Égi csapás vagy áldás

Égi csapás vagy áldás?

Az információs szupersztráda jóvoltából mind több tévécsa­torna közül választhatnak az izraeliek. De milyen hatással lesz ez a fiatal izraeli társadalomra?

Az izraeliek 2001-ben körülbelül 150-200 csatornát nézhet­nek majd műholdon keresztül és ez a szám csak az első ugrás a kábelcsatornák mostani 40-es választékához képest. Továb­bi tíz év múlva, amikor a digitális televízióadások feltételei megjavulnak, a nagy Információs Szupersztrádán nemcsak végtelen számú szórakoztató műsorhoz, információhoz juthat­nak majd a zsidó állam polgárai, de interaktív viszonyba is lép­hetnek majd ezekkel. Ez a folyamat globális, mivel azonban Iz­rael társadalmi szerkezete még törékeny, így az új információs korszaknak sokkal kiterjedtebb hatásai lesznek, mint máshol a világban.

„A multikulturalizmus szép és jó”, fejtegeti Gideon Doron professzor, a Televízió és Rádió Hatóság elnöke, „nálunk azon­ban a nemzetépítés folyamata még nem zárult le, még nem szilárdultak meg a társadalmi értékek”.

Pár évvel ezelőtt még a televízió 1-es csatornája jelenítette meg a nemzeti konszenzust, nemcsak azért, mert ez volt az egyetlen, hanem azért is, mert elfogadták a konszenzus letéteményesének. A TV1 híreinek megtekintése valamikor „nemze­ti rituálé” volt. Senki sem telefonált a „Mabat” adása alatt… Még az éjszakai hírműsor nézettsége is elérte a 70 százalékot, noha igazgatóságát az állam nevezi ki, a TV1 politikailag min­dig is független volt, és költségvetésének túlnyomó részét is az előfizetési dijakból fedezte. És ugyan már évekkel ezelőtt el­vesztette a legnagyobb nézettségért folytatott küzdelmet, szín­vonalas kínálatával a TV1 még mindig törekszik az össztársa­dalmi szószóló szerepére. Ez pedig – ha lazán is – összeköti a fiatal társadalom különböző szegmenseit. A társadalmi kohé­zió ugyan már a nyolcvanas évek elején a repedés jeleit kezd­te mutatni, a tömegkommunikációban ez a folyamat addig nem érződött, amíg nem volt másik tévécsatorna. Akkor aztán az izraeliek hirtelen felfedezték a nézettségi indexet. A TV 2 közvélemény-kutatóinak múlt évi felmérése szerint a nézők 44- 53 százaléka őket nézte a fő műsoridőben – szemben a közszolgálati tévé 21-27 százalékával. A szép új tömegkommuni­kációs világban azonban a televízió aligha lehet nemzeti agóra, legfeljebb tükör a különböző vallási vagy etnikai közössé­gek számára.

Ha az izraeliek nem a helyi hírekről kívánnak tájékozódni, akkor hat kábeltévés adás és több mint húsz műholdas csator­na közül választhatnak – beleértve a CNN, a BBC és a Sky hí­reit is. Amikor szeptember 5-én a kora reggeli órákban terjed­ni kezdett ama katasztrofális kimenetelű libanoni akció híre, melyben 11 izraeli haditengerész halt meg, az izraeli elektroni­kus média mindaddig nem adott tájékoztatást az elesettekről, míg a történtekről az áldozatok családjait nem tájékoztatták. A kábeltévé előfizetők viszont tájékozódhattak, mert a CNN szer­kesztőit efféle szempontok nem befolyásolják.

Ma az izraeli lakosság 65 százaléka kábeltévé-előfizető. Bár számosán siránkoznak azon, hogy a választék növekedésével egyenes arányban csökken az igazi néznivaló, a csatornák for­radalma feltartóztathatatlanul halad előre.

