Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedik évfordulójára II.
Egy diaszpórában élő reflexiói Izrael Állam születésének ötvenedikévfordulójára II.
Izraelt egyre inkább elfoglalják saját belső ellentmondásai, jóllehet az elmúlt évtizedben, az új korszakfordulón: a szovjet birodalom bukása, a nagy alija, a közép-kelet-európai népek felszabadulása a kommunista diktatúra alól, az euroatlanti integráció kezdeti lépései, és egy meglehetősen nehezen körülhatárolható mentalitásváltozás tapogatózó lépései eredményeként Izrael maga is a változás útjára lépett; gyökereit keresi, melyek Európába, azon belül Közép-Európába vezetnek. A hitközségi szervezetrendszer demokratikus berendezkedése, a vallási alapokon nyugvó szociális gondoskodás, ami a zsidó állam centrális alapelvei közé sorolható, másrészről a cionizmuson belüli politikai tagolódás, mind az e térségben kialakult szellemiségbe kapaszkodik.
Az izraeli politikai-szellemi életben is nemzedékváltás zajlik. Az alapító atyák helyébe a már bennszülött fiák lépnek, és más szocializációval, más kor más gondjaival szembesülve alakítják ki ideológiai credojukat, mint elődeik. A posztcionistának nevezett új izraeli történészgeneráció revizionista szemléletmódja e legfeljebb negyven és ötven év közötti, főként baloldali közéleti emberek megnyilatkozásaiban is teret kap. Számukra az államalapító hősi múlt korántsem annyira dicső és mindenek feletti, s a diaszpórához való viszonyuk is eltér a korábbi raison d étre-től. Úgy vélik, hogy a diaszpóra, mely eddig az alija tartalékát (meggyőzendő, vagy megmentendő közösségeket) jelentette mindössze az izraeli politika számára, és a nyugati világban élő része komoly anyagi segítséget nyújtott Izraelnek, a jövőben éljen békében szülőföldjén, saját céljaira fordítva az Izraelnek küldendő támogatást. Izrael immár nem szegény rokon, aki rászórni a segítségre, gazdasági prosperitása nemzetközi tekintélyt vívott ki, polgárai gyarapodása kézzelfogható. A szellemi élet és a politikai társadalom mentalitásváltása nyilván e ténynek, Izrael önemancipációjának is köszönhető. A diaszpóra zsidósága lakóhelyén is érték – hangzik az új vélemény -, erősítsék hát ott közösségeiket, gyermekeiket utaztassák Izraelbe, hogy élményeket gyűjtsenek, s ha azoknak nemcsak a zsidóság kultúrája, de a zsidó lét nemzetállammá szerveződött formája is elnyeri tetszését, ám éljenek a szabad költözködés jogával. Szűnjön meg az önmagát túlélt Cionista Világszervezet, változzék meg a Szohnut merev, ideologikus, agitatív komisszár szerepe és privilegizált státusa; kiegyensúlyozottabb, partneri kapcsolat vegye át a helyét a diaszpórával folytatott eddigi, gyakran kioktató, bűntudatkeltő, lekezelő viszonynak.
*
Tény: sokak Izrael-élményét keserítette meg a Szohnut katonás hangütése, túlzó országpropagandája; nem keveseket idegenített el az Izraelbe település, vagy hosszabb próbalakhatás gondolatától, hogy kapcsolatba kerültek a Zsidó Ügynökség tisztviselőivel, majd a hétköznapi valósággal. Sokan akkor csalódtak, amikor komolyan véve a nagyszabású ígéreteket, csak Izraelbe érkezve szembesültek a nehézségekkel, a bevándorló sorsnak a világon egyébként mindenütt fájdalmas megpróbáltatásaival, ami a magát hazaérkezőnek tartó élményeit is beárnyékolja. Rózsaszínű ígéretek után a becsapottság érzése, az otthonra találás katarzisa helyett küszködés a bürokráciával és a pénztelenséggel, megállapodás helyett beilleszkedési zavarok. Az emigráció megspórolhatatlan élményei, amit csak a rendkívül tudatos azonosulás és több éves, fegyelmezett tanulás képes ellensúlyozni. Mert hiába a Visszatérési Törvény, a befogadóközpont, a nyelvtanfolyam és az államkölcsön – e valóban egyedi konstrukció kellékei -, az érzelmi hontalanságot, a kulturális gyökértelenséget, az idegenség bizonytalanságát és az anyagi kiszolgáltatottságot a világi beállítottságú bevándorlónak megspórolni aligha lehet (márpedig a legtöbben ilyen háttérrel érkeznek), s ez az, amiről a csalogató propaganda hallgat; ez az, amire nem készítik fel azokat, akiket kecsegtető ígéretekkel, az állam léte folytonosságának jelszavával, s ma már nem utolsó sorban a szervezet és az apparátus önfenntartásának szándékával csábítanak az országba.
Izrael egykori lakosságának többszörösét fogadta be az évtizedek során. Állami oldalról nézve nagyszabású, egyedülálló feladatot hajtott végre. Ez azonban nem zárja ki, hogy az egyének béka- perspektívájából ez az abszorbció hasonlóan keserves legyen, mint bárhol a világon, ahol egyébként nem az állam alapelve a „visszatérők” istápolása. Izrael ma nincs rászorulva a bevándorlókra, bőven elegendő feladatot jelent számára a posztszovjet alija folyományaként meglévő szociális, kulturális feszültségek kezelése.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a közép- és kelet-európai térségben tábort ütő, valaha innen elszármazott Szohnut-képviselők érzéketlenül érdes stílusa, olykor demagógiája sokkal inkább a vészkorszak túlélőinek ressentimentjéről árulkodott, amit egykori hazájukkal, s az őket innen kitaszítókkal szemben éreztek, mintsem tényekről és érvekről, amelyek kétségtelenné és nyilvánvalóvá tették volna, hogy egy zsidó fiatalnak Izraelben kellene élnie. A felszabadult keleti blokk nyilván nagyobb ráfordítás megtérüléssel kecsegtetett, mint a nyugati országok, ahol a helyi antiszemitizmus veszélyeinek ecsetelése egyrészről, az izraeli fogyasztói társadalom lehetőségeinek vázolása másrészről, értelemszerűen nem jelent elfogadható érveket.
