Egy fél évszázad után

HELLER ÁGNES

Egy fél évszázad után

Ismeretes az a vicc, mikor valaki azt kéri egy – talán indiai – istenségtől, hogy ne éljen úgynevezett „történelmi korban”. A mi generáci­ónk bizonyára nem fordult ilyen kéréssel senkihez, s ha igen, nem hallgatták meg. Mi történelmi korban éltünk. En­nek a történelemnek nem lett volna sza­bad megtörténnie. Mégis történt egy és más ebben a történelemben, amit nemcsak hogy semmiképpen sem szeretnék meg nem történtté tenni, hanem amiből sajnáltam volna „kimaradni”. Ma is örömmel tölt el, hogy ötven évvel ezelőtt, itt Budapesten egy valóban vi­lágtörténelmi esemény tanúja, drukkere, s bizonyos értelemben résztvevője is le­hettem. Az a szerencse ért, hogy ott vol­tam a kommunista rendszer szimbolikus megdöntésének pillanatában.

Elfogott engem néhanapján öröm, lel­kesedés és termékenynek tűnő izgalom másért is, néha egy szappanbuborékért is, hiszen a fiatal ember és a némber könnyen lelkesedik. De az az öröm és lelkesedés, ami 1956. október 23-án el­fogott, semmihez sem volt hasonlítható, sem előtte, sem utána. Olyan kézen­fekvő volt számomra az „ügy”, ami azon a napon a nyilvánosság porondjára lépett, olyan egyszerű és jól ismert sza­vakkal volt leírható, ami kizárta a kiáb­rándulás és a csalódás kelepcéjét. Ne­kem is szent szó volt a „szabadság”, szi­tokszó a „zsarnokság”, s így a szabad tíz nap minden percét úgy éltem meg, mint egy tiszta és egyértelmű konfliktust, melyben nem lehetett kérdéses, hol a he­lyem. Életem legszigorúbb és legárnyaltabb politikai iskolája volt számomra ez a tíz nap. Más ember lettem utána, mint amilyen előtte voltam.

Nem véletlenül beszélek politikai is­koláról. A politikai iskola kiindulópontja, mint a balettnél, az ala­pállás. De az alapállást nem az alapállással gya­koroljuk. Van egy alap­vető igen, ez az alapállás, s ezen belül léphetünk né­ha „nemmel” is, például mikor azzal mondunk „igent” a forradalomra, mikor egy jövendő jogál­lamiság nevében nemet mondunk az önbírásko­dásra. Tíz nap hosszú idő, ha minden percét kihasználjuk. A forradalom álta­lában olyan esemény, melyben minden percet ki szoktunk használni.

Tehát számomra kézenfekvő volt az ügy, egyszerű a választás szabadsága, szemben a zsarnoksággal. Ma is, ötven év múltán is az. Azt is tudtam, hogy nem mindenki számára volt a választás ilyen kristálytiszta. Nemcsak azok számára nem volt az, akik a diktatúra haszonélvezői vagy egyszerű hívők voltak (bár e kettő gyakorta összefonódott), hanem olyan emberek számára sem, akik sem­mit sem veszthettek, akik csak nyerhet­tek egy győztes forradalommal. Ezek közé tartoztak azok is, akik az antisze­mitizmustól való félelmükben kezdtek „ellenforradalomról” beszélni.

Amikor 1981-ben férjemmel. Fehér Ferenccel könyvet írtunk 1956-ról, ezt a kérdést tárgyszerűen intéztük el. 1956-ra – írtuk – nem volt jellemző az antisze­mitizmus. Zsidók ellen irányuló erősza­kos megmozdulásra, szemben 1947-tel, nem került sor. Kádárék humbugját, hogy a pogromot éppen november 5-re tervezték, propagandaakciónak tekintet­tük. Mindezt ma is aláírnám.

Ma azonban egy másik kérdést is hoz­zátennék: miért fordultak emberek szá­zai, talán ezrei – esetleg csak gondolat­ban is – egy olyan forradalom ellen, mely megszabadította volna őket a köte­lező ideológia terhétől, lehetővé tette volna számukra vallásuk gyakorlását, engedte volna, hogy kinyithassák üzlete­iket, hogy meglátogassák, mikor éppen akarják, külföldi rokonaikat? Szándéko­san soroltam fel olyan igényeket, melye­ket akkor triviálisaknak találtam volna. Ugyanis a zsidóságnak az a része, min­denekelőtt értelmiségi krémje, akiket nem ezek a trivialitások érdekeltek, tel­jes szívvel a forradalom mellé álltak. Ugyanúgy álltak a szabadság és függet­lenség mellé, ahogy őseik 1848-ban tet­ték. Közülük sem mindenki választott így, de a túlnyomó többség igen. Volt köztük olyan, akit a forradalom leverése után kivégeztek, egy részük börtönbe ke­rült, más részük emigrációba kényszerült

Nem róluk beszélek, s ismétlem, nem is a rendszer haszonélvezőiről, hanem a „kis zsidókról”. Ők voltak azok, akik féltek. Egy részüket boldoggá tette a forradalom azzal, hogy megnyitotta a határokat. Ők a sok százezer magyarral együtt disszidáltak. Akik maradtak, azok alkalmazkodtak. Meg voltak győződve ugyanis arról, hogy a kádáriz­mus megvédi őket az antiszemitizmus­tól, aminek a forradalom győzelme ki­szolgáltatta volna őket.

Szerintem ez olyan döntés volt, mint egy tál lencséért eladni az elsőszülöttséget.

A félelem, mint tudjuk, a legrosszabb tanácsadó. Azért olyan rossz tanácsadó, mert megakadályozza a racionális gon­dolkodást. Aki fél, az nem bízik saját ere­jében, mindenekelőtt nem bízik a gondo­lat erejében. S nem bízik másokban sem.

Mindennek ma már nincs „életrajzi” jelentősége. Hacsak nem rontja meg az emlékezést. Az emlékezést többfélekép­pen lehet megrontani. Úgy, hogy valaki ma is képtelen lelkesedni azért, amiért akkor nem lelkesedett, s úgy, hogy most is attól fél, amitől akkor és azóta félt.

Ha mindennek nincs is ma már „élet­rajzi” jelentősége, még lehet gyakorlati tanulsága. Sem zsarnokság, sem tilalom, sem elhallgattatás nem óv meg a meg nem gondolt gondolattól, így az antisze­mitizmustól sem. Könnyebb a nem iga­zán nagyszámú antiszemitával együtt él­ni, mint a félelemmel együtt hálni.