Egy főiskola, aminek csak jövője van

A Rabbiképző Intézet Pedagógiuma

1994 júniusában vette át nyolc hallgató a Pedagógium diplomáját, Budapesten. Első végzős évfolyam, első diplomaosztás. Kissé rendhagyóan, mert a nyolc végzős még esti tagozatos volt (ketten közülük tanulmányaik során egy évet Izraelben töltöttek), legtöbbjüknek már van egy diplomája.

A Pedagógium a Rabbiképző In­tézet karaként működik. Főis­kola, vallás-tanárokat képez. Tehát valahol a Rabbiképző és a Bölcsészkar Judaisztikai Tanszéke között helyezkedik el. Tanári diplomát ad; mi több, kettős diplomát – a hazait és az izraeli Bét Hamidras Főiskola diplomáját. Kellő nyelvtudással; s a német, az angol, sőt, a héber nyelv fel­sőfokú tudásával még akadnak hiá­nyosságok, mert a tanításhoz abszolút nyelvtudás szükségeltetik. Ennek bir­tokában a Pedagógium végzett diplomás hallgatója a Pedagógium vezetői szerint akár Németországban is lehet vallástanár. Várják is oda azokat, akik a követelményeknek megfelelnek. Pedagógium négy évvel ezelőtt létesült, izraeli kezdeményezésre. Onnan érkezett a most elbúcsúzott igazgató, Ervin Birnbaum professzor, s a tanárok jó része is. Utóda Jichak Perlmutter, bibliatanár.

A Főiskola négy pénzforrásból tartja fenn magát – mondja dr. Komoly Judit, a Pedagógium tanára és tanulmányi vezetője – az állami hozzájárulásból, amely a hallgatói létszámtól függ, a Doron és a Rich Alapítvány, s nem utol­sósorban a Joint támogatásából.

Ennek köszönhető, hogy az 57 hall­gató (ennyien lesznek, ha nincs lemor­zsolódás az 1994-95-ös tanévben) havi 10 ezer forint ösztöndíjat kaphat. Ter­mészetesen a notórius hiányzóktól, a vizsgahalasztóktól és a rosszul tanulóktól ezt előbb vagy utóbb megvonják. Tény viszont – s ezt sokan megerősítik -, hogy az első időkben, amikor minden kiforratlan volt a kelleténél nagyobb volt a tolerancia.

Ma már kezdenek rendeződni a sorok, kialakul a tanterv, s vele együtt egy, az eddiginél magasabb köve­telményrendszer. Nyilvánvaló, hogy nagyobb súlyt kell fektetni a héber nyelvtanításra, s a tantervbe most már beépült, hogy a nappali hallgatók a második évfolyamot Izraelben végzik el.

A Pedagógiumon hárman tartják raj­ta a szemüket: a budapesti Rabbiképző, az izraeli Midreset Jerusalajim Alapítvány és az ugyancsak izraeli Sokén Intézet.

Mindebből eléggé nyilvánvaló, hogy intézeti hagyományokról, összeforrott tanári karról, hallgatói presztízsről, a diploma ismertségéről és elismert­ségéről még aligha beszélhetünk.

Reméljük, hogy az izraeli tanárok hosszabb időre jönnek majd hozzánk – mondja Komoly Judit. Való igaz: a hosszabb rövidebb időre a Szochnuttól érkező nyelvtanárok nem jelképezik a hagyományteremtő stabilitást. „Az In­tézet még nem áll két lábon” – foglalja össze tömören a tanárnő.

Az érdeklődés iránta növekszik. Sokan felvételiznek: az Anna Frank gimnáziumból, vidékről, sőt, a szomszédos országokból is. Sokan akarnak diplomát szerezni, s úgy vélik, a Pedagógium laza követelményrendszere és heti 24 órás óraszáma ezt eléggé könnyen elérhetővé teszi. A Pedagógium hallgatói nem tudnak – s ma még nem is akarnak – tudásban versenyre kelni a Rabbiképzősökkel, vagy Komoróczy professzor judaisztika-hallgatóival. Mi több, nem is ez lenne a feladatuk. Hanem mi? – kérdezhetjük. Az, hogy jó vallás­tanárokká váljanak.

S a hagyományok, a stabilitás, a „profil” kialakítása után – ami még jó időt vesz igénybe – ez a legnagyobb probléma, vagy kérdőjel. Szükség van- e Magyarországon tucatnyi hittan­tanárra? Igényel-e ennyit a meglévő három zsidó iskola, vagy a templomok mellett működő Talmud Tóra tan­folyamok? Mert azt, ugye, tényként fogadhatjuk el, hogy állami, világi is­kolákban nincs és nem is lesz kötelező vallásoktatás, legalábbis amíg érvényesül a demokratikus állam egyik alapelve: az egyház és az állam szétválása. Elképzelhető-e, hogy a Pedagógium diplomásai – mint a Bölcsészkar diplomásai – nem lesznek mind tanárok, hanem a könyvkiadás­ban, különböző kulturális in­tézményekben helyezkednek el? Ter­mészetesen. Ha szükség van rájuk.

Tudatunktól teljesen függetlenül, minden helynek megvan a szelleme; mindenütt van „genius loci”. A Rabbiképző épülete, a József körút és a Bérkocsis utca sarkán viharos történelem tanúja. Annakide­jén, még a háború előtt, tekintélyes épület volt, a tekintélyes József körúton. Ma magán viseli 1944 tragédiáját és fél évszázad tatarozatlanságát. Átellenben a Rákóczi tér, mögötte a VIII. kerület talán (egyik) legmocskosabb tere, a Gutenberg tér. Nem, ebben a környezetben senki nem lehet szép. De ez az épület kívül-belül csúnya: a szobák, a bútorok, a padok, a könyvtár porszagú szürkesége, minden tökéletes összhangban csúnya. Talán már észre sem vesszük, szemünk hoz­zászokott a szürkeséghez, s önvédelem­ből nem regisztráljuk a mállást, a csúnyulást, amely az idővel egyenes arányban nő, sőt, viharosan gyorsul. Ennek a mai csúnyaságnak nincs misztikuma, mint a prágai Löw rab­binál, vagy valahol Vilna, vagy Máramarossziget környékén, s nincs pionír romantikája, mint az első izraeli kibucok szörnyűségesen bíztató szegénységében.