Méltánytalanság lenne ugyanakkor elfeledni, hogy az elmúlt évtizedben a délszláv háborúban, a csecsenföldi villongások során és Albánia bizonytalan körülményei között (miként a nyolcvanas évek derekán, a világ másik felén a falasáknak) a Szohnut támaszt és reményt jelentett a befogadó népek nacionalizmusának és vallási fundamentalizmusának örvényében fuldoklók, és közegükből menekülni vágyók számára, néhány száz fős közösségekért vagy akár tucatnyi zsidóért is közbenjártak a kiküldöttek, és biztonságosabb viszonyok közé segítették őket. Más lapra tartozik, hogy a fegyverek elcsitultán akadtak, akik visszatértek a volt Jugoszlávia területére, kivívva ezzel megmentőik rosszallását, lévén ez ismét csak azt a cionista szempontból kontraproduktív álláspontot igazolja, hogy Izrael nem más, mint menedék; horribilile dictu: ideiglenes menedék.
*
A diaszpórában is komoly rezonanciát keltő, etnikus öntudatot ébresztgető 1967-es győzelem után, az 1973-as jóm kippuri háború – amit a legszentebb zsidó ünnep napján indítottak, észak-izraeli kibucok gyermekházaira is tüzet nyitva arab államok, s amely háborúban (bár addigi legnagyobb emberveszteségét szenvedte el), Izrael felül tudott végül kerekedni – tovább növelte az ország tekintélyét, a szabad világ zsidó közösségeinek elkötelezettségét, és a szovjet blokk elnyomott zsidóságának irigykedő csodálatát. A Camp David-ben megkötött béke pedig reményt ébresztett, hogy az állandó fenyegetettség légkörében létező zsidó állam, amerikai közreműködéssel, képes lesz lépésről-lépésre lecsillapítani és semlegesíteni korántsem veszélytelen szomszédait.
Az 1982-es libanoni háború és bevonulás következtében Izrael addig nehezen megszerzett nemzetközi tekintélye megingott, és a nyugati sajtóban is egyre- másra tűntek fel az Izraelt bíráló, részben baloldali-liberális zsidó tollforgatóktól származó vélemények. Más volt ez, mint a kommunista propaganda fröcsögő anticionizmusa, ezt nem lehetett egy könnyed legyintéssel visszautasítani, különösen azért nem, mert az országon belül is jelentősen felerősödtek a kormányt és a militarista államfilozófiai szemléletet bíráló, békepárti hangok. Míg a Hatnapos háború esetében nemzeti konszenzus támogatta a határozott lépést, és fogadtatása egyértelműen pozitív volt a zsidó világban, ezúttal a diaszpórában is megütközést, és többnyire visszatetszést keltett az erőfitogtató akció.
Kissé igazságtalan volt talán a „Közel-Kelet egyetlen demokráciájának” nyakába zúdított politikai hidegzuhany és morális felháborodás, és az attól fogva, a visszavonulás után is nap mint nap felhangzó refrén, mert a nyugati világ etalonként kezelt, hűvös diplomáciai normáit a „gyengébb félen”: Izrael ellenségein – a terrorizmust művelő vagy támogató államokon és a Palesztin Felszabadítási Szervezeten – hasonló határozottsággal sosem, vagy alig kérték számon az Izraelt szigorú szóval bírálók. A politikai korrektségre intő szó mögött éppen az a politikailag korántsem korrekt előfeltevés volt rajtakapható, mely nemcsak mint agresszorra, nemcsak mint erősebbre tekintett Izraelre, de mint bölcsebbre és civilizáltabbra is, ezért csak – vagy fogalmazzunk így: főként csak – neki rótta fel az általánosan – tehát mindenkire – kötelező elvek megsértését. Ízléstelen módon az is előfordult nem egyszer ez idő tájt, hogy a nácikhoz hasonlították az izraeli hadseregnek a Területeken szolgáló egységeit, akiknek túlkapásait, provokatív fellépését természetesen szükséges volt – és adott esetben ma is szükséges – bírálni, ám a kődobáló, vagy Molotov-koktélt hajigáló palesztin gyerekek karját eltörő, feldühödött, vagy erőt demonstráló katonákat nyilvánvaló túlzás volt a náci terrorgépezet alkatrészeihez hasonlítani, az egykori áldozatok mai utódait egy publicisztikai fordulatért ez egykori üldözőkkel egy kalap alá venni. A kritikusok elfogultsága sem menü fel azonban a tényleges alávalóságok elkövetőit, mint például a Sabra és Satila palesztin menekülttáborok lakóit ellenségeiknek, a keresztény falangista milíciának kiszolgáltató és a mészárlást lehetővé tevő és tudomásul vevő izraeli katonai vezetést.
A diaszpóra és Izrael viszonyára kétségkívül ránehezedett a Bejrút ostromáig jutó libanoni akció. Az erőpolitika Izraelben is súlyos kételyeket ébresztett és megosztotta a társadalmat, s a későbbi béketárgyalások kétféle stratégiája: engedni és bizalomért bizalmat várni cserébe, vagy erőt demonstrálva tárgyalni és garanciákat kérni előre a garanciákért, ettől fogva választja el mély szakadékkal Izrael társadalmát (az intifáda és az Öböl-háborút követő időszak fejleményei csak tovább nyomatékosították a kétféle álláspontot képviselők nézetkülönbségét).
A távolból nézve nyilvánvaló volt: amíg a Hatnapos háború zsidó egységet tudott teremteni és önbecsülést ébreszteni, sőt még bizonyos erkölcsi alapon is lehetett érvelni a Jeruzsálem egészére kiterjesztett fennhatóság mellett, ezúttal ilyesmire nem volt mód: a szétszóratás Izraelért mégannyira lelkesedő közösségei is döbbenten szemlélték a történéseket, az ártatlanság végleges elvesztését, mert ahogy győztes és legyőzött között nincs harmadik lehetőség háborús helyzetben, úgy a háborúk logikájából eredően nincsen mód arra sem, hogy a harc mindig korrekt módon folyjék, s ne legyenek indokolhatatlan és védhetetlen túlkapások. Tragikus, ám részben katartikus felismerés volt ez Izrael számára.
*
Szédereste, a tíz csapás felsorolásakor, amivel a hagyomány szerint az Örökkévaló a zsidókat elengedni vonakodó fáraót és népét sújtotta, tízszer cseppentünk ki ujjunkkal a borból, nem vigadhatunk maradéktalanul ellenségünk pusztulásán, hiszen Isten teremtette ember pusztult el, ezért nem iszunk teli serlegből. Az élet szent, s a győzelem nem jelent feltétlenül triumfálást. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a példázat nem hat mindenkire, a valláserkölcs feszes fegyelmét nem mindenki veszi magára, és ahogy már szó esett róla a fentiekben: a nemzetté válás is asszimiláció, a háborúk során pedig odavész valamennyi nemzet ártatlansága.
