy visszanyernem, amilyen egykor volt. Hatalmas ez a háromévnyi szakadék. 1982-őt írtunk, amikor bevonultam, az első libanoni háború ideje, nagyon kemény idők voltak. Ma jóval könnyebb a helyzet, a zenészeknek van lehetőségük a seregben irodai munkát végezni, sőt, még zenei együttesek is működnek a seregen belül.

– Gondolom, azért ma sem lehet könnyű egy csembalistának vagy orgonistának. Nem tipikusan katonazenekarok hangszerei…

– Így van. Egyetlen vonósnégyes volt akkor a hadseregben, ez minden. Esélyem sem volt semmire. Utána Zürichbe mentem tanulni Johann Sonnleitnerhez, aki annak idején Harnoncourt asszisztense volt Salzburgban.

– Mennyi ideig tanult ezúttal?

– Három évig, aztán elmentem a Cornell Egyetemre fortepianót tanulni. Ma már felerészben fortepianón, felerészben csembalón játszom, orgonán alig.

– Miből finanszírozta ezt a sokszor háromévnyi tanulást?

– Mindig ösztöndíjjal sikerült megoldanom.

– Tehát újabb három év után végzett a fortepiano tanulmányokkal is. Mi következett?

– A tanítás. Nagyon szerencsés voltam újra csak, mert azonnal állást kaptam a Duke egyetemen. Ott tanítottam három évig.

– És le is doktorált, méghozzá Chopenből. Meglepő annyi évnyi régizenei tanulmány után.

– Malcolm Bilsonnal mi, a tanítványai Amerikában felvettük valamennyi Beethoven-zongoraszonátáját fortepianón, foglalkoztunk Schuberttel, onnan Chopin már nincs messze. Tanultunk XVIII. századi előadásmódot, innen egy ugrás a XIX. századi stílus.

– Jó ideje újra Németországban él.

– Amerikában jó az élet, lehet tanítani, kutatni, de játszani kevésbé. Arra vágytam. Vissza akartam jönni Európába. Megpályáztam egy professzori állást a lipcsei egyetemen, és újra csak szerencsés voltam, elnyertem. Most jelenleg Hannoverben tanítok.

– Haza csak a családhoz jár vagy koncertezik is Izraelben?

– Minden évben fellépek, igen.

– És koncertezik, kamarazenél, mint itt is, a Zvi Meniker Trióval…

– Igazából nem ez a nevünk. Nincs is nevünk. Játszott velünk egy olasz csellista, akkor Trio Parole volt a nevünk (szavak, olasz, a szerk.), ám egy angliai koncerten, amikor felkonferáltak ezen a néven, ráébredtem, hogy a parole ott mást jelent (kegyelem, felmentés ítélet végrehajtása alól, a szerk.). Azóta nincs még nevünk. Most egy francia hegedűssel és csellistával játszom, nagyszerűen tudunk együtt muzsikálni, már első alkalommal teljesen ráéreztünk egymásra.

– Lemezt is készít?

– Igen, épp most készülünk azoknak a Haydn-trióknak a felvételére, amelyeket itt játszunk, Fertődön.

– Jól érzi itt magát a kastély csendjében?

– Igen, gyönyörű a környezet, és sokakat ismerek már a világ más tájairól. Jó itt, jó velük.

Mikes Éva interjúja

(Forrás: www.kultura.hu)