Egy a „második zsidók” közül

Amikor véletlenül (!) kezembe került a Szombat néhány példánya, eldöntöt­tem: előfizetője, rendszeres olvasója leszek a lapnak. Ennek immár két éve, és az a profi-olvasói véleményem, hogy a lap a hazai folyóiratok között feltétlen „dobogós” minősítést érdemel. Ez első­sorban annak a következetes, korrekt szerkesztési szemléletnek köszönhető, amelyik lehetőséget nyújt arra, hogy a közöltek alapján az olvasó önálló – ha nem is teljesen befolyásolás-mentes (egyáltalán van ilyen?!) következtetésre jusson, vagy legalábbis késztetést kap­jon a felnőtt emberhez méltó együtt­gondolkodásra.

Ez utóbbi vezetett el odáig, hogy ne csak megfogalmazzam, de el is juttas­sam az alábbiakat.

A „Szombat”, általam ismert számai bán jó néhány olyan írást olvastam, amelyek új információt, irodalmi él­ményt nyújtottak, vagy bepillantást en­gedtek a nemzetközi és hazai zsidó kö­zösségeknek, azok vezetésének – ha nem is mindig rokonszenves – kulissza- titkaiba. Kiemelkedően színvonalasak a mellékelten közreadott, gyakran szél­sőséges álláspontokat is tükröző össze­állítások.

Az utóbbi számokban – a Kertész Pé­ter által hol gyengébben, hol célratörő­en vezetett eszmecsere során felmerült vélemények napokig foglalkoztattak. A márciusi szám pedig oly annyira meg­érintett, hogy leültem a képzeletbeli széderasztalhoz, mert a felmerült gon­dolatot a legszélesebb társadalmi vo­natkozásban „kulcskérdésnek” tartom, amit azonban a beszélgetőtársak nem tudtak, nem mertek végigvinni! Így az­tán nem juthattak el konstruktív javas­lat megfogalmazásáig.

Anélkül, hogy „feltalálnám a meleg vizet”, hátha a „kályha, ahonnan indu­lok” kivezethet az „ördögi körből”, ami­ért „vészharangot kongattak”…

Kezdem azzal, hogy az eszmecsere résztvevői „fordítva ülnek a lovon” (hiá­ba, mi zsidók nem vagyunk lovas nép), azaz felcserélik a célt és az eszközt, no­ha igaz, hogy sok gond a pénzhiányból adódik, de nem az az egyedüli cél, hogy minél több embert vonjunk be „önadózóként a zsidóság életébe”, Per­sze az anyagiakra is szükség van ah­hoz, hogy a „két” (reform- és nem re­form-) zsidóság egymásra találva olyan közösséget alkosson, amelyik a zsidó kultúra megsemmisülésének megaka­dályozása érdekében zsidóságfenntartó szerepet vállal. Ez pedig aligha egyenlő azzal az adóval, amiért „a kilében min­denki a markát tartja”.

A célhoz vezető másik (a pénznél is fontosabb) eszköz a kerekasztalnál ülők által említett „karizmatikus sze­mélyekből álló vezetés”. Elhangzott – egyebek között – „a második zsidósághoz tartozók közül mindegyiknek megvan a maga szempontja, motiválhatósága”.

Felbuzdulva az olvasottakon össze tudtam írni közel félszáz olyan sze­mélyt, akik – magamhoz hasonlóan – motiválhatók arra, hogy a közösen meg­fogalmazott cél – a zsidóságfenntartás – érdekében, nem hivatalos minőségben, világosan megfogalmazott feltételekkel közreműködést vállaljanak.