Ennek az ártatlanságnak az elvesztése az izraeli meghasonláson és a társadalom végletes megosztásán túl a világ zsidó közösségeiben is erős hullámokat vert. A diaszpóra hagyományosan anarchista – hatalom nélküli – beidegződése, évszázadok óta az áldozat szerepét ismerő és gyakorló mentalitása miatt, a többség kimondva vagy kimondatlanul zavart érzett be tévedjünk: alapvetően nem megértés vagy rokonszenv ébredt bennük Izrael ellenségei, a fanatikus gyűlöletet és a terrort gyakorlók iránt, de fájdalom alkalmasint ártatlan áldozatokért, és erkölcsi felháborodás a zsidó történelmi és emberi tapasztalattal szembenálló habitus és cselekedetek miatt; tehetetlen düh és szégyen, hogy Izrael állammá szerveződve elveszíti azt a szerepét a népek között, melyre a hagyomány szerinti kiválasztottsága predesztinálja. (Ez a kritika, disszonáns módon, azok részéről is megfogalmazódott, akik sem vallási, sem népi alapon nem tartják magukat zsidónak, gondolkodásmódjukban nyoma sincs a vallási alázatnak, mindössze a kényszerű sorsközösség révén éreznek azonosságot, és kizárólag a történelem örök üldözöttjeinek tekintve a zsidóságot, e tapasztalatok birtokában kimondatlanul is magasabb erkölcsi normákat várnak el a magukra e történelem egészének örököseiként tekintők részéről. Ez az arrogáns „etikai nacionalizmus” nemcsak Izraelt illetően tapasztalható baloldali-liberális, asszimiláns álláspontot képviselők részéről.)
A keménység, a nyers erő, mely Izrael hétköznapjaiban is megjelenik, valóban a bibliai Izrael folytatása, nem a diaszpóra két és félezer éves történetéé. Könnyebben lehetett persze felháborodni a szétszóratásban, ahol nem érte nap-nap után provokáció a zsidókat, nem mérgezett meg mindent a tenortól való félelem (jóllehet a palesztin tenoristák az egész nyugati világra, különösen a zsidó intézményekre kiterjesztették az izraeliek ellen viselt háborút; emlékezzünk csak a müncheni olimpián, az izraeli sportolók ellen elkövetett véres akcióra, vagy a párizsi nagyzsinagóga elleni merényletre, majd a rendszerváltozás után, immár a volt keleti blokkban, a kivándorló szovjet zsidókat szállító busz budapesti felrobbantására). Izrael – erőfölénye ellenére – a mindennapos fenyegetettség légkörében létezett, és létezik ma is, ami óhatatlanul meghatározza mind az ellenségei által elkövetett, mind a válaszlépésként eszkalálódó erőszakhoz való viszonyát.
A közjogi autonómiával nem rendelkező zsidó társadalmat nem érhették olyan kihívások, és nem kerülhetett nap mint nap olyan erkölcsi dilemmák elé, amivel a két nép által magáénak vallott földön szembesülnie kell Izrael Államának. A gettók népének fenyegetettsége és Izrael fenyegetettsége, s e kétféle fenyegetettségre adott válasz is jelentősen eltér, noha kétségkívül jelen van bizonyos sorsszerűség a sem a nemzetekben, sem a nemzetek között helyet és zavartalan békét nem lelő nép históriájában. De vajon saját, történelmileg kialakult morális mércéjével mérve hogyan teljesít e kétféle feltételrendszerben a zsidóság? Siessünk leszögezni: ez megint olyan kérdés, amit szekuláris szemszögből aligha jogosult feltenni, és a hagyomány forrásait – amiket nyilvánvalóan a szétszóratás, az idegen népek kebelében való kisebbségi lét körülményei is formáltak – analógiával lehet csupán alkalmazni. Ezzel a körülménnyel azonban félévszázada szembesül az izraeli vallásos establishment is, mégis eszerint él és dönt, bár e döntésekbe bizonnyal belejátszik a „politikai szükségszerűség”, az élet, a túlélés parancsa, s a zsidó lét alapvető változása: a föld nélküli nép kiszolgáltatottságából önigazgató, hatalmi helyzetbe kerülése; valamint saját pozíciójának, a két nagy politikai irányzat között betöltött, mérleg nyelve szerepnek a megőrzése az izraeli államéletben.
A fegyveres hatalom nélküli szellemi létben (mely ugyanakkor nem zárja ki a csoporton belüli jogszolgáltatáshoz olykor nélkülözhetetlen erőszak intézményét), az önigazgató autonómiák egymás mellé rendelt, nem-hierarchizált viszonyrendszerében, a hagyományos irodalom teremtette hordozható haza történetileg egyedülálló kulturális jelenségében megragadható entitás, a judaizmus szellemi köztársasága, sok zsidó számára fontosabb és jelentőségteljesebb princípium, mint az állammá szerveződött, szekuláris nemzeti lét, noha ez utóbbi érdemeit, értékeit, adott esetben biztonságérzetet tápláló, garanciális súlyát elvitatni botorság volna. Aminthogy az sem lenne ésszerű, sem pedig méltányos, ha Izrael tagadná meg szellemi gyökereit.
*
Zsidó körökben közismert, ámbár értelemszerűen erősen vitatott fogalommá lett a markáns terminus technicus, miszerint a világi Izrael polgárai „héberül beszélő gójok”. A sommás megfogalmazás abból a kultúrharcból táplálkozik, ami az izraeli társadalom szekuláris fele és a vallásos zsidó univerzum között zajlik. Ezzel párhuzamosan folyik (a diaszpóra nem ortodox közösségeinek kezdeményezésére) az izraeli betérési törvény körüli vita, aminek tétje az, vajon megszűnik-e az erre vonatkozó ortodox monopólium.
Izrael első leendő miniszterelnökét állítólag rabbik győzték meg, hogy ha számára és elvbarátai számára mindegy is, melyik nap lesz a hivatalos munkaszüneti nap a függetlenné váló államban, legyenek tekintettel azokra, akiknek nem közömbös a választás. Mára természetesen nem akad olyan izraeli miniszterelnök-jelölt, aki nyilvánosan kétségbe vonná a szombat szentségét, ám ennek oka korántsem vallási meggyőződésükben, annál inkább politikai megfontoltságukban keresendő.
Tagadhatatlan, hogy a hagyomány körülhatárolta értékrend, élet- és gondolkodásmód fényévnyire van a modem nyugati életstílust mintaként követő, műveltségében is efelé tendáló, kisebb részben európai szellemi vonzalmakat tápláló, világpolgári attitűdöt hordozó, nagyobbrészt kulturális orientáltságában amerikanizálódott izraeli középnemzedéktől, a fiataloktól és a posztszovjet bevándorlók háromnegyedmilliós táborának döntő többségétől. Ezen csoportok hétköznapi életvitele valóban közelebb áll a kortárs európai vagy amerikai átlaghoz, a hasonlóképpen szekularizálódott keresztény társadalmak polgáraiéhoz, mint a vallásos zsidó világ mindennapjaihoz.
