Edit néni

Edit néni

No Mama, ugye látod, milyen sokan eljöttek? Pedig pocsék az idő, mit szépítsük. Utoljára eb­ben a ravatalozóban apa halálakor vol­tak ennyien. De az más volt. Rokonok, ügyfelek. Ezek meg… Ezek itt mind et­tek a húslevesedből. Istenem, azt sen­ki sem tudja megismételni! Kevés zöld­ség sok hús. Zellert azt tilos! Az ará­nyok, tudom, hogy azok teszik. De mi­ért nem sikerül senkinek olyanra, mint a tied? És a paradicsomszósz? Folyós, de mégis jó. Nem is édes, nem is sava­nyú. Mosolyogsz, mi? Tudom, hogy látsz! Azt az öltönyt vettem fel, amit ta­valyelőtt Raus Hasonóra vettem. Ez volt a kedvenced, ne is tagadd, nézel ben­nünket, mint a nagymama. Nem szá­mít, hogy nem ismertük. Előttem van, ahogy mesélted, mintha én is ott let­tem volna. Ült a hátsó szobában, terel­gette a gyerekeket, néha eleve remény­telennek látszó kísérletet tett, hogy le­csendesítse őket, és közben az üvegaj­tón keresztül leste, hogy elöl a boltban a segéd rendesen mér-e, nem pocsékolja-e a zacskót, nem szórja-e ki a lisz­tet, letakarja-e a túrót és mosolyog-e a kuncsaftra. Jó, a mérleg nyelvét onnan nem látta, a mosolyt se mindig, de leg­alább figyelte. Te is így nézel bennün­ket onnan. Van köztünk egy üvegajtó, amin egyszer majd mi, a segédek is át­megyünk. De addig… Addig nehéz.

Te Mama! Annyiszor akartam, végül mégsem vettem fel videóra, amikor dagasztasz. Pedig annyiszor ígértem. Tudod, nekem negyven évig fel sem tűnt, hogy ez nem normális. Csak amikor megjött az a lány és elkezdett hüledezni, hogy így meg úgy, hogy tet­szett ennyi barcheszt csinálni? Hogy­hogy hogy? Kézzel. – No de hány kiló lisztből? – Sokból, fiam, sokból – le­gyintettél. És a sárga barcheszek ott sorakoztak a pulton. Volt vagy tíz. És akkor a lány azt nem értette, hogy mi­ért sütöttél még öt kuglófot is. Te meg a kérdést nem értetted. – Miért, miért, mert maradt egy kis tészta. – De ennyi? – értetlenkedett a pesti. – Ha ennyi, hát ennyi. Kár lett volna kidob­ni. Öt kuglóf ide vagy oda, nem olyan nagy etvasz.

És ez most nincs meg. A dédunokák­nak már nem tudjuk megmutatni, ho­gyan lehetett 35 kilósán ennyit beda­gasztani. Anya, ugye látsz?

Hogy lehet, hogy te mindent olyan gyorsan csináltál? Az ebédet, az imát, a tanítást, a paplanvarrást. Még a végét is. Két harapás zsömle között. Semmi leépülés, friss elme. Gyors, hatékony megoldás. A Mindenható kegyes volt. Akkor te most egy mázlista vagy? Hogy a fenébe van ez? Ezt sem kérdeztem meg tőled. Pedig csak te tudtál olyan jó kis biblikus válaszokat adni. Az most szerencse, hogy mind a nyolcatokat fel­rakták a vonatra, de téged meg a két lányt Auschwiczból Allendorfba vitték? Nyolcból három a bombagyárnak le­gyen hálás vagy neki? És arról ki tehet, hogy épp a nagykőrösi lányokkal pakol­tátok a robbanóanyagot, hogy végül mind egyedül maradt, visszajött és be­váltotta, amit ígért. És tényleg bemuta­tott annak a Gyuri fiúnak.

– Apa, megérkeztek az ügyfelek, apa, ne várasd a Breier urat! Apa, indulnod kell a bíróságra! Apa, nem bírok a gye­rekekkel. Apa, szólj már rájuk!

Mire jó egy beszéd? Aki ismert, úgyis tudja, aki meg nem… Annak úgyse je­lent semmi semmit. És mi a fontos? Ami elmúlt, vagy ami maradt? A moccanatlanság? Vagy az erő, amivel megállí­tottad az időt? És tényleg nem változott semmi. A spejzban az uborkák 50 éve édesek, mint a gléda szorulnak egy­máshoz a csatos üvegekben. A csirke­tollak kéthetenként szállnak, a fogas te­le kabátokkal, a kilincs kacskaringói a kezemben. Ermitázs és Goethe, vakon is megtalálnám. A vizes ruha szaga, a telefon csörgése, a lepréselt virágaid, a családi képek, az él a térítőn vasalás után, a bross a fehér gallérodon, az erek a kezeden, a folt homlokodon, a savanykás szag a füled mögött és „Got fon Avrohom… güte voh” – ahogy csak te mondod. És csak ha mondod, akkor ment ki a szombat. Lehet mosogatni!

Négy gyerek, tíz unoka, feleségek, szerelmek, barátok.

– 90 tányér, 60 villa, biztos nem maradtál éhes? Jaj, ne oda tedd, az a tejes. Inkább én! Nem nehéz, hagyja­tok! Ürítsd át, add a kutyának! Jaj, ne abba töröld a kezed! Holnap hányra főzzek? Nálam ne lenne cumisüveg? Még talán pelenka is akad! Harminc éven át mostam, öt éve hagytam ab­ba. Már majdnem hiányzik. A csokis gombócot is vidd be! A kókuszost kínáld, a tortából vágjál! Ne abból, az szaharinos! Előbb az evőeszközt, cso­magolj neki egy kis húst. Vigyen barheszt is, azért van! Öltözz fel, megfá­zol, töröld meg az orrod! Mikor aka­rod megírni a leckéd?

Mama, mondd, hogy látsz! És akkor én megígérem, hogy ezentúl majd én. Meg az öcsém és a húgom. Meg a gye­rekek. Hogy ugyanúgy együtt leszünk. Hogy nálad gyújtjuk meg a gyertyát, hogy össze se csukjuk a nagy asztalt, hogy ha megjövünk, körülülhessük. Mert megjövünk. Hidd el. És Hannukakor megcsináljuk a halkocsonyát és sövúauszkor telerakjuk virággal a templo­mot. És alszunk a sátorban és viszünk magunkkal még egy takarót. De tényleg. Nem olvasok limonádékat és töb­bet tanulmányozom a Sulchan Aruchot. Minden újévre csináltatok új ruhát és ellenőriztetem a vérnyomásomat. Még titokban sem eszem hús után tejszínes süteményt. Azt az egyet nem ígérem, hogy nem kiabálok, ha dühös vagyok. De hát apa is kiabált, még a tehenes kép is leesett a falról, aztán két perc múlva már nevetett.

Hiába emeljük, majdnem olyan, mintha üres lenne. 35 kiló. Semmi! Ne­künk meg minden! Mama! Ugye látsz? Ugye te ott is dagasztasz? Csak azt tud­nám, hány személyre?