Limor Livnat kommunikációs miniszter nemrég bizottságot állított fel, melynek feladata egy, a kábel és a műholdas csa­tornákra vonatkozó egységes terv kidolgozása. A Joszi Peled tábornok vezette bizottság a „Nyitott Égbolt” politikájára szólí­tott fel. Egy további kereskedelmi csatorna engedélyezésén túl sajátos izraeli feladatot is ellátnak: öt, az izraeli társadalomban növekvő befolyású csoport számára indítanak kábelcsatornát. Külön adásokhoz jutnak majd a vallásosok, a szefárd zsidók, saját anyanyelvükön szólnak majd az „oroszokhoz” (a volt Szovjetunióból bevándoroltakhoz), az amharául beszélő, Etió­piából bevándorolt falassákhoz, valamint az izraeli arabokhoz.

A Peled-bizottság legnagyobb jelentőségű javaslata a digi­tális távközlés rendszeréhez való csatlakozás, amely 150-200 tévécsatornát vinne az izraeliek otthonaiba. Az átlag izraeli hálószobájába eljutó töméntelen színvonalas műsor és szel­lemi szemét valószínűleg kevésbé befolyásolja majd a nem­zet identitását és kötődéseit, mint azt számos pesszimista politikus vélné. Sok eset tanúsága szerint az emberek a ha­zai gyártmányú szappanoperákat jobban kedvelik, mint pél­dául a Dallas-t.

De ha a „világfalu” az izraeli nemzettudatra csak minimális veszélyt jelent is, még mindig fennmaradnak a túlzott szektarianizmus felől leselkedő kihívások. Amíg a közszolgálati TV a konszenzuskereséssel megszilárdíthatja a demokráciát, addig a multikulti tévé a társadalmi törésvonalakat mélyítheti el – ál­lítja számos szakértő. A közszolgálati TV parlament, ahol a né­ző konfrontálódhat a tőle távol állók nézeteivel. A legnépsze­rűbb ilyen vitaműsor a heti kerekasztal-beszélgetés, a „Popolitika”. Bár a program időnként a „ki bírja túlüvölteni a másikat” produkciójába csap át, mégis arra készteti az izraelieket, hogy élesen ütköztessék nézeteiket.

Ugyanakkor mindenki elismeri, hogy a TV1 rossz közérzettől szenved. A hírei iránti érdeklődés csökken, aminek oka az elavult műsorszerkezet és a merev szervezeti rendszer. Don Caspi, kommunikációs professzor kifejtette, hogy a megúju­láshoz „az állami tévének olyan vezetésre van szüksége, mely képes arra, hogy félreállítsa az alkalmatlan embereket és mo­dernizálja a szervezetet”. De a TV 1 nem teheti ki az utcára a veteránjait. A kormánynak kellene lépéseket tennie, hogy jó nyugdíjakat biztosítson a számukra, ám ez azért nem valószí­nű, mert a Netanjahu-kormány a hivatalba lépése óta harcban áll az IBA-val (az izraeli távközlési hatósággal) annak állítólagos baloldali elfogultsága miatt.

Don Caspi amellett érvel, hogy a közszolgálati televíziónak nem kell szomorkodnia a nézettségi index miatt s nem is kell lealacsonyodnia a nagy nézettségű, ám primitív műsorok szín­vonalára. „Inkább fejezze ki jobban a különféle csoportok né­zeteit s így érezni fogja majd azt, hogy helye van a nyilvános­ságban”.

Senki sem kételkedik abban, hogy a régi gárda távoztával előbb-utóbb átszervezik az állami televíziós hatóságot. „Az IBA továbbra is független marad – ígérik a már készülődő újak – és olyan programokat fog készíteni, amelyeket a kereskedelmi csatornák biztosan nem: drámákat, tényfeltáró dokumentumfilmeket. Az állami tévének az a feladata, hogy Izrael legmé­lyebbről fakadó kulturális szükségleteit fejezze ki.”

Novák Attila