Az ellentábor általában felháborodott álláspontja szerint a definíció sértő, kirekesztő és valótlan. A zsidóság – vallják – nemcsak abban a szélsőséges tonnájában interpretálható, amint azt az ultraortodoxia teszi. A modernizáció a zsidósággal kapcsolatos felfogás, a vallás tételeinek felülvizsgálatát kényszeríti ki. A zsidóság nemzet, amelyhez tartozás kritériumai azonosak a többi nemzetével, s ha valaki a zsidó vallás szabályai szerint kíván élni, ám tegye, de ez ne befolyásolja mások önképének kialakítását, mindennapi életét egy olyan államban, mely végső fokon mégiscsak a demokrácia, nem pedig a teokrácia elvei alapján épül fel, noha a vallás jelen van – álláspontjuk szerint túlzottan – a társadalom mindennapjaiban. A nemzeti léthez való hűség jegyében ünnepük e szekuláris erők a bibliai eredetű, vagy posztbiblikus zsidó ünnepeket, melyek részben történeti, részben vallási fogantatásúak, illetve célzatúak, de állami ünnepek, s ezáltal a nem vallásos közeg is osztozik a közös tradícióban. A Biblia nyelvén beszélünk, ünnepeink zsidó ünnepek, iskoláinkban gyermekeink zsidó történelmet tanulnak és a zsidó államot védik, ha a hadseregben szolgálnak – hangzik tiltakozásuk a „héberül beszélő gójok” epitheton ornans ellen.
A globalizálódás kihívásaira, a szekularizációra, az ultraortodoxia sokak számára fenyegető népszaporulattal, a halaha (a vallástörvény) szigorú betartásával és a könnyítéseket követelő hangok merev visszautasításával felel. A világiak dühöngenek, aggódnak és szégyenkeznek a mindennapi életet behálózó, szemükben tragikomikus rendelkezések miatt, s a szélsőségek természetéből fakadóan, a radikális álláspontok egymást gerjesztik. A posztszovjet bevándorlók tömegében az ultraortodoxia ellene irányuló tudatos ellensúly betelepítését vizionálja. Fiatalok tüntetően külföldön házasodnak, hogy ne rabbi adja össze őket, és sokan hangoztatják azt a nézetet, hogy ők izraeliek, nem pedig zsidók. Az egyik fél a közös hagyomány kapuját őrzi féltékenyen, a másik már inkább csak legyint és elfordul. Dacreakció, félelem, gyanakvás és indulat mindkét oldalon, szélesedő szakadék a két tábor között
*
Zsidó és izraeli valóban nem szinonimák, ezt mindkét félnek tudomásul kell vennie. S bármennyire különösen hangozzék: a zsidóságnak csupán részhalmaza, egyik válfaja Izrael, még akkor is, ha mindennapjaink ismét igazolják a „Cionból jő a Tóra s az Örökkévaló szava Jeruzsálemből” idézet valóságát, mert az elmúlt két- három évtizedben a vallásos élet dinamikusan erősödő központja (is) lett a Szentföld. Új minőség, habitus, önkép és világperspektíva jött létre a Közel-Keleten megszületett országban. Határain belül is kettéoszlik a társadalom, ugyanezen törésvonalak mentén. Vallásos és elvilágiasodó zsidóság útjait a diaszpórában ismeijük. A szekuláris izraeli kultúrájából nem vész el teljesen a közös örökség, de eljelentéktelenedik a múlt, amely a hagyományőrző számára örökjelen. Ez utóbbi folyamatos kommunikációban állhat a többi, hasonlóképpen gondolkodó zsidóval, bárhol éljenek is, noha nem biztos, hogy zsidó nyelveken társalog velük, ám háromezer év írott kultúrája s a belőle alászivárgó hétköznapi gondolkodás (mely még a diaszpórában asszimilálódók viselkedésébe is belejátszik) valamiképpen összeköti őket. Erősebben, mint a közös útlevél.
Absztrakt, ezért kissé talán torzít e megközelítés, mert az átmenetek árnyalatai nehezen ábrázolhatóak, a probléma körvonalai azonban talán így is kirajzolódnak. Erec és galut – csupán az egyik, a gyakran egymást is keresztező törésvonalak között. Ám ha nincsenek közösen és hangsúlyosan vallott referenciapontok, a különbségek kerülnek előtérbe. A gyökér közös, a lombozat másként terebélyesedik. Más habitus és más temperamentum, eltérő szocializáció, traumák, más-más érzékenységek és gyengeségek. Egymás titkolt csodálata, vagy udvariasan elhallgatott lenézése. Moha talán más a New York-i zsidó viszonya Izraelhez, és más a pestié, mindkettő torokszorulva és ökölbe zárt kézzel nézi a televízió képernyőjén a Ramat Gan-ba becsapódó Scud-rakéták szaggatta bombatölcséreket, vagy a jeruzsálemi Ben Jehuda sétálóutcán felrobbant kávéház vérző sebesültjeit. Bajban mintha testvérét siratná, békében mintha csak féltestvérével civódna a családi örökségen.
Van-e viszonosság ebben az aggodalomban az Európára figyelő izraeliek körében, ha szélsőjobboldali csoportosulások hallatják olykor fenyegető hangjukat a posztkommunista országokban, vagy csak az állami ideológiának eleget tevő kommünikék és diplomáciai lépések? Jelent-e valamit a diaszpóra önértékén az izraelieknek, vagy csak arra futja ilyen kor, hogy fáradtan elismételjék: Izrael kapui nyitva állnak.
Az átlag európai zsidó kissé kultúrálatlannak látja az átlag izraelit, stílusát egyszerűnek és érdesnek, utóbbi túlzottan szofisztikáknak ám végső fokon jólétében is hontalannak esetenként kiszolgáltatottnak tartja az előbbit. Az egyik túlbonyolítja önnön zsidóságát, a másik szimplifikálja a magáét és a másikét is.
Távolságtartó, hűvös udvariasság, vagy kölcsönös jogok a bírálatot sem mellőző dialógusra? Az izraeliek nem kedvelik, ha a zsidók a diaszpórából kritizálják országukat, tanácsokat adnak és elvárásokat fogalmaznak meg. A zsidók se viselik könnyen, ha a cionista mozgalom megbízottjai oktatják ki őket arról, mit kellene, vagy éppen mit nem kellene tenniük.
*
A közép-kelet-európai tapasztalatok nem a legjobbak e téren. A posztkommunista országok közösségeit mint a cionizmus nagy rezervoárját, a Szohnut kiküldöttjei lerohanták a rendszerváltás után, és sokakat elidegenítettek önnön zsidóságuk maradékától is. Érezhetően ügy vélték: itt van mit keresni, ellentétben a nyugattal. Lélekhalászat volt ez a zavarosban, a volt Szovjetunió elvi okokból Izraelbe vándorlóinak, gazdasági vagy politikai emigránsainak kivételével rövidtávon meglehetősen szerény eredményekkel. Mindenki okulhatott a történtekből, s persze a kapcsolatfelvételnek akadtak sikeresebb csatornái is. Bár a Likud-kormány nem folytatta a korábbi, baloldali-liberális kabinet egyes szószólói által beharangozott, új diaszpóra-politika koncepciójának kiérlelését és az Izrael-diaszpóra viszony új intézményi alapokra helyezését: a megcsontosodott Szohnut helyébe emelve az akkoriban Bét Jiszrael (Izrael háza) néven emlegetett s tervezgetett szervezetet és életre híva a Diaszpóra tanácsot (az ország és a szétszóratás közösségeinek delegáltjaival), a kilencvenes évek közepétől, a világpolitikai erőtér megváltozásával, a lelassult, de meg nem állt izraeli békefolyamattal, a politikai establishment nemzedékváltásával és a közép-kelet-európai közösségi jóvátétellel kapcsolatos stratégiaváltással összefüggésben, az új szelek a Zsidó Ügynökség háza tájáról is új hangokat kezdtek fújdogálni Moszkva, Budapest, Prága és Varsó felé. Ezek a hangok a helyben maradó közösségek támogatásának elvét is elfogadva, a partneri viszony kialakítása mellett tettek hitet, miáltal újrafogalmazhatóvá válna az ország és a szétszóratásban élők viszonya. Az intézményes keretek azonban még hiányoznak, s e viszony társadalmasításához és a mentalitásváltozáshoz vélhetően hosszú idő kell elteljen.
*
Szükséges-e egyáltalán bármiféle érv vagy legitimáció a diaszpóra polgára számára, azért mert ott él, ahová született, vagy mert egyszerűen nem kíván Izrael Államban élni? Aligha több, mint azoknak, akik az Izraelbe települést választották, vagy ott születtek. A cionizmus önigazoló hévvel törekedett – s törekszik helyenként ma is – a zsidókat Izraelbe invitálni, míg a „diaszpórizmusnak” alig akadnak nyílt szószólói. A szétszóratás történelmi állapotát csupán a radikális anticionista ultraortodoxia vallja szentnek, rajtuk kívül mások nem szívesen érvelnek a status quo fenntartása mellett.
E viták során kikényszerített konfessziókban mintha magához a zsidósághoz fűződő hűség kérdőjeleződne meg azáltal, hogy valaki nemlegesen reagál a kérdésre vagy sürgetésre: ha fontos számára a zsidóság, ugyan miért nem alijázik?
Az Erec Jiszraelben való tartózkodás a középkori kommentárok szerint mindenképpen érdemdús cselekedet, ám a messiási kort megelőzően nem parancsolat az alija, sőt éppen ellenkezőleg: a tömeges „felmenetel” tiltás alá esik. Szent szövegek mélyen vallásos interpretátorai egymásnak homlokegyenest ellentmondó következtetéseket vonnak le Izrael Állam létrejöttével és az odatelepüléssel kapcsolatban. A gyakorlati teendőket illetően, a vallásos cionizmus az ország benépesítését szorgalmazza (szélsőségeseik a Nagy-Izrael megteremtését), mert a megnyíló lehetőség számukra a tilalom elhárulását, a messiási kor közelgő kezdetét jelenti, a jóval kisebb létszámú anticionista ultraortodoxia hívei pedig – ha nem is adták fel, már jóval az állam megalakulása előtt megkezdett jelenlétüket a Szentföldön, és részesülnek az általuk tagadott állam szociális ellátásából – alkalmasint egyetértenek az arab fundamentalisták törekvéseivel, akik felszámolni törekednének Izrael Államát. Jóllehet mindkét nézet radikálisai elenyésző kisebbséget képviselnek a diaszpóra közel nyolc és fél milliós és Izrael ötmilliós zsidó közösségében, ám az a tény, hogy a hagyomány lehetséges ellentmondásai nem oldhatóak fel egykönnyen, a két szélsőség közötti széles mezőn elhelyezkedő felfogásokra ruházza annak felelősségét, hogy – ha lehetséges – kidolgozzák a mérsékeltek közös modus vivendijét.
Ha a vonatkozó vallási parancsolatokat nem tudjuk, vagy lényegük szerint nem lehetséges, sőt nem is szükséges a mi időnkben kógens módon értelmezni, magunkra – egymásra – vagyunk utalva. „Nem az égben van.” – felesel Rabbi Jehosua a Tórából vett idézettel, amikor a Jóteremtő R. Jehosua és R. Eliezer vitájába avatkozna, az utóbbi mellett letéve voksát a Talmud Bava Mecia traktátusában, jóllehet a többség R. Eliezer ellen foglalt állást. Nem az Istennél van már az ítélet joga, hanem az embernél, akinek a Törvény átadatott, és írva van: a többség véleménye szerint döntünk. A drámai erejű példázatban R. Jehosua a Szináj-hegyénél kapott felhatalmazással élve perel az Örökkévalóval, hogy álláspontját érvényre juttassa, akár a Tóra-adóval szemben is. S ugyan mi a válasz e döbbenetes pökhendiségre? „Gyermekeim legyőztek engem” – mondta kacagva kétszer is a Szent, adja tudtunkra néhány sorral lejjebb a nemzedékekkel később élt R. Natan álmában megjelenő Elijáhu próféta.
Ez a szikrázó dialektika nyilvánvalóan ránk rója a válaszadás terhét azokban a kérdésekben, amelyek esetében nincs kötelező érvényű előírás: mit kell tennünk, vagy mitől kell tartózkodnunk.
*
Elfogadni egymásban ugyanannak a dolognak a másik felét, énünk hiányzó darabját, viszonossági alapon. Izrael és a diaszpóra ugyanannak az érmének két oldala. Nem kontrakarírozzák, kiegészítik egymást. Botorság volna elvitatniuk a másik igazságait. Számon kérni e viszonyban bármit, nem helyénvaló. Kölcsönösen önkéntes alapon várhatnak a másiktól támogatást. Miért lenne lehetetlen ez a dialógus, ha egymás megértése, vagy legfeljebb meggyőzése jelenti célját, és nem a komplexusok túlkompenzálásának tudatalatti rugója mozgatja az érvelés mechanizmusát, s nem a lehengerlő önigazolási kényszer vezérli ajkunkra az érvnek álcázott szólamokat Ugyan miért lenne eleve lehetetlen ez a dinamikus egyensúly, ami kölcsönös előnyünkre szolgálhatna?
*
Zsidóként élni és gondolkodni elsődlegesen nem a hol vagy, hanem a mit teszel kérdésre adandó válasz.
Izrael sokak számára azért csalódás, mert egyrészt a fiatal, tajtékosan felhabzó nemzetállami lét negatívumai határozzák meg arculatát, a diaszpóra intimitása és rejtőzködő introvertáltsága után az erő és a fegyver (némiképpen talán kényszerű) kultusza, túlzott közvetlenség a hétköznapokban és nyers durvaság a konfliktusokban, másrészt különös módon ezzel egyidejűleg hordozza az ország az amerikanizáltság jegyeit, a vallás pedig főként szélsőséges, kirekesztő és riasztó formájában jelenik meg.
Vagy a kozmopolita Tel-Aviv, vagy az ultraortodox Jeruzsálem. Izgatott hangoskodás, harsány indulatok mindkét oldalon. Fekete-fehér, igen-nem. Nincsenek árnyalatok.
*
A kilencvenes évek elejétől a Közép- és Kelet-Európából nagy reményekkel indított csoportok elutaztak, körülnéztek és visszajöttek. Ide, ahol éppen akkor nacionalista, xenofób és zsidóellenes hangok is hallatszottak a diktatúra évtizedeinek elfojtottsága után (a sajtó és a politikai térfél másik felén állók kissé fel is nagyították a veszély érzetét), a zsidók mégis maradtak. Néhány száz fiatal és a rendszerváltozás folyamán megingott egzisztenciájú középkorú Magyarországról is kísérletet tett, hogy Izraelben folytassa, vagy szervezze újjá életét, néhány tucat meg is kapaszkodott, a többi – illúzióival leszámolva – csendben és csalódottan tért vissza szülőföldjére, hogy egy utóbb fájóan szép, ám számukra hiábavaló próbálkozás emlékével legyen bölcsebb, és átélje kissé a száműzetés és a hontalanság vándorélményét.
Az alija iránti közöny részben a zsidóság iránti szélesebb közömbösségbe ágyazódik, noha szép számmal akadtak azért, akik élményt és öntudatot akkumuláltak, s visszatérve nem feledték, sőt feldolgozták úti tapasztalataikat Saját zsidó és diaszpóratudatuk erősödött, megérezvén, hogy mi az, ami azonos bennük az izraeliekkel, mi az, ami megkülönbözteti őket tőlük, és szerencsés esetben indíttatást éreztek, hogy e másságukat szülőföldjük többségi társadalmához képest, és másságukat a szabrékhoz (Izrael bennszülöttjeihez) képest tudatosítsák, és ebből a premisszából törekedjenek adekvát következtetést levonni. A legtudatosabbak ráéreztek, hogy saját történelmük lehet csak az az otthon, amit ismét birtokba kellene venniük, s hogy az egykorvolt közép-európai zsidó tudat sokszínűségéből válogatva, ahhoz kapcsolódva kellene újjáélesszék sajátos, erős lokális kötődésekkel is rendelkező, szunnyadó azonosságtudatukat egy szunnyadó civilizációhoz, ezáltal magát a civilizációt is újjáélesztve. Ez a választás nem hagyja figyelmen kívül a vallásosság helyi irányzatainak különböző fokozatait, sem az Osztrák-Magyar Monarchiában kialakult polgári ízlésvilágot, a mindig kissé kívülálló, a politikát oldalnézetből szemlélő, a saját helyzetét is némi távolságtartással elemző, társadalomkritikus attitűdöt, a befogadó nemzet kultúrájába és mindennapjaiba is mélyen gyökerező érdeklődést, ám a városhoz és a régióhoz hasonló erővel kötődő identitást, a korszellem diktálta kontinentális gondolkodást – a huszadik századi közép-európai zsidóság tapasztalataiból eredő, egymásra rétegződő irányultságokat. E felfogás, természetéből fakadóan azt sem zárja ki, hogy képviselőit Izraelhez és a zsidó néphez erős szolidaritás fűzze.
*
A kizárólagosságra törekvő cionizmus ezen országokban jelen lévő kiküldöttjei a kilencvenes évek első felében olykor kontraproduktív szerepet játszottak a térségben. Két élményt törekedtek átadni a többségükben fiatal embereknek, akik küldetésük elsődleges célcsoportját alkotják: a vészkorszak és a modern Izrael teremtette közösség érzetét. Az egykori üldözöttek az asszimilációnak is kiszolgáltatott potenciális üldözötteket láttak maguk előtt, vagy ezt igyekeztek láttatni a helybeliekkel önnön magukban, s a zsidóként való lét egyedül lehetséges alternatívájaként Izraelt nevezték meg. Vagy-vagy – agitáltak. Később belátva, hogy mindez önmagában kevés (és a már említett ideológiai félfordulatnak köszönhetően) az izraeli anyaszervezetek fiatalabb küldötteket delegáltak, akik nem a múlttal próbáltak érvelni. Dinamizmusukkal görcsök nélküli zsidóságot igyekeztek plántálni az itteniekbe, ám ez inkább „izraeli”, vagy legfeljebb etnikus zsidó tudatot csíráztatott a vallásilag amuzikálissá lett ifjúság körében, noha kétségtelenül egészségesebb önképet segített megteremteni a fiataloknak, mint amiben a korábbiakban, saját erőforrásból, részük lehetett.
Nem szűnt meg ugyanakkor az alijára való agitáció, és a „kézzelfogható”, nagy reményekkel: izraeli tanulmányi lehetőségekkel és ösztöndíjakkal kecsegtetés politikája. Akik nekivágtak az útnak, és állami egyetemekre, főiskolákra pályáztak, többnyire lényegesen kevesebbet, de legalábbis mást kaptak Izraelbe érkezve, mint az előzetes ígéretek nyomán remélték. Egy-két száz fő járhatta meg tíz esztendő alatt az utat, akik nem turistaként, nem is zarándokként érkeztek az országba, ám kevés kivétellel mind visszatértek. Az idősebb kivándorló-hazatérők, majd visszatérők között is hasonló az arány. A vallásos intézményekbe jelentkező kevesek közül talán valamivel nagyobb mértékben sikerült megkapaszkodniuk a fiataloknak, lévén a tudatosság ellensúlyozta a szigorú életrendet megkövetelő viszonyokat.
Az ideológiai étrend, amit a Szohnut képviselői, más nemzetközi szervezetekkel és a helyi, hivatalos zsidó intézményekkel (beleértve a vallásiakat is) a térségben a nagyközönségnek felkínáltak a zsidóságon belüli szabad identitásválasztáshoz, meglehetősen sivár és egyhangú.
A két totalitarizmustól megtaposott közép- és kelet-európai zsidóság maradéka saját históriáját, létének tőkesúlyát feledte és feledi, amikor a vészkorszak emlékét és a modern szekuláris Izraelt avatja azonosságának talpkövévé; feledi a szerves és folytonos európai zsidó jelenlétet, ami a középkorig gyökerezik vissza, s aminek lombja ugyan ma tagadhatatlanul másutt – jó két évtizede elsősorban Izraelben – zöldell, mert a menthető haj tásokat átültették, ám a szovjet birodalom szétesését követően ez a fajta zsidóság belső impulzussal nem rendelkezett, külső indíttatást pedig alig kapott, hogy magvai a térségben, ahonnan származnak, ismét meggyökerezhessenek. E külhoni pesszimizmust, vagy végletes pragmatizmust talán még az elmúlt hat évtized közép-európai zsidó „sorstalansága” sem indokolja.
A zsidó hagyomány szerint – mert az élet szent – még a nyilvánvalóan haldokló tudatának kihúnytát sem szabad siettetni, jóllehet nem is kell ilyen esetben készakarva akadályozni a vég bekövetkeztét.
Még ha így volna is, és a Németország és Oroszország közötti zsidó jelenlét folytonosságának fenntartása eleve kudarcra volna ítélve, akkor sem lenne szabad sürgetni e szomorú fejezet lezárultát. A cionizmus – noha más dimenzióban, saját elvei mentén a zsidó jövőt szolgálja -, helyi következményeit illetően ezt a véget segíti elő.
E tekintetben – bár fájó – a történelmi Magyarországról elszármazott ortodoxia (kevés kivételtől eltekintve) szerte a világon következetesen hagyományhű álláspontot képvisel: nem siettetik, bár nem is akadályozzák a vég közeledtét. Ahogy magától értetődően nem bíztatják szülőföldjük elhagyására a zsidóságot, akárha maguk Izraelben élnek is, szintúgy nem invesztálnak sem szellemi, sem anyagi tőkét az itteni vallási-közösségi élet újjászervezésébe. Nem segítik a saját intellektuális kapacitás híján megfeneklett (mélyrétegeit tekintve meg sem indult?) autentikus gyökérkeresését, újradefiniálását és „korszerűvé” – a mai vallásos világgal kompatibilissé – tételét a még lélegző helyi zsidó aktivitásnak.
*
Az Ur városbeli Ábrahám a választás kiválasztottja, nem a leszármazásé. A Hangra felel, és vonul ki atyja, Terah házából családjával együtt. Az egyiptomi kivonulás emlékezetére olvasott hagada ugyanerre int, noha itt már a kivonuló tömeg egészét érinti a döntés és választás felelőssége. Az exodus drámai aktusa, közös történelmi élménye tette néppé Izraelt, a szólításra adott felelet, és persze mindennek irodalmi megörökítése, mely az utódnemzedékek tudatába kódolódott. Dávid király (s így a türelemmel várt Messiás király is) a moabita Ruth-tól származik, az idegentől, aki szellemi és sorsközösséget vállalt a zsidósággal.
Amikor forrásaink arra figyelmeztetnek, hogy őseink maguk is bálványimádók voltak, alázatra, a nemzeti gőg megfékezésére szólítanak fel.
A közös élmények és a kiválasztottság hagyománya öntudatos népet konstruálnak. A közös olvasmányok, melyek sokoldalú, árnyalt képet adnak az elődökről, nem szépítve bűneiket sem, megzabolázni törekszenek a lehetséges nemzeti elbizakodottságot, majd a későbbiekben, a szétszóratás idején megőrizni törekedvén Izrael maradékát, szűkre szabják a zsidóság integritását veszélyeztető utakat. Egy pillanatra sem kétséges azonban, ha a későbbiekben a közösség népi mivoltának megőrzése is a cél, hogy a zsidóság erkölcsi hagyomány, a leszármazáson túl szellemközösség és világnézet: a tradíció szerint égi törvény Isten-ember és ember-ember viszonylatokat szabályozó rendszabályai társadalmi tapasztalatokat szentesítenek a zsidó lét és az emberiesség törvényévé. E nélkül a vallási alapokon nyugvó korlát nélkül nem autentikus a „zsidó nemzeti tudat”, nem hű történelmi hagyományaihoz, még akkor sem, ha ezáltal gyökeresen eltér minden más nép nemzettudatának formai és tartalmi kritériumaitól (amitől persze a nemzetek közötti határokat is felszámoló, végső fokon saját népi létét is feloldó megváltás koncepciója által is radikálisan eltér). Ha ez a nemzeti tudat hűséges kíván maradni önmaghoz, nincs más választása.
*
Egy aggáda szerint az Örökkévaló azért szórta szét a nemzetek közé, hogy megóvja Izraelt. Száműzte otthonából, ám mindenhol elrejtette maradékát, így biztonságba helyezve népét, mert annak túl nagy kockázatot jelentett volna egy- helyütt maradnia. A szétszóratásban azonban, noha így is ki van téve számtalan nehézségnek és veszélynek, ha egyik fejét levágják is, másutt újranő, és túléli az üldöztetést.
Az ötvenéves Izrael, az arab világ közepén, nagy szorongattatásaiból eddig mindig győztesen került ki, és a zsidók kisebb-nagyobb csoportjai szerte a világon úgy érezhették – amint arra több példa is szolgált -, hogyha létüket közvetlen veszély fenyegetné, van olyan erő, mely végső soron mögöttük áll és segítségükre lehet. Pedig a valóság azt mutatja, amióta Izrael létrejött, az ottani zsidóság él meg-megújuló, testközeli fenyegetettségben.
A fikció birodalmában (amely gyakran merít a valóságból, s amiből gyakran merít a valóság) számos olyan történet és gondolat nyert regényes formát, amiben Izrael állama és polgárai kerülnek veszélybe, és az ő menekülésük, biztonságba helyezésük és jövőjük kulcsa, záloga a diaszpóra, a jobb módú közösségek és az egyes származási országok, ahová visszatérve, a Közel-Keletről elüldözött zsidók menedékre, majd otthonra lelnek.
Ez a gondolatkísérlet sokak számára elfogadhatatlan, felháborító; ügy tekintenek rá, mint vallásos ember a blaszfémi- ára, noha matematikai lehetőségének igazsága kétségbevonhatatlan. Meglehet, nem más az oka a váratlan indulatnak, mint hogy a lelkük mélyén parázsló és fellobbanó szorongást fordítják át heves elutasításba.
*
A nácizmus elől Európából a Szentföldre menekített ultraortodox vallási vezetők egy része a háborút követően és Izrael Állam vajúdása idején eltávozott az országból, ám az ötvenes évek végétől kezdve, praktikus okoktól vezérelve – és függetlenül az államhoz való viszonytól – ide helyeződött át a vallási élet és tanulmányok súlypontja. A közép-európai – s ezen belül kiemelt hangsúllyal a történelmi Magyarországról elszármazott – haszidizmus újjászületése és dinamikus fejlődése kétségbevonhatatlan, a mérsékeltebb ortodoxia maradéka beolvadt ezen irányzatok valamelyikébe. Az előbbiektől ideológiailag elkülönül a Hatnapos háború után felerősödő modem ortodoxia, mely a vallásos cionizmus forrásaiból táplálkozik, de e két csoport együttesen képezi Izrael egyik arcát. Intézmények százaiban tízezreik hajolnak szentírási szakaszok és Talmud-fóliánsok fölé, s nemzenek később hat-nyolc gyermeket.
Izrael másik arca, akár bárhol a világon: szekuláris, multikulturális, a jóléti társadalom és a „korlátlan szabadság” ideálját (vagy ideálnélküliségének ábrándját) kergető; ma még jelentős többségben, ám két-, legfeljebb háromgyermekes családmodellel.
A közeljövő várható statisztikai trendje szerint a jelenleg tizenhárom és fél milliós zsidóság súlypontja áttevődik a Szentföldre, és a diaszpóra, kétgyermekes átlagával, vegyesházassági rátáiban is körvonalazódó asszimilációjából következően alulmarad, csak egy vallásos kisebbség képes fennmaradni.
A szélsőséges anticionisták kivételével, minden józan gondolkodású zsidó bízik (vagy legalábbis reménykedik) abban, hogy Izrael Állam az elkövetkező években rendezni tudja közös dolgait a palesztinokkal, és biztonságos békét tud kötni valamennyi korábbi ellenségével.
Félő azonban, hogy mindaz a belső ellentmondás, amely ma Izraelben többé-kevésbé fedő alatt fortyog, a közös külső fenyegetettség remélt megszűnésével vagy enyhülésével még inkább teret nyer, és Izrael politikai stabilitását veszélyeztető tényezővé válik. Ma kultúrharc folyik, nem polgárháború, s a küzdelem remélhetőleg nem fajul tovább. Paradoxonok között vergődik a földjére visszatért nép: a modem demokrácia és az emberi jogok, valamint az önazonosság és a hagyományhűség paradoxonjai között; olyan kérdésekkel viaskodik, melyek az emberi létezés alapkérdéseit modellálják. Kiválasztottsága, vagy e kiválasztottságba vetett hitének újabb próbatétele ez az országnyi laboratóriumban zajló kísérlet, amiből – Izrael küldetésének megfelelően – a világnak is okulnia kellene.
A zsidó világ pólusai között gerjedő feszültség legutóbb közel kétezer esztendeje koncentrálódhatott így, és hozzájárult az ókori zsidó állam felmorzsolódásához.
A helyzet azonban az, hogy a Közel-Keleten teljes, mindenre kiterjedő békére emberi számítás szerint nincs esély. Meglehet, talán jobb is, hogy így van. Vallásos szemszögből nézve lehetséges, hogy ez Izrael osztályrésze. Különben is visszatetsző lenne abban reménykedni a békeidőben esetleg fellángoló izraeli népi-urbánus, vallásos-szekuláris kultúrharc idején, hogy a döntő pillanatban mégis akad egy külső ellenség, aki rádöbbenti a feleket egymásrautaltságukra.
*
A történelem olykor ismétli önmagát, olykor meg váratlan közjátékokkal lepi meg a benne élőt A legnagyobb áldás és a legnagyobb csapás az emberi szabad akarat, vallásos és vallástalan ember közös sajátossága, ami a végcélt – mert ez, a józan ész keretei között, mégis egy – a magatartásunkkal előidézett következményekkel mindig elodázza, távolabb görgeti.
Zsidónak lenni alapvetően nem a hol vagy, hanem a mit teszel és hogyan gondolkozol kérdésre adandó válasz kereteit jelöli ki – abban az esetben, ha a kérdést magának szegező az örökség szellemében kíván válaszolni rá. A galut (a „teológiai” és a fizikai értelemben vett száműzetés) hagyománya és az általa kiérlelt két és félezer éves gondolkodás szellemi erőtere, kisugárzása olyan erős, hogy a modem Izrael létrejötte sem rengeti meg, ellenkezőleg: új lökést ad neki, kihívást jelent számára. Erősebben áll az időben, mint a lerombolt jeruzsálemi Szentély nyugati fala; immár lerombolhatatlanul. A népek közé rejtett nép és annak ősi földjére visszatért része életmódjában és tudatában őrzi.
A nép, amely sorsában és gondolkodásában az emberi létezés valamennyi konfliktusát és erkölcsi dilemmáját hordozza, s a történelem színpadán minduntalan katartikus szerepet játszik (vagy arra kényszerül, hogy e szerepet eljátssza); a nép, mely arra ítéltetett, hogy a próféták utódaként minduntalan szembesítsen vagy szembesüljön, nem képes levetni jelmezét, öntudatlanul és akaratlanul is felmutatja tapasztalatait (vagy azok fonákját), mert szellemi küldetéséből sehogyan sem tud kivetkőzni. A zsidó népi lét nem csupán közös okból: a történelemből, de tradicionális felfogás szerint közös célból származik. S ez a vallási gondolat tagadhatatlanul azokra is hatással van, akik maguk talán elutasítják relevanciáját, ezt mégis ugyanazzal a hévvel teszik, mint amivel – transzcendentális jellegétől megfosztva – maguk is környezetük körülményei, vagy a világ jobbításán fáradoznak.
Cionizmus-diaszpórizmus? E dichotómia csupán egy lehetséges koordinátája mindazoknak a problémáknak, melyek a zsidósággal kapcsolatban felvetődnek. A zsidó lét kérdései alapvetően nem territoriális jellegűek.
Amennyiben megmutatkozik az erő, mely valóban képes összegyűjteni a szétszóratottakat, ez a vita amúgy is érvénytelenné és értelmetlenné válik. Ha Elijáhu próféta feltűnik és kézen fog, úgysem lesz mód és nyilván akarat sem lesz, amely ellenállhatna neki. Addig pedig marad a diaszpóra, békében és „héjanászban” a népek és Izrael Állama között.
Címkék:1998-10